AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
TIZEDIK ÉVFOLYAM ELSÔ SZÁM

RÉGIÓK, BIRODALMAK, NEMZETEK

Beszélgetés Romsics Ignác történésszel

• Mennyire határozza meg a jelent a múlt, mondjuk az elmúlt nyolcvan-száz esztendô?
• A legnagyobb mértékben. Van ugyan egy olyan – Illyés Gyulának tulajdonított – mondás, hogy nem a múlt számít, hanem a jövô, de azt hiszem, hogy a jelenünket is és a jövônket is nagyon nagy mértékben meghatározza a múlt. Persze ezek egymásba játszó síkok és talán át lehet rajtuk lépni, de alig hiszem, hogy az, ami az elmúlt tíz évben történt térségünkben, igazából megérthetô a múlt ismerete nélkül.
• Ha az elmúlt tíz esztendô kelet-közép-európai történéseit kellene megmagyarázni egy amerikainak, mik volnának azok a fontos tények, amelyeket feltétlenül elmondanál neki?
• Ezt a kérdést sokszor föltették nekem, amikor Bloomingtonban tanítottam, úgyhogy nem ér váratlanul. Két alapvetô problémát igyekeztem megválaszolni. Az egyik az, hogy miért alakult át századunk utolsó évtizedében Kelet-Közép- és Délkelet-Európa egy még fragmentáltabb politikai struktúrává, miért alakultak ki még kisebb államok. A másik pedig az, hogy kommunizmus, a bolsevizmus mennyiben volt a térség szerves fejleménye, mennyire volt szervetlen, kívülrôl a régióra erôszakolt fejlemény.
• És hogyan válaszoltál ezekre a kérdésekre?
• Ha most ezt röviden akarnám összefoglalni, akkor az elsôre a következôt mondanám. A XVIII. század végétôl, XIX. század elejétôl napjainkig érvényesül egy olyan tendencia térségünk történetében, amelynek a lényege az államfejlôdés szempontjából az, hogy a nagy multietnikus birodalmak fölbomlanak nyelvileg, kulturálisan homogénebb kis államokra. Ez elkezdôdött az Ottomán Birodalom fölbomlásával a XIX. században, amelynek során a balkáni kis államok létrejöttek, folytatódott az elsô világháború végén az Osztrák–Magyar Monarchia fölbomlásával és egy egészen új államrend kialakulásával, majd ennek az átalakulásnak az utolsó fázisát az elmúlt egy évtizedben éltük meg, és bizonyos jelek szerint – gondoljunk Koszovóra – nem is biztos, hogy ez a folyamat már befejezôdött. Az államok száma itt megtöbbszörözôdött az elmúlt két évszázadban, és ennek az alapja, motiváló ereje az volt, hogy a nyelvileg kulturálisan összetartozó emberek, társadalmak próbáltak maguknak egy államot létrehozni.
• Az 1989-cel kezdôdô idôszak mennyiben folytatja azt, amit 1918 abbahagyott, vagy befagyasztott, vagy esetleg másként alakított?
• Ha arra vonatkozik a kérdés, hogy az 1918-ban fölbomlott Osztrák–Magyar Monarchia helyén a létrejött kisállamok mennyiben kooperálnak egymással, akkor azt mondanám, semennyiben vagy alig. Az elmúlt egy évtizedben több ilyen jellegű kísérlet történt, például a visegrádi kezdeményezés, a Hexagoláné, a Pentagoláné, s a Kárpát-régióbeli együttműködés. Ám ezek a kétségkívül létezô törekvések nem bizonyultak igazán sikeresnek. Ami vonzónak látszik, az a Nyugathoz való csatlakozás; a cseheket, éppúgy a lengyeleket, a magyarokat, sôt még az észteket is elsôsorban ez foglalkoztatja. Bizonyos kisebb régiókban, gazdaságilag komplementerebb térségekben, például Skandinávia és a Baltikum között létre tudott jönni működôképes kooperáció. Még talán a Fekete-tenger térségében is Törökország körül kialakulóban van egy ilyen gazdaságilag megalapozott, kulturálisan is működôképes kooperáció. De ami például a visegrádi kezdeményezést illeti, nem látom, hogy olyan túl sokat tudtunk volna eddig adni egymásnak. Ezért nyilván mi is felelôsek és hibásak vagyunk, de az alapkérdés az, hogy ezek az országok mennyire komplementerek egymással gazdaságilag, és az, hogy mennyire tudnak a múltból átöröklött nehézségeiken, konfliktusaikon túllépni, és végre békejobbot nyújtani egymásnak. Ezek a nagy kérdések napirenden vannak, és még sokáig napirenden lesznek. Néha az az érzésem, hogy igazán átfogó, nagy válaszok nem születtek ezekre a problémákra.
• Elméleti válaszokra gondolsz vagy pedig gyakorlatiakra?
• Gyakorlati politikai programokra. Például nem láttam eddig sem magyar, sem horvát részrôl, sem román, sem magyar részrôl, hogy igazán jövôbe mutató nagy kibékülési gesztusok történtek volna, hogy mondjuk Zágráb és Budapest, vagy Bukarest és Budapest között beindult volna egy komoly csereprogram a tudományos és művészeti életben, illetve az oktatásban. Könnyebb Amerikába elmenni vendégprofesszornak, mint a térségnek valamelyik egyetemére, jobban ismerjük az amerikai szépirodalmat vagy folyóirat-irodalmat, mint a szomszédainkét. És nem csak mi vagyunk így, a többiek is valószínűleg ugyanígy vannak velünk és egymással. Ebben, azt hiszem, sok teendôje van a politikának, a kultúrpolitikának. Ez nyilvánvalóan nagyon nehéz dolog, s csak hosszú távon várható tôle eredmény.
• Ez a térség, a Krakkótól Adriáig terjedô összefüggô terület azért egyszer már kipróbált egy együttműködést a Monarchiában, és ez gazdaságilag egészen jól működött.
• Ez egy nagyon nagy kérdés, amelynek több oldala van. Az egyik dolog az, hogy a Monarchia gazdasági fejlôdése különösen a XIX. század második felében sok szempontból kétségkívül sikertörténetként értékelhetô. Kétségtelen, hogy sok elôny származott a közös vámterületbôl, abból, hogy Lembergtôl Fiuméig ugyanazzal a pénzzel lehetett fizetni, nem voltak határôrök, vámosok, és gazdaságilag egy jelentôs prosperitás ment végbe, kulturálisan úgyszintén. De ezzel szemben ható tényezôként működtek a kulturális és nemzeti ellentétek, amelyek a modern nacionalizmus korában, amely a XIX. század elején kezdôdött, egyre meghatározóbbak voltak. És a kritikus pillanatokban ezeknek a nemzeteknek, a népeknek az elitjei nem azt mondták – bármilyen sokan gondolták úgy Jászi Oszkártól elkezdve a román Aurel Popoviciig –, hogy a Habsburgok nélkül vagy a Habsburgokkal, de maradjunk együtt, hanem azt, hogy külön akarunk válni, nemzetállamot akarunk létrehozni. Úgy látszik, hogy a fejlôdésnek ezt a nemzetállami szakaszát nem lehetett kihagyni ebben a térségben sem. Valószínűleg mindegyik kis népnek, az észteknek, a szlovákoknak, a szlovénoknak meg kell ízlelniük az önálló államiság ízét, lényegét, és majd nekik maguknak kell rájönni és kimondani azt, hogy így vagy úgy kooperálni akarunk. Mert az Osztrák–Magyar Monarchia nem igazán tekinthetô a több mint tucatnyi nemzetiség szabad társulásának. Ebbe erôszak, dinasztikus érdekek, házasságok, sok minden közrejátszott, a közös védelmi szempontok mellett. Tehát ha létrejön valaha egy ilyen társulás, annak a népek, a népeket irányító elitek szabad akarata alapján kell létrejönni. Tudomásul kell venni a horvátoknak ugyanúgy, mint a magyaroknak, hogy túl kell lépni a Jellasics-Kossuth ellentéten, be kell látni sajnálkozás nélkül, hogy nem ez vezet a jövôbe.
• Ezek a nemzetek nagyon keveset tudnak egymásról, de talán önmagukról is. Az Európai Utas többek között azt szeretné, hogy legalább egy kicsivel többet tudjunk egymásról, mert a kis népeknek együtt kellene működni, és nem tudnak együttműködni, holott egymásra vannak utalva. Közép-Európa fogalma, tulajdonképpen ezeknek a kis országoknak az egymásrautaltságát, összetartozását fejezi ki. Ennek a gondolatnak a történetérôl szeretnélek kérdezni.
• Ez még az eddigiekhez képest is nehéz kérdés, mert Közép-Európa alatt az egyes országokban mást és mást értenek, és az egyes országokon belül is megoszlik az értelmiségieknek, történészeknek íróknak, a szellem embereinek a véleménye. Ráadásul nagyon összekapcsoltuk Kelet-Európa fogalmával. Legutóbbi könyvemben (Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet- Európában) megpróbáltam ezt a terminológiai káoszt valahogyan jobban megvilágosítani a magam és olvasóim számára, és – kis túlzással –körülbelül arra a konklúzióra jutottam, hogy mindenki az ízlésének megfelelô fogalmat választhatja arra a térségre, arra az országra, ahol él, mert mindegyikre van példa a történelemben. Közép-Európa, Mitteleuropa fogalma az elsô világháború alatt került be a köztudatba, noha a német nyelvterületen egészen a XIX. század elejéig visszanyúló gyökerei vannak. A dél-német közgazdász, Friedrich List fejtette ki elôször többé-kevésbé koherens módon, hogy Németországnak, amely akkor tulajdonképpen még nem is létezett, tehát a leendô Németországnak nem a tengeren túl kell gyarmatokat vagy befolyási övezeteket keresnie, hanem természetes kiegészítô területe a Dunától Keletre fekvô, egészen a Fekete tengerig nyúló térség. A XIX. század közepén, második felében ez a szempont hol erôsebben, hol gyengébben, de folyamatosan jelen van a német politikai gondolkodásban, és nem véletlen, hogy az elsô világháború alatt, amikor úgy látszik, hogy Németország és a szövetségesei esetleg megnyerik ezt a világháborút, már egy egészen részletes terv is megjelent arról, hogy hogyan kell kinézni ennek a Mitteleuropának. A könyv szerzôje Friedrich Naumann lutheránus lelkész, tulajdonképpen ô vizionálta elôször részletesen ezt a bizonyos Közép-Európát, amelynek a magja elképzelése szerint a német nyelvterület és az Osztrák–Magyar Monarchia lett volna, a hozzá csatlakozó lengyel, baltikumi és délkelet-európai területekkel együtt. Naumann úgy képzelte, hogy ez elsôsorban gazdasági szövetség lesz, vámunió, és mellette katonai szövetség. A vámunióban lévô államoknak a közös nyelve, érintkezési nyelve természetesen a német lett volna, de lokális ügyekben, helyi szinten, a kulturális életben a többi nyelv is tovább élhetett volna, és a belsô ügyekben mindegyik tagállam önállóan, szuverén módon intézkedhetett volna. A háborút azonban, tudjuk, Németország és a szövetségesei elveszítették, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott, így ez a Mitteleuropa-elképzelés egy idôre zárójelbe tétetett, és más fogalmak kerültek elôtérbe. Például a Zwischeneuropa, azaz Köztes-Európa, vagy Südosteuropa – egyébként a német politikai gondolkodás a két háború között Magyarországot is következetesen ide sorolta, tehát nem Közép-Európába, hanem Délkelet-Európába. De nemcsak a németek gondolták újra identitásukat ebben az idôszakban, hanem minden náció értelmisége, ami teljesen érthetô, mert teljesen új politikai helyzet alakult ki a térségben. Érdekes módon a lengyelek és a csehek jártak élen ebben az újragondolásban. A két világháború között megtartott történész-konferenciákon újra és újra nekirugaszkodtak ama kérdés megválaszolásának, hogy vajon országaik Kelet-Európa vagy Közép-Európa részét alkotják-e, illetve a Nyugathoz vagy Kelethez tartoznak-e. Szerintem a leghasználhatóbb választ egy fiatal lengyel történész, Oskar Halecki adta meg, aki azután elgondolásait késôbb, egyesült államokbeli emigrációjában fejtette ki részletesen egy 1950-es könyvében (The Limits and Divisions of European History), és tulajdonképpen ô vezette be a közgondolkodásba azt, hogy Európa négy régióból áll. Nyugat-Európából, Kelet-Európából és a kettô között egy Közép-Európából, amelynek van egy nyugati része, Nyugat-Közép-Európa, és van egy keleti része, Kelet-Közép-Európa. A szovjetek által dominált Kelet-Európában akkor erre nem igazán reflektáltak, pedig amikor a hetvenes évek végén–nyolcvanas évek elején, közepén újrakezdôdik ez a vita Milan Kundera híres cikkével vagy Szűcs Jenônek publikációival, akkor tulajdonképpen nem gyökeresen új dolgok merültek föl, hanem korábban megfogalmazott tézisek, koncepciók fogalmazódtak újra.
• Azt gondolom, hogy egy szellemi Közép-Európa mégis létezik, amelyik igazából kulturális hagyományokon alapszik: Mozart, Beethoven, Liszt, operett, Trieszt, Krakkó, irodalmárok, Kafka, Bartók, Hasek. Errôl a világ mintha tudomást is venne, csak e birodalom határai nincsenek körberajzolva.
• Ez természetesen egy kicsit metaforikus megfogalmazása Közép-Európának, de ennél még metaforikusabb megfogalmazásokkal is találkozhatunk. Azt hiszem, Hanák Péter mondta azt, hogy Közép-Európa határai ott vannak, ameddig a kávéházak terjednek. Ez egy nagyon hangulatos definíció, csak történetileg nehezen értelmezhetô és nehezen ragadható meg. A kávéházak szelleme és mindaz, amire utaltál, aligha hatották át a térség lakosságának többségét. Hatása nyilván az értelmiségre és a vezetô elitre korlátozódott, amely nemigen jelentett többet az össznépesség 5-10 százalékánál, még ha a középosztályt beleszámítjuk is. De vajon áthatotta-e ez a szellem a népesség kétharmadát kitevô parasztságot is, akik más nyelvet beszéltek, más vallást követtek és termelési kultúrájuk is különbözött? Tehát azt akarom mondani, hogy a Monarchia egy kísérlet volt, gazdasági és kulturális integrációs kísérlet, amelyre gondolhatunk vissza nosztalgiával, mint olyan idôszakra, amikor viszonylagos béke honolt, relatív emelkedés ment végbe, de a történelemben szerintem vannak mélyebben ható tényezôk is. Az például, hogy a Monarchia nem egyszerűen különbözô nyelvű embereket próbált integrálni, hanem különbözô kultúrájú és civilizációjú embereket: ortodoxokat, görög katolikusokat, nyugati keresztényeket és mohamedánokat, és a felbomlásban nyilvánvalóan ez is szerepet játszott. Ha valaki ezen a volt monarchiai területeken még akár tíz-tizenöt évvel ezelôtt is végigutazott, néhány óra alatt el lehetett jutni mondjuk Szlovéniából Boszniába. Itt is volt kávéház, ott is volt kávéház, de a különbség azért ég és föld.
• Amikor a nyolcvanas évek második felében Közép-Európa fogalma újra elôkerült, azt gondolom, ennek nagymértékben politikai indíttatása is volt.
• Teljes mértékben egyetértek. Szűcs Jenôt személyesen is ismertem, Milan Kunderát nem, de 1984-es cikkét olvastam. Hanák Pétert is volt szerencsém ismerni, s az írásait is olvasni. Teljesen nyilvánvaló, hogy amikor Konrád Györggyel és Václav Havellel együtt Közép-Európáról beszéltek a nyolcvanas évek közepén, akkor ezzel azt akarták mondani, hogy a szovjet birodalom és Nyugat-Európa között létezik valami olyan átmeneti zóna, amely vágyaiban és valóságosan is sok szempontból, történelmében, kultúrájában a Nyugathoz tartozik. Ezt az övezetet – azt hiszem, hogy talán Kundera használja is a fogalmat – elrabolták, s ezt valahogyan vissza kell szerezni és újra a Nyugathoz kell kapcsolni. Tehát ezek mögött a cikkek mögött igenis ott munkált egy direkt vagy kevésbé direkt politikai szándék, a különállás hangsúlyozása, a szovjet blokktól való leszakadás szándékának alátámasztása. Ami teljesen érthetô is, hiszen ez 1945-ig visszanyúló törekvése volt az itteni népeknek és a nemzeteknek.
• Úgy gondolom, hogy ez a közös hagyományokon alapuló sajátosság azután sem válik tárgytalanná, hogy a szovjet blokktól való leszakadás megtörtént. Én úgy érzem, hogy az integráció, a NATO csatlakozás, az átalakuló világ tulajdonképpen -- ha tetszik, ha nem -- ezt a térséget valahogyan meg fogja jelölni. Megjelölheti úgy is, hogy ez a sok apró, egymással acsarkodó ország, de megjelölheti úgy is, hogy a kultúra felôl nézve Közép-Európa egységes régió, mint ahogy az Európai Unióban van mediterrán régió, vagy skandináv régió. Érzel-e lehetôséget arra, hogy ez a térség valahogyan jobban szervüljön egymáshoz? Tehát van-e lehetôsége egy régiós tudatnak, amely nem csak a kulturális értelmiségi körökben eleven?
• Azt gondolom, hogy erre törekedni érdemes és helyes, de hogy milyen sikerrel és mikorra lehet ide eljutni, azt nem tudom. Egyelôre a nyugati integrációs szervezetekbe igyekszik mindenki, ennek rendelôdik alá majdnem minden. De ha ez egyszer megtörténik, akkor ezen az európai integráción belül talán kialakulhat egy kelet-közép-európai alrégió, mint ahogy valóban van Mediterráneum, van Skandinávia, és ezen belül még kisebb szubrégiók. Azt még nem látjuk, hogy ezeknek az integrációs szervezeteknek a keleti határai hol lesznek. Könnyen megtörténhet, hogy ez a határ nem az évszázados kulturális vonal mentén húzódik majd, hanem ettôl nyugatabbra vagy keletebbre, – valószínű, hogy nyugatabbra. És ebben az esetben Közép-Európa fogalma máris újra fog definiálódni, mert kimaradnak belôle olyan térségek, amelyek valamikor beletartoztak.
• A másik nagy kérdéscsoport az, amit úgy fogalmaztál, hogy a bolsevizmust mennyire akarta ez a térség, mennyire saját szülötte volt. Én ezt a kérdést átfogalmaznám: mennyire áldozat ez a térség? Végül is ez a térség nem saját maga határozta meg a történelmét, hanem azok a külsô körülmények, amelyek akár a földrajzi adottságokból is adódnak.
• Ez természetesen így van, de annyit hozzátennék, hogy ez a külsô meghatározottság nagyon régóta, talán kezdettôl fogva létezik. Ennek a térségnek, amely az orosz nyelvterület és a német nyelvterület között húzódó átmeneti zónaként (Zwischeneuropa) is meghatározható, az is az egyik jellemzôje, hogy folyamatosan különbözô és nagyon erôs nagyhatalmi befolyásnak volt kitéve a történelem során, és az, hogy túlnyomó része az utóbbi fél évszázadban orosz megszállás vagy ellenôrzés alatt volt, csak egy hosszú történet legutóbbi fejezete. A szuverenitásvesztés végigkíséri a magyar történelmet, végigkíséri a lengyel és a cseh történelmet is. Egyébként természetesen egyetértek azzal, ami a kérdés mögött meghúzódott, hogy a szovjet típusú szocializmus, amelyet az elmúlt negyven-ötven évben átéltünk, legalábbis Magyarországon, de azt hiszem a többi államban is a Vörös Hadsereg jelenléte nélkül soha nem alakult volna ki. Tehát én ezt az egész 1945 utáni idôszakot hajlamos vagyok a magyar történelem szervetlen fejleményének tartani, azzal a megszorítással, hogy a 45 és a 48 közötti idôszakban nagyon erôs olyan tendenciák is munkáltak, amelyek a magyar történelem demokratikus hagyományaihoz köthetôk. De hát, mint tudjuk, nem ezek a törekvések diadalmaskodtak. Ezen a hosszú idôszakon belül azonban van egy másik nagy kérdés is: ha egyszer adva van ez a külsô, nagyhatalmi meghatározottság, akkor nem biztos, hogy sok értelme van az itteni teljesítményeket egy egészen más koordinátarendszerben és feltételek között működô régió vagy ország teljesítményeivel összehasonlítani, hanem az elért eredményeket egy, az itt elképzelhetô optimumhoz érdemes hasonlítani. Ebbôl a szempontból viszont nagy különbség van az ötvenes évek, illetve a hatvanas-hetvenes évek között. Az elválasztó cezúra itt nyilvánvalóan 1956, amely bármilyen rövid ideig is tartott, sok szempontból hasonlítható a korábbi magyar függetlenségi harcokhoz, amennyiben javította az elnyomó nagyhatalommal megkötendô kompromisszum feltételeit. 1867-re 48–49 után került sor, és a Rákóczi vezette harcot a szatmári béke követte. Ilyen szempontból 56 nem bukott el, hanem gyôzött, mert ami az azt követô idôszakban jó volt, az jórészt 56-nak, vagy annak is köszönhetô.
• Mikor Bloomingtonban voltál, és találkoztál az amerikai értelmiséggel érzékelted-e, hogy ez a térség kulturálisan kitüntetett, hogy nemcsak elszenvedte a történelmet, hanem valamit adott is a világnak?
• Igen. Ez bizonyára nagy dolog, és ezt mondjuk az amerikai elit értelmiség – olykor bizonyos kisebbrendűségi érzéssel – el is ismeri, és tudomásul is veszi. Az európai kultúra kétségkívül unikum, és ennek a köldökzsinórján jött létre az európai civilizáció. Másrészt nem tudni, mi lett volna az európai civilizációval, ha az amerikai anyagi gazdagság a két világháborúban nem siet a segítségére. Az Egyesült Államok ma nagyon sok szempontból világelsô. Tehát nekik is van mire büszkének lenni. Mégis, ha valamiben, akkor a kulturális különbség egy dologban nagyon markánsan megnyilvánult újra és újra. Az Egyesült Államok, ha nem is olyan értelemben melting pot, olvasztótégely, mint ahogy ezt korábban hitték, de az kétségtelen, hogy az ország nációknak, nyelveknek, vallásoknak egy nagy konglomerátuma, és a problémák ellenére, amelyek voltak és vannak, valahogyan mégis egy államban élnek és akarnak élni. És ami számukra fölfoghatatlan, hogy ez Kelet-Európában vagy Közép-Európában miért nincs így. Miért akarnak az albánok Szerbiából kiszakadni és az albánokkal egyesülni? Ez az, amit nagyon nehezen tudtam velük megértetni, sôt sokszor nem is tudtam, mert nekik egész más a kulturális hátterük és a tapasztalatuk.
• A közép-európaiakban van valami furcsa, szabadságszeretô vad romantikus vágy, ahogy a lengyeleket jellemezni szokták: lovakkal a tankok ellen. A csehekre – hogy az általánosságokban maradjunk – valamiféle svejki, kafkai alapállás jellemzô, a magyarokra nem tudom mit kelene mondani, feltehetôleg valamilyen dzsentrimentalitás. Ezek talán válaszok az alapvetô kelet-európai szorongásokra, amelyek a sok vereséget megtapasztalt népekben bujkálnak.
• Ez is egy nagyon összetett és nagyon bonyolult dolog. Nemzetkarakterológiák elég régóta születnek, Palackýnak is van egy, amibe mi magyarok a németekkel együtt sajnos elég riasztó nációként vagyunk leírva, eltérôen a békeszeretô és demokrácia-szeretô szlávoktól. Ezzel szemben viszont lehet ellenkliséket állítani, és a tapasztalati tényezôk is azt igazolják, hogy kétségkívül a lengyelekben folyamatosan munkált egy erôs vágy a függetlenség iránt és valóban képesek voltak a tankok ellen lovasrohamot vezényelni. Hasonló hôsiességre a magyarok is képesek voltak, a csehek azt hiszem, hogy kevésbé, ôk talán jóval pragmatistább módon reagáltak válsághelyzetekben. Ami a magyarokat illeti, szerintem ez is, az is megtalálható karakterológiánkban. A két világháború között, de az utóbbi idôben is gyakran megkérdezik: mi a magyar? Vagyis milyen állandó és változó vonások jellemzik a magyarságot? Igaz-e, hogy a sztyeppékrôl hoztunk magunkkal valami olyasmit, ami átöröklôdött a modern nemzetbe? Babits azt mondja, és én ezzel többé-kevésbé egyetértek, hogy bármily büszke, harcos nemzet vagyunk, nagyot soha nem ezzel alkottunk, hanem mindig az okos megfontoltságunkkal. De igaz, hogy ez a kettô elválaszthatatlan, mert mindig azután lettünk okosak, miután fejjel mentünk a falnak. Tehát én azt hiszem, hogy egy ilyen dualizmus valóban él a magyarokban. Például a szocializációnk során, ahogy visszaemlékezem a nevelôdésemre. Amíg öt-, hat-, hétévesek voltunk, Kossuth-nótákat és Klapka-indulót éneklünk, majd ahogy haladunk elôre az életkorban és tanulmányokban, rájövünk arra, hogy nem biztos, hogy mindenben Kossuthnak volt igaza, sôt lehetséges, hogy Görgeinek vagy Széchenyinek inkább igaza volt. Tehát gyermekkorban kialakult emocionális rétegekre vagy kötôdésekre sokakban ráépül egy másfajta megközelítés, egy Deák Ferenc-i vagy Széchenyi-féle attitűd. De mondhatnék egy másik példát is: a modern magyar történelemnek két diametrálisan ellenkezô elôjelű értelmezését ismerjük: a Szekfű Gyuláét és a Bibó Istvánét. Szekfű Gyula 1917-ben azt írta, hogy 1867-ben elértünk a fejlôdés csúcspontjára, majd A forradalom után című könyvében, 1947-ben azt mondta, hogy itt egy új török hódoltsággal állunk szemben, nincs mást tenni, be kell hódolni; a különbség, hogy ez nem 150 évig, hanem 500 évig fog tartani. Bibó István sem az egyik, sem a másik helyzetértékelést nem volt hajlandó elfogadni. Helyette a függetlenségi hagyomány mentén értelmezte a magyar történelmet. Énszerintem ez ugyanennek a dualizmusnak a kifejezôdése. Tehát a magyar pszichében, a magyar lélekben a kettô valahogyan együtt él, egymás mellett él, és különbözô szituációkban, különbözô helyzetekben egyszer az egyiket hozza elô vagy erôsíti föl, máskor a másikat.

A SZELLEM OTTHONAI

Beszélgetés Nagy András íróval

  Arra kérlek, bemutatozásképpen beszélj röviden magadról, műveidrôl, tanulmányaidról, utazásaidról.

• Ami a rövidséget illeti, egyfelôl szerencsés helyzetben vagyok, mert nemzedékem más tagjaihoz hasonlóan kalandos életrajzom nekem sincs, leszámítva azt, hogy 56-ban születtem, ami az ország és a város számára igencsak eseménydús idô volt. Felnövekedésem azonban egy nagyon különös, mint mindannyian tudjuk, politikától bizonyos értelemben elszigetelt és megnyomorított közegben zajlott, de ez a távolság erôteljes politikai magatartássá is válhatott. Amit tenni próbáltam, az annyi volt, hogy tanultam és írni kezdtem, mert az irodalom mozgásteret kínált arra, hogy a rengeteg kifejezhetetlen, elmondhatatlan gondolat formát keressen és találjon. 22 éves voltam, amikor az elsô kötetem megjelent, egy novelláskötet, de a szépírással együtt megvolt bennem valamiképpen az elméleti gondolkodás igénye. Így a pályám is folyamatosan ebben a két dimenzióban vagy a kettô között mozgott. Hosszabb ideig prózával kísérleteztem, és persze kísérletezem most is, tehát novellák, regények, esszéregények követték egymást, de az utóbbi idôben teljesen rabul ejtett a színház. Ez éppen olyan szenvedély vagy inkább szenvedélybetegség, mint annyi más, csak a kigyógyulás sokkal nehezebb, ha egyáltalán lehetséges. Emellett filmeken is, dokumentumfilmeken is gondolkozom, dolgozom, a legutóbb éppen egy 56-os történet nemzetközi visszhangját föltárni igyekvô, hosszabb dolgozathoz gyűjtöttem anyagot. Az egyetemi oktatásban, írásban, dokumentumfilm-készítésben, történelmi kutatásban, mégiscsak szinte azonos gondok izgatnak. Mindaz, ami itt Kelet-Közép-Európában zajlik, a maga elôzményeivel – tehát az utolsó 100-150 évtôl fogva –, nos mindez engem rendkívüli módon érdekel. A legutóbbi kötetem egy esszékötet volt, három, egymástól nagyon távolinak tetszô, de számomra mélyen és belülrôl összefüggô gondolkodó művész, értelmiségi magatartásával tartottam különös tükröt ennek a világnak, itt: Európa peremén. Kierkegaard, Mahler és Lukács a Fôbenjárás című kötetem hármas fôhôse. Röviden ennyit tudok elmondani egyszerre egy eseményekben szegénynek tűnô, de belsô eseményekben alakuló életrôl.
• Kérdésem az utazásaidra is vonatkozott, amelyek egyszerre külsô és belsô események.
• Nyilván ismerôs mindannyiunk számára, hogy abból a bezártságból, amelyben éltünk, olyan rendkívüli élmény minden egyes útrakelés. Minden alkalommal, amikor az ember átlép a határon, szinte eufórikus, katartikus örömet érez, miközben egy percig sem kétséges, hogy az ember nagyon szívesen jön majd haza, és folyamatosan honvágya van. Nyugtalanságomtól sarkallva elôbb Európát igyekeztem bejárni, kelet és nyugat felé egyaránt. Éltem Bécsben, Rómában, Párizsban, olykor barátok, barátnôk vagy éppen ösztöndíjak jóvoltából. Néhány éve aztán átkeltem az óceánon, és az Egyesült Államokban is tanítottam, dolgoztam, kutattam. Az elmúlt szemesztert egy amerikai városka könyvtárában töltöttem, amely a világ egyik leghatalmasabb Kierkegaard-gyűjteményét ôrzi. Az is érdekel, hogy kelet felé hogyan folytatódik Európa. Tavalyelôtt Ukrajnában voltam, rendszeresen megyek Oroszországba, ha tudok, és Erdély rettenetesen fontos, részben családi kötelékek miatt is fontos vidék. A dokumentumfilmek, játékfilmek, filmtervek pedig elvittek a Távol-Keletre is, jártam Indiában, fönn a Himaláján forgattunk egy filmet, kissé Kôrösi Csoma Sándor útját jártuk, majd forgattuk, amint a Dalai Láma a „kala- csakrát", egy beavatási szertartást celebrált egy döbbenetes völgyben, hatezer méter magasságban, és a telihold adta meg a „finálé" hangulatát. Tavalyelôtt eljutottam Kínába is, ahol ugyancsak körutat tettünk, különös, közép-európai nyomokat keresve jártunk Sanghajban, ahol a második világháború éveiben a menekültek különös kis Közép-Európát rekonstruáltak.
• Szerintem is létezik egy Közép-Európa, amelynek nem tudjuk a határait, a kultúra Közép-Európája, amely ezen a vidéken nôtt fel, de nincs földhöz kötve.
• Azt hiszem, éppen ez a kultúra határozza meg igazából Közép-Európát. Nagyon nehéz más fogalmat vagy más megközelítést találni rá. Egyfajta szellemi otthonosság ez, amelyet nem lehet meghatározni, de nagyon intenzíven jelen van, és így az ember nem téved el mondjuk Krakkó vagy Trieszt, Laibach-Ljubljana, Lemberg-Lvov vagy Kolozsvár utcáin – mintha mindegyikben régtôl otthon lenne. Az ember sejti, hogy merre vannak a kávéházak, a fôtér, az opera, a múzeum, hol lehetett a kaszinó, a börze és így tovább. Ez semmiképpen nem valamiféle térképészeti vonás, hanem inkább szellemi „topográfia". Szinte látvánnyá válik, ahogy a szellem, a gazdasági fellendülést követô, bizonyos értelemben azt indukáló, bizonyos értelemben azáltal megihletett szellemi fejlôdés keresi és megtalálja a saját tereit. És ezek a terek nem föltétlenül létezô terek, hanem lehetségesek és megteremtendôk. Mint például a kávéházak, a kávéházi kultúra. Amikor egyszer Krakkóban jártam, a Szolidaritás illegalitásban volt, de volt egy hozzájuk közel álló katolikus lap, amelynek a fôszerkesztôjével az ember egy kávéházban találkozott, és ez a kávéház éppúgy nézett ki, mint például az Imperiál Kolozsváron. Vagy amikor utazásom során elmentem, és megnéztem, milyen is a lembergi színház, akkor úgy láttam, hogy az aranyozás, a stukkók, a páholyok, az emberek megilletôdése, mindez bizonyos módosításokkal, de kicsit mégis a bécsi Operára hasonlít. És nem véletlen, hogyan alakult olyan gondolkodók pályája, mint például Martin Buberé, aki elindul Lembergbôl, hozza magával azt az egész világot, annak a világnak rendkívül mély és nagyon ellentmondásos szellemi poggyászát, és ezzel Bécsbe jut, és Bécsen keresztül tovább a német kultúrkörbe, Heidelbergbe, amely egykor, azt hiszem, megint csak Kelet-Közép-Európa egyik legfontosabb szellemi központja volt. Mert ott van megint csak a kávéház, ott van az egyetem, ott volt egy szalon, Max Weberék otthona, akik ebben az idôben olyan embereket látnak vendégül teára szerda délutánonként, mint a fiatal Lukács György, mint Ernst Troeltsch, a vallásfilozófus, Karl Jaspers, aki ekkoriban orvos, késôbb az egzisztencializmus egyik meghatározó filozófusa lesz, de ott van Ljena Grabenko, az ukrán terrorista is és rengetegen, mások. Max Weber háza valamiféle közép-európai „szellemi találkahely" volt, ahol haza lehetett találni, és azért tudtak ott egymásra találni ezek a nagyon különféle emberek, mert annyira nyitott volt, és éppúgy „szellemi keresztutakon" feküdt, mint Magyarország. És rendkívül fontos, rendkívül jó találkozások adódtak Heidelbergben. Lukács számára, közismert talán, hogy ez a Max Webernél és Heidelbergben töltött idô meghatározóvá vált. És nem csak az ô számára, hiszen ha ezután szétspricceltek is ezek az emberek Heidelbergbôl, ahogy Marburgból, vagy Berlinbôl, vagy máshonnan, mégsem kallódtak el, sôt. Nagyon sokan elôbb visszajöttek Magyarországra. Budapest közép-európai szellemi centrummá válásában rendkívüli jelentôsége volt annak, amit ezek az emberek magukkal hoztak más kelet-közép-európai városokból. Nem véletlen, hogy az elsô világháború elôtt és alatt egyedülálló szellemi pezsgés alakulhatott ki Magyarországon, ahol olyan zsenik „teremtek", mint Csontváry, Bartók, Ady. És a hagyományok ugyancsak messzire nyúlnak. Gondoljunk a fiatal Bartókot nevelô Köszler Jánosra, vagy a Köszler Jánost itt Magyarországon nagyon jól ismerô Gustav Mahlerre vagy a zenész Popper Dávidra, aki döntô szerepet játszik Gustav Mahler Magyarországra hívásában, és akinek a fia, Popper Leó, a hermeneutika egyik elsô zsenijévé válik. Szinte kirajzolódik egy Szellemi kapcsolatokból szövôdô háló, amelynek szálai különbözô közép-európai városokba nyúlnak. De micsoda gyülekezôhely volt például a Vasárnapi Kör Balázs Béláék Naphegy utcai házában, aki késôbb Eizeinsteintôl Radványi Gézáig annyi nagy rendezônek dolgozott! Ha eltekintünk is attól, hogy morálisan vagy politikailag milyen irányban folytatódik az ô pályája, a filmművészet megújulásához micsoda rendkívüli erôt jelentett. A pszichoanalízisben pedig itt van Ferenczy Sándor, Freud egyik legközelebbi tanítványa, aki Magyarországon 1919-ben, a kommün idején a világon elôször hoz létre pszichoanalitikai tanszéket, itt nem messze, az Aréna úton.
• Ha a Vasárnapi Kör tagjainak a késôbbi életútját nézem, Charles Tolnay, Mannheim Károly...
• Igen, Tolnay világhírű Michelangelo-kutató lett, Antal Frigyes pedig aki megírja az egyik legfontosabb művet a reneszánsz festészetrôl. Hauser Arnold a művészetszociológia klasszikusává válik, a tudásszociológus Mannheim Károly pedig az egyik legnagyobb hatású szellem. Aztán ôk is szétspriccelnek a világba, de nagyon fontos tudni, hogy Közép-Európa nem feltétlenül geográfiai régiót jelent, hanem egy mentalitást, egy gondolkodástörténeti helyet, amelyet magukkal visznek a tengerentúlra is, mint Mannheim vagy Polányi Károly. Nagyon érdekes történet, hogy a tengerentúlon miképpen jönnek létre ezek a kis védett zugok, amit az amerikaiak pocket-nak, zsebnek mondanak. Egy-egy „kis Közép-Európa", ami azután rettenetesen fontossá válik. Például amikor a frankfurti iskola gondolkodóinak el kell hagyniuk Németországot, és ôk is áthajóznak az óceánon, hát ôk hogyan találnak "haza", hogyan teremtenek meg majd Thomas Mann-nal együtt Kaliforniában egy olyan „hazát", ahol otthon van Bruno Walter, Adorno, Alma Mahler (Gustav Mahler özvegye) és mások. És ez megint csak rettenetesen érdekes, hogy az a nagyon áttételesen ható, de mégiscsak egyenes vonalú közép-európai szellem hogyan találja meg a maga útját keresztül az óceánon, majd vissza.
• Most 89 után ez a Kelet-Közép-Európa és ez a kultúra, ez mit jelent, és mondjuk a te életedben mit jelent az, hogy szabadság, gazdaság, hogy ha errôl mondanál nekünk két-három percet, vagy a bibói életút vagy a lukácsi életút hogyan folytatható, egyáltalán mi mit keresünk itt ebben a térségben?
• Azt hiszem, hogy a helyünket keressük, másfelôl pedig a helyünk keres minket. Azért fontos mind a kettô, mert mi akarva-akaratlanul ennek a kelet-közép-európai világnak a teremtményei vagyunk, és ezért számunkra éppen olyan fontos a szabadság hiánya, amely a fölnövekedésünk legfontosabb éveit meghatározta, mint ez az ölünkbe pottyant különös szabadság, amellyel sokszor nem nagyon tudunk mit kezdeni. Az elhagyhatatlan múlt a saját sorsunk, a saját történelmi sorsunk részévé vált, és nem enged minket igazán szabadon. Bibót és Lukácsot említetted, ezt a két politikailag, történelmileg egymástól nagyon távol álló gondolkodót, de ha itt élünk Kelet-Közép-Európában, mégis örökül kapjuk mindkettôt, hiszen egy meghatározott történelmi pillanatban mindketten ugyanannak a kormánynak voltak a tagjai, Nagy Imre kormányának. És ez azért is különösen jelentôs, mert a liberalizmus, a Bibó által végiggondolt nemzeti liberalizmus, épp olyan fontos része a mi történelmi hagyományainknak, mint a lukácsi totalitarianizmus, amelyik pedig egy nagyon különös polgári zsákutca következménye. A Lukácsékat megelôzô nemzedék volt ugyanis az, amely gazdaságilag megteremtette ennek a régiónak az infrastruktúráját. Bankokat, vasúti közlekedést stb. – lehetôvé téve azt az egész gazdasági föltörekvést, amely nélkül Kelet-Közép-Európa csak fikció lehetne. Hiszen ha nincs egy működô gazdaság, akkor nagyon nehéz sorsa van a szellemnek, bár nagyon érdekes sorsa van, erre az orosz szellem nagyon jó példa, de nagyon nehéz és nagyon kockázatos. És egy-két generációval mögöttük, mint például Lukács György nagyszülei, ebbôl a nehézségbôl csináltak erényt. Ugye Hatvani, Deutsch még rongyot szedett, Lukács, Lôvinger, Jákob tollat gyűjtött, és a szegedi alagsorban ugye tollas párnákat, paplanokat ad el azoknak az embereknek, akiknek révén majd annyira meggazdagszik, hogy a fia már tanulhat, hogy végül az angol–magyar bank vezérigazgatója lehessen, és támogatni tudja majd Bartókot, Kernstockot, Popper Leót és másokat, ennek a polgári fejlôdésnek köszönhetôen azokat, akik érzékenyek voltak a fejlôdés belsô ellentmondásaira, súlyos válságára. Mint Bibó és mint Lukács.
• Van-e olyan kelet-európai poggyászunk, szabadsághiány, kultúra, kulturális emlékek, nemzedéki emlékek, olyan szubkultúra, amelyik lengyeleket, cseheket, szlovákokat összekapcsol, amivel mi át tudunk menni a harmadik évezredbe?
• Azt hiszem, hogy van. Nem tud nem lenni. Hiszen nem véletlen, hogy ilyen könnyen értjük egymást itt, északra, délre, keletre és egy nagyon kicsit nyugatra. Azt hiszem, hogy ez a poggyász részben abból adódik, hogy mi mindent vontak meg tôlünk, miféle vágyak és sóvárgások formáltak ilyenné. És most, hogy lehetôségeink volnának, akkor milyen sorrendben, milyen prioritások szerint döntünk. Hogy vajon elôbb a pénz jöjjön vagy elôbb inkább a szellemi igények kielégítése. Azt hiszem, hogy ez a generáció, a miénk, akik negyvenesek vagyunk, még reménytelenül nem fog átlépni abba az „ígért", új világba, hogy csakugyan még pusztában kell bolyongani hosszú ideig, míg eltűnik belôlünk az a rettenetesen sok emlék, reflex, görcs, ami miatt nem tudunk igazán szabadok lenni. Bár ami döntô, és ami azt hiszem, mégiscsak legfôképpen összeköti Kelet-Közép-Európa népeit, az talán az volna, hogy ezek sokkal jobb sorsra érdemes népek.

Beszélgetés Cseh Tamással

• Kelet-Közép-Európa a mi hazánk, Magyarországon kívül. Azt, hogy Kelet-Európában mit lehetett szeretni, min lehetett nevetni, azt azért a te dalaidból tudtuk. És ezeknek a daloknak nem volt reklámjuk, hanem mindenki magáénak érezte és terjesztette ôket. Milyen érzés volt abban az idôben, ha úgy tetszik, hôsnek lenni, legendás figurának?
• Egyértelmű a válaszom, nagyon jó volt. Persze eltelt némi idô, egy-két év, mire rájöttem, hogy mi egy kicsit hôsök vagyunk – mert azért nem rögtön a hôsiességgel indult, nem is abból keletkezett, hanem két magányos fiú albérletében megszülettek a dalok, és azok valahogy fű alatt elkezdtek terjedni, találtak maguknak helyet Szegeden, Pécsett és aztán Budapesten is. Bereményivel mi arra gondoltunk, hogy egyszerűen rögzítjük a mivoltunkat, a mi helyzeteinket, krakkói utazásainkat, albérleteinket, házmestereinket, és amikor kiderült, hogy ez másoknak is nagyon fontos, hogy ez már sokkal több annál, mint amit mi gondoltunk róla, akkor kezdôdött egy idô, amikor én egy kicsit hôsnek is kezdtem magam képzelni, megváltónak, jósnak. De hát szerencsére ketten voltunk, és a barátság megóvott attól, hogy túlságosan elszálljak. Ahol ketten vannak, mint mi Gézával, ott vissza tudják rángatni egymást ezekbôl a visszássá váló szerepekbôl. Tehát Géza mondta, hogy nem vagy Jóisten. És akkor az ember tudta, hogy talán mégsem az, de jó volt annak lenni.
• Dalaitokban rengeteg a humor, néha gonosz, néha szelíd, de még a gonosz vagy a kemény humor is tulajdonképpen mintha arról szólna, hogy te szeretnél itt élni.
• Hát hogyne szerettünk volna, én legalábbis nagyon-nagyon szerettem itt élni. Egyszer 1968-at követôen megpróbáltam elhagyni az országot, arra gondoltam, hogy ha már itt volt 1956 leverése, ha már Csehszlovákia megszállása is megtörténik, akkor én itthagyom az én hazámat. Ez volt a tudatos megfontolás, de megtenni akkor sem sikerült. Én nagyon szerettem itt élni, és nagyon szeretek a mai napig is, az ittlét minden nyűgével együtt. Aztán amikor már mehettem nyugatra, harmincéves elmúltam. Akkor kaptuk az elsô útlevelet – tele volt ez is bánattal, fájdalommal, küszködéssel, de ezek szép küzdelmek voltak, amíg az ember háromnegyed év alatt egy útlevelet valahogy ki tudott járni magának. De amikor már mehettem nyugatra is, mindig nagyon vártam, hogy hazaérkezzem erre a kis koszos, füves-gazos Magyarországra. Jó volt itt minden. Végül is a fiatalságom volt itt, minden kapcsolatom idekötött, és kötött Kelet-Európa is, mert amikor még nem kaphattunk nyugatra útlevelet, akkor az ember Bulgáriába ment, Lengyelországba ment, Szlovákiába, esetleg Prágába, Erdélybe. Tehát éppen Kelet-Európát tudtuk bejárni azzal a kevés pénzünkkel meg a piros útlevelünkkel, és mindenütt magunkfajta emberekkel találkoztunk. A diákok nem tettek lakatot a szájukra a kocsmákban, ahova mi jártunk, és kiderült, hogy egyedül a felnôttekkel van baj, velünk, fiatal emberekkel nincs semmi baj, mert éppúgy értettük Bukarestben a srácokat, mint mondjuk Szerbiában, a Vajdaságban. Gyönyörű élményeim vannak ezekrôl az idôkrôl. Egyszer Nagykikindán énekeltem, s elôtte figyelmeztettek, hogy Tamás, oda ne menj, mert az már szerb Nagykikinda, és megölnek, ha ott énekelsz. Amikor az elôadás lement, egyedül ültem a nagykikindai színház hátsó termében egy hatalmas tölgyfa asztalnál, s egyszercsak kinyílt az ajtó, és bejött hat busa szerb. Átvillant az agyamon, hogy persze, hát megmondták, hogy nem kellett volna, ezek meg közeledtek, feketék voltak, óriásiak, a százkilós székeket fél kézzel maguk mellé tették, leültek, és én vártam, hogy mikor kezdôdik, aminek kezdôdnie kell. Akkor megszólalt az egyik ékes angolsággal, hogy nekünk fordították, amit te énekeltél: a Frontátvonulás volt, az a rész, amikor a fia meglátja az apját, hogy iszik, és akkor én még jó angolos voltam, és válaszoltam, s egyszerűen kiderült, hogy teljesen együtt vagyunk. Szóval a Frontátvonulás magyarul született meg, és ennek én nagyon örülök, de a gondolatok, amelyekbôl megszülettek, Kelet-Európában mindenütt erôsen hatottak. Énekeltem Párizsban meg Münchenben is, meg még egy-két helyen Nyugaton, talán csak hiúságból, meg vitézi kardomat megforgatni arrafelé is, és ott már nem értették. Párizsban igen, ott egy elég élénk értelmiségi közeg fogadott, de volt, ahol estélyi ruhában jöttek be az emberek, és mindjárt tudtam, hogy nagy baj van, ôk nem fogják érteni, és úgy is lett: végignézték, mint egy műsort, de érteni nem értették. Az a hat szerb viszont rögtön értette, hogy mirôl szólnak a dalaink.
• Ezek a dalok azt is jelentették, hogy igen, mi itt élünk, le vagyunk nyomva, de nem vagyunk teljesen megtörve. Szóval nem vagyunk azonosak azokkal, akik fönt állnak az emelvényen. Azonkívül van mögöttünk valami fenyegetô történelem, különféle szabadsághôsök, Rákóczi, Bercsényi, hej... Szóval azért vigyázni is kell egy kicsit velünk. Ez is benne volt a dalokban, és ezt Kelet-Európában nagyon jól értették.
• Ezt nagyon jó volt képviselnem, miközben nagyon nehéz is volt, mert az életem ráment. Úgy értem, hogy fizikailag meg az idegrendszeremben biztos hogy megsínylettem, de nagyon jó volt teljesíteni ezt a rám zuhant feladatot. Ez volt az én dolgom. Például az énekesnek megbízhatónak kellett lenni. Az ember tudott magatartást is felmutatni az éneklés közben, tehát jégben, hóban is ott voltam, megérkeztem Debrecenbe vagy Székelyudvarhelyre vagy Szombathelyre. Ez is hozzátartozott az önnön bíztatásunkhoz, egymás biztatásához, mondhatni, lázítgatásához, hogy lám, az énekesetek mindig megvan. Ezek ott fenn mindig hazudnak, ôk nem tartanak be semmit, a tieitek megtartják, amit ígérnek. szóval tele volt apró hôsi morzsákkal ez a része az életemnek. Emiatt az egész egyáltalán nem volt keserű, miközben a dalok persze elnyomatásban születtek, és menthetetlenül kihangzott belôle a kicsit fájdalmas tehetetlenség.
• És mi lesz most?
• 1990 óta is íródtak dalok, nagyon szépek. Hogy most, ezután mi lesz? Hát jönnek a fiatal emberek. Az is lehet, hogy ezt az énekes műfajt az elnyomatottság, a beszorítottság és a nyomás alatt megsűrűsödött igény hívja elô. Most az igények megcsökkentek, én úgy látom, nemcsak a dalok iránt, hanem a mélységeket tekintve megcsökkentek, és valószínűleg ezzel arányosan a dalok elhalkulnak, meg tán el is tűnnek. ez nem a gazdag úriházak és udvarházak éneke volt soha. Tényleg, ilyen értelemben az igricekhez hasonló volt ez a műfaj. Nagyszerű énekesek lesznek, és biztos nagyon jók, fiatalok, korszerűek, de azt hiszem, az ilyenfajta kultúrának, mint a miénk volt, most befellegzik egy idôre.
• És mit gondolsz, hogy az ország és a tágabb térség, Kelet-Európa, melyhez a dalaitok szóltak és szólnak, vele mi lesz? Megtaláljuk-e, megértjük-e egymást, ahogy dalaidat mindenütt megértették errefelé? Ki tudunk-e jönni a gödörbôl?
• Ki hát. Én nem optimista voltam soha, de mindig nagyon erôs bizakodó. Erôs szívű, így is lehet mondani. Most már minden elérkezik a maga jó helyére, ezt olyan mélységesen hiszem, hogy nekem senki meg nem tudja cáfolni. Az már más kérdés, hogy milyen hamar, és hogy milyen utakon, hogy ezt a politika oldja-e meg, aminek én nem örülnék, mert a politikai mozgások óhatatlanul felülrôl erôszakoltak, még ha legjobb szándékúak is. Ami a tágabb térséget illeti, nem tudom, hogy ez hogy folyik. Az biztos, hogy a mi korosztályunk úgyszólván többet volt Lengyelországban, mint itthon. Tehát abszolút tudtuk, hogy mi van Varsóban, mi van Erdélyben, mi van Újvidéken, az Új Szimpóziumot úgy olvastuk itthon, mint ma a Fülest a gyerekek. Nem tudom, hogy a mai fiatalságnál is van-e ez a kelet-európai barátság, és nem cinkos barátság, hanem egy művelt viszony, vagy csak mindenhol dübörögnek az életük megoldása felé, úgy értem, hogy mindenki külön-külön hajt a pénzre meg a megélhetésre, meg az egzisztenciára, meg a karrierre. Nem tudom, most hogy rétegzôdik a diákvilág, de úgy látom, hogy megszűntek a nagy utazások, ma üzleti útra megy ki valaki Krakkóba, mi meg barátkozni mentünk, szaglászni, híreket hozni-vinni, szinte futárai voltunk egymásnak. Miközben erôsen bízom abban, hogy kijövünk mindenféle régi gödörbôl, az bizony hiányzik, hogy ezek a népek egymással tényleg barátkozzanak. Nem az apák, ôk már megtették a magukét, vagy elrontották, de az ifjúságnak komolyan kellene venni, hogy létezik Európa, és létezik ennek egy keleti része. Nem gazdaságilag kell csak mocorogni, hanem szellemileg kéne nagyon. De hát megint ugyanott tartok: most nem a szellem világa ünnepel, most a pénz tombol.
• Szerinted Magyarország a saját történelmébôl – az ásatásokból elôkerült szobrok, Tinódi Lantos Sebestyén, Janus Pannonius, kurucok, labancok, vörösök, fehérek, Szent István, a Szent István-i hagyományok, nyár, búza, kenyér –, szóval ebbôl át tudunk adni valamit, átvesznek-e valamit az utódaink, van mit átvenniük?
• Nagyon szépen mondtad, még hallgatni is szép ezt a felsorolást. Elég ostoba nemzedék volna az utánunk jövô, ha ebbôl nem venne át. Nem is hiszem, hogy ez nem szívódik föl a mostani ifjúságba, mert enélkül képtelenség volna továbbmenni, megtartva minden szép ázsiai beütésünket. Ez az ázsiai furcsaságunkat, ami benne van a magyar mentalitásban, én olyan gyönyörűségesnek és olyan értéknek tartom, amely ráadásul megmaradt értéknek, mert hány gyönyörű nomád nép pusztult el nyomtalanul, vagy olvadt be. A mienk csoda folytán megmaradt és él, és benne van a népdalokban a táncainkban, jó és rossz szokásainkban, éppúgy, mint az íreknek vagy a normannoknak, akik ugyanolyan vad banda voltak, mint mi, és ezt a múltat is kihalljuk, amikor egymás zenéjét hallgatjuk. Szóval ezek olyan értékek, a történelembôl fakadnak, abból, amit felsoroltál. Biztos, hogy ha most a világ majd jól telezabálta magát pénzzel, akkor egy egészséges és normális kíváncsiság indul meg a szép, értelmes, szellemiekben gazdag múltunk felé. Ha nem, hát akkor lehet, hogy az engem nem érdekel. Örülök az új irodaépületeknek, kellenek, tudom, ezen túl kell esni. lassan most már mindent kimárványjárdáztak, meg minden krómnikkel lesz, és akkor rá fognak jönni, hogy kell a kiskocsma, és kell, mondjuk, egy vendéglô, ahol az embert úgy fogadják, hogy adjon Isten.

Aachen városa – már csak azért is, mert itt született meg a „ politikai Európa” fogalma, és ez volt Nagy Károly legkedvesebb székhelye – közel áll szívünkhöz. Hiszen a fiatal magyar keresztény királyság a Karoling-mintát vette alapul megújult élete megszervezéséhez. Ily módon nyugodtan állíthatom, hogy Nagy Károly szelleme ma, évszázadokkal késôbb is elevenen formálja Közép-Európa térségének egyre változóbb mindennapjait. Hiszen fél évezredes anarchia után Róma romjain mindenekelôtt a germán népek műveként jött létre a maga egységében mindmáig példaképül szolgáló „ Nagy Károly-i” Európa.

Aachen tehát jelkép. Mindannyiunk szemében közös jelképe az európai népek összefogásának és egységének, az évszázadok során folyamatosan korszerűsödô, szakadatlanul megújuló, és ma már teljes érdekközösség felé tartó „ politikai Európának” .

Magyarország egy híján ezer éve lépett – a többi közép-európai keresztény királysággal gyakorlatilag egy idôben – a maga idején korszerű európai államok közé. Amelyek számára a kereszténység felvétele társadalmi és gazdasági szervezetük átalakítását is jelentette. A „ rendszerváltás” végrehajtása nem máról holnapra történt, hanem a régi és új sorozatos ütközése és összecsiszolódása során. Miközben az egyenrangú szabad emberek nomád törzsszövetsége helyébe – a kor gazdasági és politikai valóságának kényszerű tudomásulvételével – hierarchikus államszervezet lépett. A törzsszövetség fejének mitikus és karizmatikus uralma pedig a pápa adományozta koronával megszentelt, szintúgy karizmatikus személyre, a „ királyra” szállt.

A „ rendszerváltás” tehát a földrajzi és politikai erôviszonyok kényszere volt, és magától értetôdôen járt együtt az ország társadalmának rétegzôdésével, a nomád állattartás háttérbe szorulásával, a földművelô életforma uralkodóvá válásával.

A magyarság csak egyike azoknak a népeknek, amelyeket Eurázsia roppant sztyeppeövezetében a népességszaporulat és az éghajlatváltozás egymás nyomában indított útjára Keletrôl Nyugatra, mint elôttünk a hunokat – s velük együtt a germán törzseket –, majd az avarokat s utolsó nomádként a mongolokat. A hunok, majd az avarok rövid életű államalakulata után a magyar volt az elsô nomád nép, amely meg tudta vetni a lábát a Kárpát-medencében, s ott képes volt korszerű államot alapítani, mert felismerte a Kárpát-medence földrajzi helyzetébôl, a népvándorlás folyamatjellegébôl s a kalandozások során földerített nyugati valóság ismeretében, hogy ha meg akarja ôrizni igazi önmagát, szakítania kell hagyományos szervezetével és életmódjával.

A valóság, amit oly pontosan felismert, persze többrétű: egyrészt belátta, hogy nomád vándorútjának a Kárpát-medence az utolsó állomása. Ahol még sztyeppére lel, de e sztyeppe, korlátozott területe miatt, a szállásváltó nomád nagyállattartásra már alkalmatlan. Belátta, hogy a létét fenyegetô veszély változatlanul Keletrôl tornyosul: felismerte, hogy a kalandozások sora megacélozta a szomszédos nyugati országok ellenállását. És megértette azt is, hogy a szabad és egyenrangú pásztorok vérségi köteléken alapuló törzsszövetsége az európai államrend építéséhez nem elég szilárd és rugalmas, s helyét a kor keresztény eszmeiségén alapuló államrendnek kell felváltania. Hogy ebben a helyzetben egyetlen természetes szövetségese a pillanatnyilag vele szemben álló, de vele azonos érdekű német államszervezet.

Az ország ezeréves története valamennyi fent említett feltevés helyességét igazolta: a Kárpátok térségében megmaradni a Keletrôl folyamatosan fenyegetô veszéllyel szemben csak a Nyugattal szövetségben képes, de ha önmagát meg akarja ôrizni, szemét mindeközben éberen rajta kell tartania a Keleten, hiszen nem zárkózhat el az onnan kisugárzó hatások elôl.

Ez a felismerés ma is érvényes. Igazolta az ország ellen intézett gyilkos mongol támadás, a török ellen osztrák szövetségben vívott 150 éves háború, igazolta az idôleges szovjet térnyerés. Mint ahogy bebizonyította azt is, hogy a nyugati szövetség, a kiegyensúlyozott szomszédpolitika, a keleti szomszédok irányában tudatosan vállalt európai hídszerep az egyetlen lehetôség, hogy a magyarság önmagát, földrajzi és történelmi helyzetébôl eredô történeti önazonosságát képes legyen megôrizni. A mindenkori korszellemmel összhangban.

Hangsúlyozom: e felismerés nem csak miénk, magyaroké. Osztoztak benne közös történelmünk hosszú századai során a többi kelet-közép-európai népek legmesszebbre látó fiai – lengyelek, csehek, szlovákok, románok, szlovének, észtek, lettek, litvánok, bolgárok –, mint ahogy osztoznak ma nemcsak e felismerésben, hanem a céltudatos cselekvésben is, hogy a demokratikus, jómódú, az ember jogát tiszteletben tartó Nagy-Európa egyenrangú és teljes jogú tagjává váljanak.

Magyarország történelme során ez az ösztönös felismerés tudatossá vált. Nem véletlen tehát, hogy Magyarország külpolitikája az egységesülô Európa tagságára törekszik, de ezzel egyidejűleg kész kiépíteni a baráti és egyenrangú gazdasági-politikai kapcsolatokat a tôle keletre esô országokkal, és létfontosságúnak érzi – önmaga és közvetlen szomszédai érdekében –, hogy keleti határtérsége – mindenekelôtt Románia – az egyesült Európa biztonsági és gazdasági szervezetének tagja legyen. Ugyanezért tulajdonít rendkívüli jelentôséget Ukrajna szuverenitásának is.

Ennek a politikai egységnek létrehozása, nyugati alapjának megteremtése, keleti gazdasági és politikai határainak biztosítása mind az egyesült Európához csatlakozni kívánó Közép-Európától, mind a már megalakult Európai Uniótól távlati gondolkodást, pontos és mérlegelt érdekfelismerést követel. Kölcsönös alkalmazkodást és kölcsönös áldozatokat a közösség érdekében, mert a kor színvonalán álló Közép-Európa nélkül – márpedig ezt ma csak a gazdagabb Nyugat segítségével lehet megteremteni – a Nyugat egészének fejlôdése szenvedne csorbát.

A történelemnek ez az immár tudatosult parancsa csak akkor hajtható végre hibátlanul, ha az érdekeink kölcsönös képviseletét türelem, megértés és jóakarat motiválja.

Ez számomra Nagy Károly üzenetének mai, változatlanul idôszerű olvasata.

A NATO keleti bôvítése

Magyarország NATO-tagsága új fejezetet nyit az ország történetében: a világ leghatalmasabb katonai és politikai szövetsége mint szuverenitása teljes birtokában lévô, demokratikus államot fogadja magába a nemrég még csatlósként tekintett országot. Egyszersmind véget vet az ország elszigeteltségének, és szerepet ad neki a szövetségbe tömörülô államok közös érdekeinek és feladatainak meghatározásában.

Pozitív eredménye ez az elismerés az 1990 óta folytatott magyar külpolitikának: osztozni a felelôsségen mint egyenrangú partner Európa legjelentékenyebb államaival, valamint Észak-Amerikával a kontinens békéjének – s azon túl is! – fenntartásában. Az esemény jelentôségét növeli szememben az a tény, hogy Magyarországon részt vehet a szövetség szervezetének és feladatkörének újrarendezésében, amelyet a szovjet birodalom összeomlásával s Németország egyesítésével elôállt új helyzet tesz szükségessé. az új helyzetben a szövetséget alkotó hatalmak közt érdekkülönbségek, feszültségek merültek föl, amelyek megoldásában immár Magyarország is tevékeny részt vehet majd.

Magyarország csatlakozása a NATO-hoz rendhagyó, sorsfordító esemény a magyarság számára. Történelmében elôször jutott olyan biztonsághoz, amelyet a demokratikus nemzetek közössége hosszú távra szólóan szavatol. Ezzel megteremtôdött az ország hatékony védelme minden esetleges külsô támadással szemben. A magyar fegyveres erôk részeseivé válnak a fejlett világ legkorszerűbb védelmi erejének.

Létrejött a magyar honvédelem hivatásos működésének, az ország teherbíró képességével összhangban álló modernizációjának feltételrendszere.

A NATO-tagság lehetôvé teszi, hogy Magyarország történelmében elôször részt vegyen bárminemű Európát s benne az ôt érintô nemzetközi döntés elôkészítésében és meghozatalában.

A csatlakozással Magyarországon visszafordíthatatlanná vált a demokratikus társadalmi, állami berendezkedés, nincs többé hatalom, amely képes lenne rákényszeríteni akaratát, politikai-ideológiai felfogását az országra. Megszűnt a nagyhatalmi alkuk lehetôsége az ország sorsáról. Véget ért az állam, a nemzet fennmaradásáért folytatott örökös küzdelem kényszere. A NATO-tagság révén lehetôség nyílt, hogy bekapcsolódjon a világ műszaki-tudományos fejlôdésének élvonalába. Ezzel az országot a modernizáció újabb impulzusai érhetik.

Az ország a tagsággal új lehetôséghez jutott a szomszédságban élô magyarság jogainak védelmében. Euroatlanti integrálódása, a határok majdani lebontása lehetôvé teszi a magyar nemzeti kisebbségek és az anyanemzet egymásra találását. Ezért is vállalta Magyarország a nyitottságot a NATO további bôvítése terén. A NATO-tagság kedvezôen befolyásolja csatlakozásunkat az Európai Unióhoz. Ezzel teljessé válhat a magyar társadalom felzárkózása a fejlett országokhoz. Magyarország megméretett a nemzetek közösségében. Kitűnôen helytállt, mert a demokráciának nincs deficitje, csak erôsítése jelent feladatot. A gazdaság, a mélyreható reformok terén a legjobb teljesítményt nyújtja a kelet-közép-európai térségben. Óvni és erôsíteni kell mindazt, amit elértünk, mert az új történelmi lehetôséget a magyar nép óriási áldozatok árán teremtette meg. Az idô megérett Magyarország számára, s az ország is megérett a békés fejlôdés, a boldogulás számára. Büszke vagyok, hogy tevôlegesen részt vehettem a NATO-tagság elérésében, hogy kitartottunk mellette, s a nép is kitartott mellettünk.

Számomra Magyarország NATO-csatlakozásának az a legfôbb üzenete, hogy az ország annak a politikai és védelmi értékközösségnek a teljes jogú, egyenrangú tagja lett, amelyhez a rendszerváltozás óta töretlenül és fenntartások nélkül tartozni kívánt. Ezzel válhatott ismét a Nyugat részévé – reméljük, hogy immáron visszafordíthatatlanul és végérvényesen. A tagság természetesen nem csupán szimbolikus jelentôségű, hanem nagyon is kézzelfogható, gyakorlati következményekkel jár. Elôször is nyilvánvaló, hogy növekszik az ország biztonsága, méghozzá aránytalan anyagi áldozatvállalás nélkül. Több biztonság ésszerű áron! Másodszor a tagság növeli az ország súlyát, tekintélyét; az Európa biztonságát érintô kérdésekben megadja az egyenrangú beleszólás lehetôségét. Természetesen a nagyobb súly nagyobb felelôsséget is jelent: a magyar külpolitikának olyan kérdésekben is felelôsen kell állást foglalnia, amelyeknek korábban külsô szemlélôje volt csupán. Harmadszor pedig növeli az ország vonzerejét, kiszámíthatóvá teszi a jövôt a külföldi befektetôk és gazdasági partnerek számára, tehát közvetve gazdasági lehetôségeinket is gyarapítja.

A bôvítés Európa számára azt az üzenetet hordozza, hogy földrészünknek ez a régiója is stabil és biztonságos. Kiterjeszti a béke és stabilitás zónáját Kelet felé. Jelzi, hogy a NATO nem a nyugati szerencsés nemzetek elit klubja. Megnyitja a csatlakozás perspektíváját mindazok elôtt, akik készek és képesek teljesíteni a felvételi kritériumokat. Ezek a feltételek csak részben katonaiak és technikaiak: nagyobbrészt a demokrácia szilárdságához, a jogállam kiépüléséhez és az emberi és kisebbségi jogok tiszteletben tartásához kötôdnek.

A magyar külpolitikának nyilvánvaló érdeke, hogy a feltételek mihamarabbi teljesítése esetén minél több szomszédja is részese legyen a folyamatnak.

Mindezek fényében a NATO-bôvítést a század végi Európa legjelentôsebb és legpozitívabb politikai vállalkozásának tekintem.

Magyarország NATO-tagsága egy hosszú, közel tízéves folyamat eredménye, és egyáltalán nem magától értetôdô. Magyarország elôtt elvileg több lehetôség is kínálkozott a rendszerváltás idején. Törekedhetett volna semlegességre vagy más politikai csoportosuláshoz való igazodásra, ideértve például a Varsói Szerzôdés fenntartásának feltétlen támogatását. A semlegességnek voltak szószólói, akik a NATO-val kapcsolatos népszavazás idején is hallatták hangjukat. A VSZ kitartó és feltétlen híveirôl nem tudunk. A valóság az, hogy Magyarországon a társadalomban az 1980-as évek végére már igen széles konszenzus alakult ki arra vonatkozóan, hogy az országnak minél elôbb az Észak-atlanti Szövetség tagjává kell lennie ahhoz, hogy az új világrendben biztonságosan élhessen. Ennek a meggyôzôdésnek a gyökerei legalább 1956-ig, valójában azonban egészen a jaltai megállapodások idejéig visszavezethetôk. Miként arra már Antall József is rámutatott, a magyar társadalom politikai elitjének számottevô részét a világháború után sokként érte a felismerés, hogy a nyugati világ Közép-Európában döntôen stratégiai okok miatt nem volt képes kötelezettségeket vállalni, és ezért ez a régió lényegében a Szovjetunió ellenôrzése alá került.

Sokszor fölvetôdött az 1990 óta eltelt idôszakban, hogy mik azok az indokok, amelyek Magyarország észak-atlanti csatlakozása mellett szólnak. A csatlakozás ellenzôi elsôsorban olyan bombasztikus hatású meggyôzô érveket vártak, amelyeket természetesen nehéz megfogalmazni. Magyarország a hidegháború végeztével nem félelmében, például a Szovjetunió fenyegetésének a hatása alatt törekedett a NATO-tagságra, ellenkezôleg. Nyomatékosan alá kell húzni, a magyar külpolitikát illetôen a kerekasztal-tárgyalások óta konszenzus volt arról, hogy miért akarunk részt venni az euroatlanti integrációs folyamatokban. Valamennyi parlamenti párt egységes volt abban, hogy az országnak azért kell csatlakoznia, mert geostratégiai helyzete ezt nyilvánvalóvá teszi (közvetlenül kapcsolódik a már integrált nyugati világhoz), mert a fenyegetô biztonsági kockázatokkal szemben csak egy erôs védelmi szövetség tagjaként remélhet stabilitást, mert sok-sok évszázados kulturális hagyományok kötik Európához, s mert kis ország lévén csak egy biztonsági szervezet tagjaként képes nemzeti érdekeit, tényleges erejét meghaladó módon védelmezni.

A magyar NATO-csatlakozás történetét az 1990-ben megszületett új demokrácia nagy sikerének kell tekinteni, amely egy töretlen folyamat logikus befejezése. Minthogy minden lényeges magyar politikai erô kezdettôl fogva támogatta a csatlakozást, tagságunk feltételei széles társadalmi támogatást élvezve létrejöttek. Az ország a plurális parlamenti demokrácia intézményeinek kiépítésével, a működô piacgazdaság létrehozásával, nem utolsósorban pedig a haderô folyamatos reformjával, ideértve mindenekelôtt a demokratikus, polgári ellenôrzés általános szempontját, valamint a különleges stratégiai védelmi szempontokat, eleget tett a fô elvárásoknak. Ennek a hosszú folyamatnak a során leendô partnerei elôtt Magyarország több ízben bizonyította alkalmasságát. Ilyen volt a délszláv válság megoldásában kulcsszerepet játszó AWACS-gépek járôrözése a magyar légtérben, amely folyamatos ma is, valamint a taszári támaszpont létrehozása és zökkenômentes működtetése. Meg kell jegyezni végül, Magyarország NATO-tagsága bizonyos stratégiai jelentôséggel is bír, hiszen túl azon, hogy megnô az Észak-atlanti Szövetség stratégiai mélysége, az ország földrajzi szerepénél fogva különleges helyet foglal el például a délszláv konfliktus közelében, s tagsága megkönnyíti a kapcsolódást a szövetség déli szárnya irányában. Mindezek alapján elmondható, hogy Magyarország NATO-csatlakozása fordulat az ország történetében, de nagy esemény az Észak-atlanti Szövetség életében is.

Magyarország NATO-csatlakozása mindenekelôtt egyvalamit tesz láthatóvá, nevezetesen azt az elszigeteltséget, amelybe Ausztria biztonságpolitikai érdekekbôl manôverezte be magát. A vasfüggöny leomlása és a Varsói Szerzôdés rákövetkezô feloszlása Ausztriát új helyzet elé állította, melyben kitűnt, hogy az „ örökös semlegesség” fogalma elavult. A megváltozott geopolitikai feltételekbôl levonandó helyes következtetés az lett volna, hogy közép-európai szomszédainkkal együtt a NATO és az Európai Unió keretein belül tegyünk meg mindent a térségünk több évtizedes széttöredezettségébôl fakadó következmények felszámolásáért.

De a történelem Jalta után Lengyelországgal, Csehországgal és Magyarországgal ellentétben velünk jóindulatú volt: Ausztria, nem úgy, mint Németország, semlegességi bónust válthatott magának, melynek elônye a lényeget illetôen az volt, hogy mások állták az osztrák biztonsági érdekek szavatolásának költségeit. Mihez sem könnyebb hozzászokni, mint a nagyvonalúan osztogatott ajándékok elfogadásához: védelmi célokra. Ausztria a bruttó nemzeti termék 0,8 százalékát adja ki, s ezzel Európában hátulról a harmadik helyen áll, megelôzve Luxemburgot és Izlandot (melynek nincs hadserege). Egy bizonyos politikai logikának jól megfelel, hogy az osztrák pártok a védelmi költségeket a lehetô legjobban megkurtítanák – hogy a magas adók Ausztriájában annál több pénzük legyen klientúrájuk díjazására.

Az elmúlt napok tiroli lavinakatasztrófája jól mutatta, hogy a gyakorlatban mit jelent a NATO-n belül együttműködésrôl való lemondás és az osztrák hadsereg felszerelésének egyidejű elhanyagolása: a hadseregnek egyszerűen nincsenek nagy befogadóképességű helikopterei a katasztrófa sújtotta terület kiürítésére, és a NATO-államok segítségére van utalva. Néhány nappal a katasztrófa elôtt az osztrák kormány nem engedélyezte, hogy magyar csapatok vonuljanak át Ausztrián egy olaszországi NATO-gyakorlatra. Tanulság: segítenetek természetesen szabad, de gyakorlatozni, hogy segíteni tudjatok, azt már nem.

Tavaly november 12–14. között alkalmam volt eleget tenni Jacques Delors szíves meghívásának, és húsz kelet- és nyugat-európai értelmiségivel megtárgyalnom, mit jelent számunkra együtt és külön-külön az európaiság fogalma. Úgy gondolom, hogy már a megbeszélés helyszíne, Athén is meghatározta némiképp, talán meg is kellett határoznia a vita elsô felének jellegét, amelynek során megállapítottuk, hogy közös gyökereink a klasszikus kultúráig és civilizációs értékekig nyúlnak vissza, s általában éppen e kulturális hagyomány kapocs jellegét vonják a legkevésbé kétségbe kontinensünk egyes részeinek esetében. A különbségek és ellentétek éppen ott és azzal kezdôdnek, amikor összevetik századunk Európájának régiónkénti eltérô politikai és gazdasági fejlôdését – különösen a második világháború után, azaz amikor szembesülünk a valósággal, amelyet a megosztott kontinensen a hidegháború okozott.

Amikor nyugati kollégáink nekünk szegezték a kérdést, miért is igyekszünk Európába, mi, Európa kevésbé szerencsés felének képviselôi a szerencsésebbek emlékezetébe idéztük, hogy sohasem önként váltunk el Európától, hogy a szovjet impérium bukása utáni helyzetre úgy tekintünk, mint lehetôségre a második világháború következményeitôl való megszabadulásra. Németország egyesítése egyértelmű jele annak, hogy a modern történelem kiegyenlíti adósságát, beleértve a jaltai egyezmény következményit is. Miután pedig Közép- és Kelet-Európa népei a kommunista totalitarizmus keserű tapasztalatainak birtokában semmit sem akarnak a véletlenre bízni, a NATO-tagság mellett voksoltak, mivel éppen ez a szervezet a kétségkívüli biztosítéka nemcsak állami függetlenségüknek, hanem az egyes államok és egész régiók demokratikus jövôjének is, amelyhez a gazdasági fejlôdés reményei is kapcsolódnak. Nyugati kollégáink némi csodálkozással fogadták az athéni vita lengyel, cseh és magyar, szlovén, bolgár és román résztvevôinek határozott és minden spontaneitása ellenére is egységes reakcióját, s ez számomra annak bizonyítéka volt, hogy egyelôre még adósai vagyunk egymásnak a vasfüggöny évtizedei során szerzett eltérô tapasztalataink mélyebb magyarázatával és teljesebb, kölcsönös megértésével. De valószínűleg mi, közép- és kelet-európai népek még magunknak is és egymásnak is adósai vagyunk régibb és újabb történelmünk elemzésével és megértésével. Meg vagyok gyôzôdve arról, hogy az ilyen megismerés nemcsak megvéd bennünket a nem kívánt történelmi epizódok megismétlôdésétôl, hanem jobban fel is készít bennünket arra, hogy megnyíljunk az eleddig inkább a vágyainkban, semmint az értelmünkben létezô jövô iránt. És abban sem kételkedem, hogy az egymással szót értô és együttműködô közép-európai népek mint kulturálisan önálló, de egyúttal, történelmük során, egymással érintkezô és egymás impulzusait vezetô egység sokat tehetnek saját fejlôdésükért, és ezzel jelentôs mértékben hozzájárulhatnak az egész kontinens integrációjához.

A derék katona utódai is bemasíroztak az Észak-atlanti Szövetségbe. Egyelôre 400 fôt számlál az a hat egység, amely 48 órán belül képes teljesíteni a belgiumi Monsban lévô európai irányítóközpont parancsait. A felkészüléstôl függôen folyamatosan csatlakoznak majd hozzájuk a Cseh Köztársaság Hadseregének újabb és újabb egységei. A tervek szerint a teljes katonai kompatibilitást a cseh fegyveres erôk 2009-re érik majd el, csakúgy mint magyar és lengyel társaik. A cseh politikusok azonban nem gyôzik hangsúlyozni, hogy nem egyszerűen a hadsereg lépett be a NATO-ba, hanem az egész ország. Ezt a pofonegyszerűnek látszó igazságot Csehországban azért nem árt szüntelen ismételgetni, mert a lakosság jelentôs része egyszerű katonai kérdésként kezeli az ügyet, nem utolsósorban azért, mert itt gyakorlatilag nem folyt le az egész társadalmat megmozgató vita a tagság elônyeirôl és hátrányairól. Václav Havel, cseh köztársasági elnök számos idevágó nyilatkozatának egyikében, a Cseh Rádióban a következôképpen magyarázott: „ Azt gondolom, a legfontosabb az, hogy a szövetség bizonyos értékek védelmét biztosítja, olyanokat, mint az emberi jogok, a demokratikus parlamenti rendszer, a szabad piacgazdaság. Ez összességében egy civilizációs kör. Számunkra a tagság azért is rendkívül fontos, mert a felvétellel tudtunkra adták, hogy minket úgy vesznek fel, mint ezen értékek vallóit, mint olyan nemzetet, amely a múltban hozzájárult ezen közös értékek megalkotásához.” Természetesen sokan emlékeznek még rá, hogy Václav Havel, aki hosszú éveken át a NATO-hoz való csatlakozás egyik legkövetkezetesebb hirdetôje volt Csehországban, politikai karrierjének kezdetén még nem egészen így gondolkodott. A berlini fal lebontását, a csehszlovák bársonyos forradalmat követô eufórikus napokban, 1989 decemberében még azt mondta: „ Szerintem az ideális Európa az az Európa, amely független, garantált biztonsággal rendelkezô és egyen semleges Európa” . Václav Havel, az ellenzéki drámaíróból napok alatt gyakorló politikussá vált elnök akkor még így álmodozott: „ A baráti együttműködés politikájának része lesz mindkét katonai paktum, a NATO és a Varsói Szerzôdés elutasítása” . Havel azonban igen gyorsan módosította álláspontját, és pár hónappal késôbb, de még a Varsói Szerzôdés létezése idején már egész másként fogalmazott: „ Tudjuk, hogy sok ok miatt egyelôre nem lehetünk a NATO rendes tagjai. Azt gondoljuk azonban, hogy az a szövetség, amelyet a szabadság és a demokrácia eszméi fűznek össze, tartósan nem maradhat zárva azok elôtt a szomszédok elôtt, amelyek hasonló célokat követnek” . Az elnök azóta ezt következetesen hirdeti, és így jobban tekintheti történelmi jelentôségű lépésnek hazája csatlakozását a NATO-hoz. Havel persze ismeri azokat a statisztikákat, amelyekbôl kiderül, hogy a csehek többsége csak mostanában a belépéssel kapcsolatos elôkészületek idején kezdte egyértelműen támogatni a tagság gondolatát, egyébként gyakorlatilag 1996 óta tartósan 50 százalék alatt volt a csatlakozás híveinek tábora. Havel az ellenzôknek és az ingadozóknak is üzent: „ Azt hiszem, ezeknek az embereknek egy része még mindig annak a propagandának a hatása alatt van, amely éveken keresztül folyt, amely arról szólt, hogy a szövetség az imperializmus megtestesítôje és maga a létezô gonosz, hogy ez a szervezet háborús uszítók gyülekezete, hogy nem más, mint az amerikai hadiipari komplexum eszköze és hasonlók. Persze vannak aztán olyanok is, akik azt gondolhatják, béke és nyugalom van, ledôlt a vasfüggöny, minket már semmilyen veszély nem fenyeget, minek foglalkozzunk tehát valamiféle paktummal? Ez rendkívül rövidlátó magatartás. Igenis, sok veszély fenyeget, olyanok is, amelyek talán bonyolultabbak, mint korábban. gondolok a különbözô regionális konfliktusokra, a nemzetközi szervezett bűnözésre és hasonlókra. Tulajdonképpen egész történelmünk során most nyílt elôször esélyünk arra, hogy saját akaratunkból tartós szövetséget kössünk olyan országokkal, amelyek ugyanazokat az értékeket képviselik, mint mi. Azt hiszem, nincs más alternatíva, mint ez az út” . Mindazonáltal persze Havel is elismeri, hogy a politikusok nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy a kellô mértékig elmagyarázzák a csatlakozás szükségességét. „ Én is ismerem a magyarországi vagy a lengyelországi helyzetet, ahol az egész társadalom elsôdleges, elvi jelentôséget tulajdonít a tagságnak. Elsôsorban a lengyelek tudják azt saját modern történelmükbôl, mit jelenthet egy szilárd szövetség tagjának lenni. Nálunk ez a viszony valóban hűvösebb.” Václav Havel errôl személyesen is meggyôzôdhetett, amikor a prágai Vár tróntermében aláírta a csatlakozás dokumentumait, és ez alkalomból mondott rövid beszédét egy anarchista újságíró tiltakozó sípszava szakította félbe pár másodpercre. A csatlakozás ellenzôinek érvei között szerepel az, hogy semmilyen körülmények közt nem akarnak nukleáris fegyvereket és idegen támaszpontokat látni az ország területén, hogy túl drágának tartják a belépést, hogy a történelem menetérôl amúgy is a nagyhatalmak döntenek, hogy Csehország elveszíti szuverenitásának egy részét, hogy a bôvítés nyomán Európa ismét megosztottá válik, és hogy Csehországot amúgy sem fenyegeti senki. A három új belépô közül csehországi sajátosság, hogy az ellenzôknek erôs parlamenti bázisuk van a harmadik legerôsebb politikai erô, Cseh- és Morvaország Kommunista Pártjának személyében. Vojtech Filip, a párt parlamenti frakciójának vezetôje úgy érvel, hogy „ a Cseh Köztársaság számára kivételes lehetôség adódott, hogy saját területén valódi szuverenitással rendelkezzék, hogy ne legyen kénytelen alávetnie magát külföldi katonai kötelezettségeknek” , de ezt a tagsággal eljátszotta. A parlament többi pártja, a politológusok és újságírók nagy része a belépés határozott híve, de ôk is érzik, hogy nem elég a szabadság, a biztonság, a demokrácia védelmérôl szóló frázisokkal operálni, amelyek önmagukban az ellenzôket úgysem gyôzik meg. A Csehországban viszonylag új keletű, gyorsan növekvô munkanélküliségtôl tartó lakosságot például Jan Kavan szociáldemokrata külügyminiszter azzal is biztatja, hogy a csatlakozás, illetve a közös védelem igényeinek kielégítése nem pusztán milliárdokat emészt fel, hanem új munkalehetôségeket is biztosít majd, persze csak akkor, ha a cseh cégek kellôen versenyképesek lesznek a NATO-tendereken indulók között. A kérdés eldôlt, Csehország a NATO tagja. Svejk bemasírozott az Észak-atlanti szövetségbe. Az egyik közvetlen NATO-alárendeltségbe sorolt egység, a vegyvédelmi alakulat támaszpontján, az észak-csehországi Liberecben a város vezetôi a nagy esemény tiszteletére akkora ünnepséget rendeztek, amelyhez foghatót állítólag 1906-ban látott utoljára a település, amikor is az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodója, Ferenc József látogatott a városba.

Magyarország, Csehország és Lengyelország felvétele a NATO-ba különleges esemény, fôleg Lengyelország szemszögébôl. Miért?

Elôször is, Lengyelország a kora középkortól számítva elsô ízben fog erôs, stabil, ésszerű és nyugati katonai-politikai szövetséghez tartozni. Hangsúlyozni szeretném az „ ésszerű” jelzôt, azutóbbi néhány száz évben ugyanis különféle szövetségeket kötöttünk, ezek azonban – ahogy a lengyel történészek fogalmaznak – egzotikus szövetségek voltak. Gondolok itt a svédekkel kötött szerencsétlen vagy a két háború között Franciaországgal és Romániával egyszerre kötött furcsa szerzôdésre. A lengyel diplomácia jót akart, ám a körülmények kedvezôtlenek voltak, ráadásul a nyugati államok – kivéve a rokonszenves, de kevéssé hatékony Franciaországot – úgy tekintettek Lengyelországra, mint némileg vad országra. Azt sem értették meg teljesen, hogy Lengyelország katonai érdekei néha egybeestek Európa vagy a Nyugat érdekeivel. A legtalálóbb példa erre Európa magatartása az 1920-as lengyel-szovjet háború idején, amikor Európa nem is túl jelentôs segítségével szét lehetett volna zúzni Szovjetoroszországot, s meg lehetett volna változtatni a történelem menetét. Ez a segítség azonban gyakorlatilag elmaradt. Lengyelország egyedül is boldogult, de csak annyit érhetett el, hogy megszilárdította keleti határait, a Szovjetunió viszont, bár vereséget szenvedett, erôs maradt.

Az eltelt néhány évben attól tartottunk, hogy a Nyugat és a NATO nem akarja majd ingerelni Oroszországot, s ezért ad infinitum fogja tologatni a NATO-bôvítést. Még most is az a helyzet, hogy olyan befolyásos személyiségek, mint Richard Pipes, hibás lépésnek tartják ezt a döntést, s hasonló nézeteket vall sok más szakértô is.

Itt jutunk el a második megjegyzéshez. országaink felvétele a NATO-ba azt mutatja, hogy a Nyugat, de legalábbis a nyugati döntéshozók felismerték, hogy saját soraikat kell erôsíteniük, nem pedig a minden irányban kötött szerzôdések politikáját folytatni. Számos fenntartásom mellett is úgy vélem, hogy a jelek szerint igaza volt Samuel Huntingtonnak a nyugati civilizáció veszélyeztetettségével kapcsolatban. A mi három országunk természetesen nem erôsíti meg azonnal a NATO-t, de ez a fajta kibôvítési tendencia arra utal, hogy még mindig működik az a szétválasztás, amely szerint van va nyugati civilizáció és van a világ többi része. Törökország mint NATO-tagállam itt érthetô kivételt jelent. Az állítólagos és valóságos globalizáció légkörében bátorság kell annak hangsúlyozásához, hogy az államok egy csoportjának kulturális és történelmi okokból több köze van egymáshoz, mint más államokban. Természetesen nem kell eufóriába esnünk, de azzal, hogy a NATO tagjai lettünk, országainkat többé már nem lehet másodosztályú, szegély rokonnak tartani, aki az elôszobában ácsorog néhány udvarias szóra várva. Most viszont minden erônket össze kell szednünk, mert be kell bizonyítanunk, hogy a bôvítés nem volt hiba, s rászolgáltunk arra, hogy teljes jogú tagjai lettünk a nyugati civilizációnak.

Közel tíz év elteltével célba jutottunk: belépünk a világ leghatékonyabb szövetségébe. Nagy változás ez és nagy ünnep. Örvendezhetünk, akár egy menyegzôn. Amint azonban véget ér az ünneplés, hamarosan rádöbbenünk, hogy vége a jegyességnek, kezdôdik a házasélet. Korábban a vôlegény virágot vett választottjának, mindkét fél kacérkodott, tette a szépet, most viszont közeledik az idô, amikor zöldséget is kell hozni a piacról (nemcsak virágot), ki kell takarítani, s mindenekelôtt: kölcsönös bizalmat kell kiépíteni egymás között, mert ez a tartós házasság záloga.

Még az – egyébként jogos – eufórikus állapotban sem feledkezhetünk meg néhány alapvetô dologról. Nem csatlakozhattunk volna a NATO-ba, ha bizonyos csatlakozási feltételek nem teljesültek volna: ha a csatlakozni vágyó államokban nem szervezôdött volna meg a rendszerváltást szorgalmazó belsô ellenzék; ha az elôzô rendszer elitjének legalább egy része nem értette volna meg, hogy a „ létezô szocializmusnak” vége; ha Gorbacsov nem kezdte volna el a peresztrojkát. Az elôzô rendszer bukása, az elôzô szövetség felbontása és a szovjet csapatok kivonulása mind nem volt azonban elégséges: a másik fél szándékára és akaratára is szükség volt. Az Egyesült Államok 1995-ös politikai döntése kellett ahhoz, hogy a kelet-közép-európai államok NATO-csatlakozása reális formát öltsön. A Clinton-adminisztráció, s benne – ezt hangsúlyozni kell! – Madelaine Albright asszony személyes fellépése vezetett a mai helyzethez: három kelet-közép-európai állam csatlakozott a szövetséghez.

Vonjuk le azonban a történtekbôl a megfelelô következtetéseket! NATO-taggá válásunk egyfajta stratégiai állásfoglalás és politikai döntés eredménye – mindkét oldalon! A szövetség követelményeihez történô igazi illeszkedés csak most kezdôdik. Teljesítettük a „ keretfeltételeket” , ideje hozzálátni a konkrét dolgokhoz: a hadsereg és hadfelszerelés korszerűsítéséhez, új tisztek és új legénység képzéséhez. Nem másról van tehát szó, mint a már említett „ házasság” mindennapjairól. A NATO-tagság – végre – megadja nekünk a biztonság garanciáját, kijutunk a „ szürke zónából” , nem véd meg azonban a gazdasági és egyéb destabilizálódástól. Csak gazdasági és technológiai szintünk gyors emelése, csak a gyors modernizáció, vagyis az Európai Unióhoz történô mielôbbi csatlakozás ad számunkra igazi biztonságot.

A NATO-bôvítés eddigi folyamatát figyelembe véve a következô megállapításokat kell megfogalmaznunk: 1. Az USA jelenléte elengedhetetlen az európai erôegyensúly fenntartása szempontjából. 2. Az új tagországok a szövetség határvidékén, nem pedig annak centrumában helyezkednek el, ezért szorgalmazniuk kell a velük határos államok felvételét. 3. A Kelet valósága óriási destabilizáló tényezô. 4. Hozzájárulunk a földrész stabilitásához azzal, ha saját országunkban rendet, nyugalmat biztosítunk, s ezt keleti (Magyarország esetében ezenkívül déli) határainkon túlra is kisugározzuk.

A jegyesség idôszakának vége, ideje rendet teremteni saját portánkon, s egyúttal minél jobban megismerni az új házastársat; annál is inkább, mivel itt összetett szervezetrôl van szó, amely ráadásul még keresi saját helyét és szerepét (vagyis egy új stratégiát és doktrínát) az alakuló új világrend keretein belül.

A NATO keleti irányú bôvítésének elsô hullámára vonatkozó összes kommentárok három kelet-közép-európai ex-kommunista államról beszélnek, melyek az 1997 nyarán sorra került madridi csúcson zöld utat kaptak a csatlakozásra. Igen ám, csakhogy a kalkulus, bármennyire is kézenfekvônek tűnne, nem egészen pontos. Elôször is azért, mert a három állam egyike – voltaképpen – nem egy volt kommunista állam, hanem csak egy fél: a Cseh Köztársaság, mely a cseh-szlovák föderációból kiszakadva vált a régió egyik „ jutalmazottjává” , és maga is azért, mert sikerült megszabadulnia „ rosszabbik felétôl” , mely továbbra is a legkülönfélébb, politikai, gazdasági, etnikai gondokkal küszködik.

Ily módon azonban csupán két és fél államról beszélhetünk. Van azonban egy másik állam is, mely ennél a két és félnél elôbb léphetett be a NATO-ba, és anélkül hogy a belépést egyáltalán kérvényeznie kellett volna. Az NDK-ról van szó. Az NDK-nak a német egyesítés révén úgymond a fű alatt sikerült integrálódnia. Ebbôl a nézôpontból szemlélve azonban az úgynevezett „ elsô hullám” voltaképpen már a „ második” , és a belépett államok száma sem nem három, sem nem kettô és fél, hanem három és fél!

Én ebbôl a kis aritmetikai bonyodalomból kettôs tanulságot vonnék le. Elôször is, bár az új NATO-tagokat valamiféle homogén entitásoknak szokás tekinteni, valójában ôk maguk sem teljesen egyformák. Az egyik állam négy és fél évtized után egyesül „ nagyobbik testvérével” , a másik a szétesést követôen válik a szövetség tagjává, de a másik két – kommunista érából származó határait megôrzô – állam is meglehetôsen különbözô. Lengyelország területe és népessége a legnagyobb európai államokéhoz mérhetô, Magyarország viszont kis ország. Másodszor, az NDK esete még világosabbá teszi, hogy a bôvítés folyamatjellege a dolog természetébôl fakad, s így nem csak elkerülhetetlen, de maga a NATO sem törekszik arra, hogy elkerülje. A posztkommunista átmenet bonyolult és kényes folyamatai egyaránt produkálnak hasonlóságokat és eltéréseket, beleértve a szellemi megkésettségeket és gazdasági-politikai visszamaradottságokat is. Ami lényeges, az a régió egészének haladási iránya, és a térség minden állama kétségtelenül az európai és euroatlanti integrációba törekszik. Ebbôl a szempontból annak a frusztráció-érzetnek a dacára is, melyet a lemaradás, az integráció kapujában való várakozás meghosszabbodása okoz, a románok próbálják megôrizni nyugalmukat és derűlátásukat. Tudatában vannak európaiságuknak, és tudják, hogy aminek meg kell történnie, az elôbb vagy utóbb mindenképpen bekövetkezik.

Magyarország még a Magyar Köztársaság kikiáltásának tizedik évfordulója elôtt a NATO, a nyugati védelmi közösség tagja lett. Jóllehet ennek vágya már régóta a magyar társadalom egy jelentôs hányadának álma volt, 1989 nyarán–ôszén még csak jámbor óhajnak számított, és a távoli remények közé tartozott. Hiszen akkor még létezett a Varsói Szerzôdés, KGST és szovjet megszállás, tehát annak, amit a köznyelv a Nyugathoz való csatlakozásnak nevezett, még nem érkezett el az ideje.

A helyzetre jellemzô volt, hogy a szabad választásokat követô Antall-kormány 1990. májusi programja a közvetlen külpolitikai célok sorában az elsô helyen tüntette fel a szovjet csapatok távozását, azok egyidejű felszámolásával a Varsói Szerzôdésbôl és a KGST-bôl való kilépést, és csak késôbbi állomásként az atlanti együttműködést és az Európai Közösségbe történô felvételi kérelmet. Egy jó évvel késôbb fejezôdött be – minden más hasonló helyzetű országot megelôzve – a szovjet katonai egységek kivonulása, és köszöntött rá az országra 1991. június 16-a, a teljes szuverenitás visszaszerzésének és a függetlenség helyreállításának napja.

Az ország jövôbeli biztonságának megteremtése és az új politikai tájékozódás csak ezután kezdôdhetett meg, egyfelôl a nyugati védelmi rendszerhez, másfelôl az európai integrálódási folyamathoz való csatlakozás szándékának kinyilvánításával. Az ország szerencséjének nevezhetô, hogy ezekben a külpolitikai célokban és kezdeményekben nagyfokú egység mutatkozott, az egymást váltó kormányok fenntartás nélkül magukévá tették, és mindent elkövettek, hogy mind az egyik, mind a másik külpolitikai terv a megvalósulás stádiumába kerülhessen. Ma még sajnos nem eléggé méltányolt és a lakosságban nem kellôen tudatosult, hogy e történelmi jelentôségű tény révén Magyarország a Nyugathoz való tartozását igazolta, és általa annak érezhetô megbecsülését érdemelte ki. Az ne kedvetlenítsen el senkit, hogy ennek jelei nem jelentkeznek azonnal vagy gyorsan, de az se, hogy a nyugati társadalmak némely rétegeiben világnézetileg vagy politikailag motivált fenntartások mutatkoznak, esetleg akadnak sajtótermékek, amelyek korábbi beidegzettségek, magyarországi sugallatok vagy lokális belpolitikai megfontolások hatására fanyalognak vagy piszkálódnak.

Annak az országnak a példájából ítélve, amelyben élek, azt a megfigyelést tehettem, hogy a kormányok, valamint felelôs és mértékadó körök a demokratizálódás és a hajdan kényszer következtében megszakadt nyugati kapcsolatok felelevenítése tekintetében Magyarország teljesítményét oly nagyra értékelik, hogy minden aggály, kétely és vita nélkül adtak neki a befogadottak körében az elsôk között helyet. Ez is olyan körülmény, amelyet figyelemmel kísérni és méltányolni érdemes.

Ami a nyugati védelmi közösséget illeti, nem mellékes és elhanyagolható mozzanat, hogy Magyarország formális befogadottság és részvétel nélkül is az egymást követô jugoszláviai válságok és konfliktusok során olyan elbírálást és szerepet kapott, mint amely általában tagok osztályrésze szokott lenni. Fél lábbal tehát már benne volt a NATO-ban 1999. március 12-e elôtt is, és olyan kezelésben részesült, mintha már tagja volna az atlanti védelmi rendszernek.

Az elismerés, a befogadás és az eddigi eredmények indokolta jó érzés és siker élménye nem homályosíthatja el az ugyancsak tagadhatatlan tényt, hogy mind az atlanti védelmi szövetség, mind az európai integrációs folyamat olyan áldozatokat követel, amelyek a nemzet adottságainak és teljesítôképességének határait súrolják. Hogy csak a biztonsági és védelmi kötelezettségeket érintsük, nem lebecsülendô feladat lesz a még szükséges hadsereg-fejlesztési követelmények teljesítése, a haderôreform és a magyar honvédség ütôerejének a megkívánt szintre való emelése. Ez nemcsak fokozott munkát, de tetemes anyagi terheket is igényel. E tekintetben az országnak még sok pótolnivalója van. Elsôsorban a technikai színvonal, a képességekkel való bánás és azok fejlesztése, a munka- és társadalomszervezés terén.

Felvetôdhetnék a kérdés, hogy túl gyors-e a váltás a bukott hajdani szövetségbôl a némileg még ismeretlen és meg nem tapasztalt újba. Különösen, mert a magyar esetében egy olyan néprôl van szó, amelyet történelme arra tanított, hogy tanácsos – az esetek többségében az erôsek által kezdeményezett és életben tartott – hatalmi tömörülésekbôl kimaradni és a semlegesség útját járni. Ennek Magyarországon tiszteletre és megbecsülésre érdemes hagyományai vannak. A legutóbbi 1956-ra nyúllik vissza, amikor a forradalom harcosai a végveszély óráiban semlegesnek lenni és Európáért meghalni akartak. ugyanakkor nem mellôzhetô az a felismerés, hogy a világban nincsenek légüres terek, és mindig lesz a hatalmasok részérôl ezek kitöltésére irányuló igény és készség. Egy majdan feleszmélô, magához térô és újból erô birtokába jutó keleti hatalom aligha fog egy magyar semlegességet türelemmel elviselni. A biztonságvágy azt sugallja, hogy a stabilitás és jövô Nyugaton keresendô, és addig, amíg annak kapuja nyitva áll. 1999. március 12-én Magyarország ezen a kapun átlépett, és át fog lépni remélhetôen mihamarább azon is, amely az Európai Unióba vezet. Így nyerhet tartós és végleges keretet az a mű, amely az önkényuralomtól való szabadulással, majd a szuverenitás kivívásával indult, és a nyugati világban való elhelyezkedéssel folytatódik.

Számomra Magyarország csatlakozása a NATO-hoz sokkal többet jelent, mint tagságot egy katonai-védelmi szövetségben, sokkal többet jelent, mint más úton meg nem szerezhetô biztonsági garanciákat. Csatlakozásunkkal megkezdtük a végérvényes és visszavonhatatlan beilleszkedést a fejlett demokratikus országok közösségébe. Magyarország számára ezzel vesztette el végleg az érvényét a függetlenségét évtizedeken át korlátozó, a szabad értékválasztást akadályozó jaltai megállapodás.

Amikor külügyminiszterként a magyar csatlakozás amerikai szenátusi jóváhagyása mellett érveltem, jó néhány szenátortól hallottam a kérdést: miért kellene fiatal amerikaiaknak meghalniuk Magyarországért? A válasz igen egyszerű és tapasztalatom szerint meggyôzô is volt: éppen a NATO-hoz történô csatlakozásunk garantálja, hogy egyetlen amerikai életet se kelljen feláldozni értünk. Hiszen a NATO immár ötvenéves fennállása óta egyetlen tagállamot sem ért támadás, azt a szövetség katonai ereje eleve kizárta.

Az elmúlt évek fejleményei is azt bizonyították, hogy konfliktushelyzetek nem a tagállamokkal összefüggésben, hanem a biztonsági garanciákkal nem rendelkezô országokkal kapcsolatban alakulhatnak ki, s ezek miatt válhat szükségessé a NATO béketeremtô fellépése. A bôvítést joggal tekinthetjük úgy, mint a biztonság és stabilitás zónájának Nyugatról Kelet felé történô kiterjedését. Az új tagok e zóna részévé válnak, s a biztonságot, a stabilitást a szomszédaik felé is továbbsugározzák. Ez egyben válasz egy másik, ugyancsak gyakran felvetôdô kérdésre. Megéri-e az Egyesült Államoknak, a NATO-nak a bôvítés az ezzel járó költségeket? Valójában egyedül a boszniai béketeremtés jóval többe került, mint a bôvítés feltételezett költségei. Joggal mondhatjuk tehát, hogy a NATO bôvítése a legkevésbé költséges és a leghatékonyabb válasz a közép- és kelet-európai térség biztonságát és stabilitását fenyegetô új kockázatokra.

Köztudott, hogy a térségünk más országai is csatlakozni kívánnak a szövetséghez. Köztük van Magyarország több szomszédja is. Vannak továbbá olyan szomszédaink is, amelyek egyelôre nem akarnak, vagy ha akarnának sem tudnának csatlakozni. Magyarország, de a térség szempontjából is alapvetôen fontos, hogy csatlakozásunk nyomán ne jöjjön létre valamiféle választóvonal hazánk és kívül maradó szomszédai között. A NATO ajtajának nyitva kell maradnia, azaz a bôvítésnek a három ország csatlakozása után is folytatódnia kell. A most következô idôszakban a magyar külpolitika egyik legfontosabb feladata lesz, hogy egyértelművé tegye minden csatlakozni kívánó szomszédja számára: számíthat hazánk támogatására.

Idônként felteszik a kérdést: nem sajnálom-e, hogy nem leszek jelen Magyarország csatlakozásának ünnepi eseményein. Természetesen örömmel lennék ott, hiszen az elmúlt években nagyon sokat dolgoztam e cél eléréséért. Kárpótol azonban az a tudat, hogy lezárhatjuk hazánk történelmének egy hosszú és sok megpróbáltatással, szenvedéssel járó fejezetét, s a csatlakozással egy új, ígéretes szakasz veszi kezdetét. A sors különös kegyének tartom, hogy ebben személyes szerepem is lehetett.

Üdvözlöm a három közép-európai ország – Lengyelország, Magyarország és Csehország – felvételét a NATO védelmi szövetségébe. Meggyôzôdésem, hogy ezzel a lépéssel valóban az egész régió biztonsága növekszik. A Szlovák Köztársaság elemi érdeke, hogy a lehetô legrövidebb idôn belül teljes jogú tagja legyen ennek a szövetségnek. Ennek minden feltétele adott. Közismert, hogy a NATO bôvítésének elsô körébôl nem gazdasági és nem katonai okok miatt kerültünk ki, hanem a demokrácia érvényesítése terén tapasztalt hiányosságok miatt.

A szeptemberi parlamenti választások után azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. A lakosság döntô többségének az akaratából egy olyan koalíció került hatalomra, amely nemcsak szavakkal, de tettekkel is az európai és az euroatlanti struktúrákba tart. Ez a kormányzat mindjárt a kezdet kezdetén olyan egyértelmű jelzéseket küldött a világba, amely azt igazolja, hogy a demokrácia és maga az állam demokratikus berendezkedése nem lehet gyakorlati tartalom nélküli fogalom. Olyan lépéseket tettünk, amelyek az elôzô kormány részére elképzelhetetlenek voltak. Gondolok itt például a Magyar Koalíció részvételére a kormányban vagy a kisebbségi nyelvhasználatról szóló törvény gyors elôkészítésére a hivatalos érintkezésben, az Esztergom és Párkány közötti híd helyreállításáról történt megállapodásra, az euroregionális együttműködésben történt radikális változásra és a különbözô kétoldalú tárgyalásokra, amelyeket szomszédainkkal a legkülönbözôbb szinten folytattunk és folytatunk, és egyéb lépésekre.

Országaink, amelyeket újra bátorkodom „ a visegrádi négyek” névvel illetni, a közös történelmi kötôdések következtében sokban azonosak: politikai, gazdasági, kulturális és társadalmi feltételei hasonlatosak. Ebben a közép-európai térségben a XX. század végén a politikai és gazdasági helyzetet nézve a pozitív irányzatok vannak többségben. Hiszem, hogy államaink viszonyában az együttműködés és a közös stratégiai célok dominálnak a jövôben is. Ennek végsô következményének látom a térség stabilizálódását és az állampolgárok jobb boldogulását.

A köztudat a történeti szaktudomány sugallatára a kalandozások korának nevezi a honfoglalás és Géza fejedelem uralomra jutása között eltelt közel száz évnyi idôt. Akadt történész, aki az Európával ismerkedô magyarság tapasztalatszerzô idejeként jellemzi ezt a korszakot. Ma már tudjuk, hogy a kincsszerzô szándékok mellett nem egy esetben tekintélyükre büszke európai uralkodók szolgálatába szegôdve indultak portyára a Kárpát-medencébe érkezett eleink fegyveres fiai. Az igaz, hogy messzire nyargalva megismerték Európát, de szintúgy igaz, hogy a kontinens is megismerte a magyart, s az annalesek nem éppen fülbemászó szavakkal tudósítanak a találkozás egy-egy jelenetérôl.

Történetileg tekintve azonban csupán rövid idônek kellett eltelnie ahhoz, hogy a konfrontációkkal tarkított ismerkedés után, tisztességes megegyezés folyományaképpen a népvándorlás kora úgy záródjék le, hogy a letelepedô magyarság – egyetlenként az erre vetôdô népek közül – bölcs vezetôire hallgatva vállalta az akkorra már jól körvonalazódó európai értékrendszert. Európa pedig befogadta az országalapító magyarságot. Géza fejedelem és István király magyarsága a nyugati típusú keresztény királyság szervezeti keretében illeszkedik be a falut és várost teremtô európai civilizációba.

A Rómából érkezett királyi korona sikerrel kecsegtetô, erkölcsileg kifogástalan alkut hitelesített. Egyik fél sem ígért többet, mint amit adhatott, ígéretének viszont ura maradt.

Azóta csak kényszer-alkut kínált a történelem. Most az újabb ezredfordulón jött el az ideje annak, hogy a magyarság és Európa közösen bizonyítsa: lehetséges a jó alku, ha a felek szándéka tisztességes, ha hátsó gondolatok nélkül, egyenlô egyezségkötôként közelítenek parolázásra egymáshoz.

Keletrôl jött népként illeszkedtünk be az európai kultúrába. Mégpedig úgy, hogy megôriztük magunkkal hozott kincseink közül a legféltettebbeket, anyanyelvünket, művészetünk (például zenénk, díszítô hajlamunk) számtalan szépségét, és megtanultunk mindent, amit számunkra az egyetemes kultúra felkínált. Nagy szükség lesz a jövôben is arra, hogy féltôn ôrizzünk minden ránk testálódott keleti kincset és megtanuljuk a nyugattól mindazt, ami értékálló és javunkat, gyarapodásunkat szolgálja.

Szépérzékemmel és erkölcsi normarendszeremmel megegyezôbb lett volna, ha a történelmi események némi sorrendváltással következnek be, teszem azt, ha elôbb lesz Magyarország az európai integráció része, és azt követôen lép be a NATO-ba. De talán soha nem késô az országot és a földrészt arra figyelmeztetni, hogy egyformán törôdni kell a napjainkban víz alá kerülô kelet-alföldi falvakkal és az ugyancsak mostanában egyre többet emlegetett dunántúli településsel: Taszárral. Továbbmenve pedig ne feledjük, hogy igazi megnyugvás, gyanakvást kizáró kölcsönös bizalom csak akkor következik be térségünkben, ha a magyarság szomszédai is bekerülnek az európai közösségbe és védelmi rendszerbe. A nemzeti érdek és az európai érdek azonosságának tudatosítása soha nem volt parancsolóbb feladat, mint ma – magyaroknak és a szomszédságban élô magyaroknak egyaránt.

A magunk keleti örökségét már említettem, de utalni szeretnék arra is, hogy miközben el kell felednünk a Batu kán, Miklós cár vagy Joszif Visszarionovics nevével jelezhetô keletiséget, a Lermontov, Lobacsevszkij, Puskin, Tolsztoj csodálatos életművét az európaiság tekintetében nemcsak múltbéli emlékként, hanem jövôre nézô történelmi ígéretként is illô tisztelnünk és méltányolnunk. Európában velük is együtt szeretnénk élni, sôt tündökleni! Mert Európa csak egy van!

Benkô Samu
európai gyalog-utas

Van a tárgyaknak életük, ahogy könnyük is van, miként ezt Babits megírta – ilyesmi jut az ember eszébe egy múzeumban, egy ilyen múzeumban pedig különösen. Minden tárgy valakié, minden tárgy valakit idéz, aki már nincs, aki egykor viselte a sisakot, karkötôt, aki írta a levelet, akinek szólt a levél. A tárgyak is születnek, élnek és meghalnak, csak épp más az élettartamuk, mint az embereknek: a fénykép megsárgul, összetöredezik, a levél szétporlad, csak épp nem akkor, mint az, akihez kötôdött, és aki szintén megsárgult, összetöredezett és szétporladt, van ebben valami szomorú.

Ez a szomorúság – emelkedett szomorúság persze – fog el, miközben némiképp riadtan tartom a kezemben Mahler, Wagner, pláne Liszt Ferenc leveleit, amelyeket az Operaház múzeumának vezetôje, Wellmann Nóra ad jóságosan a kezembe, jobban ôrzi a rábízott vagyont, mint Woglinde, Wellgunde és Flosshilde a Rajna kincsét, egy néma Norlinde. Szomorú, hogy lám, milyen rövid az élet, egy sima levélpapír tartósabb nálunk, a vízjeles merített meg pláne, s hogy ebben a rövid életben is mennyi kellemetlenséget csinálunk magunknak, indulatok, csalódások vannak gyakran a sorok mögött, igazán ritka az olyan derűs írás, mint például az, amiben Wagner megköszöni a Bayreuth javára rendezett koncertet, nem is beszélve arról az étlapról, amely egy 1906. május 12-én adott menüt örökít meg, a vacsorát a Pillangókisasszony bemutatója alkalmából adták Puccini tiszteletére, porhanyós Tosca módra, jegesedett bomba Butterfly módra, bár kicsit talán borzongató két öngyilkos asszonyról elnevezett ételkülönlegességeket falatozni. ízlettek-e vajon Szamosi Elzának, aki kevéssel a vacsora elôtt a színpadon magába döfte a tôrét? Vagy Arányi Dezsônek, aki miatt megtette ezt a szörnyű lépést?

A múzeum Radnai Miklós ötlete, hét évtizede gyarapodik az állomány, amelynek jelentôs része természetesen az intézmény mindennapi működése során keletkezett irat, kilencven százaléka nem is itt, hanem az Országos Levéltárban van. De a szekrényekben, fiókokban olyan különlegességek is megmaradtak, mint Erkel Ferenc karmesteri pálcája, a Bánk bán 1861-es ôsbemutatójának jelmeztervei, Goldmark Károly díszdoktori oklevele, nemkülönben számtalan babérkoszorú, a legkülönbözôbb méretben, ezeket nézni is kellemetlen érzés, az érdembôl semmi nem marad, csak egy rozsdásodó koszorú. Mihalovich Ödön Toldi szerelme című dalművébôl pedig csupán egy díszletterv, pedig milyen lelkes lehetett egykor Mihalovich Ödön, akinek a nevével itt, a múzeum raktárában találkoztam elôször és feltehetôen utoljára. Milyen lehetett a dalmű a Toldi szerelmébôl? Soha nem fogjuk hallani.

A múzeumnak három terme van, amelyet a nagyközönség is látogathat, egy nagyobb az elsô és két kisebb a második emeleten. A nagyobban jelenleg régi operabálok relikviái láthatók, a két kisebben az Ellinger-Maleczky család, illetve Némethy Ella emlékkiállítása. Az Ellinger és Maleczkyek három nemzedéken át szolgálták pedagógusként, énekesként az opera ügyét, a család Maleczky Oszkárral halt ki, aki az egyik leghíresebb Beckmesser volt. A nünbergi mesterdalnokokban, Wagner egyetlen derűs operájában; ki tudja, hogy jutott eszébe annyi walkür közt... Némethy Ella is kötôdik Wagnerhez, énekelte Kundryt, Izoldát, Brünhildét – és Juditot Székely Mihály mellett.

Némi önmérsékletre és alázatra int egy ilyen múzeum, meg azért meg is nyugtat, az igazság elôbb-utóbb gyôzedelmeskedik. itt van a Liszt-féle Rákóczi-induló nyomatott kottája. Liszt saját kezű javításaival. az Opera megnyitására ugye Liszt-művet is kértek, ez lett a Magyar királydal, amelyet Podmaniczky Frigyes nem engedett elôadni, mert Liszt belekomponálta a Rákóczi-nóta motívumait. Liszt Ferenc szobra ma mégis ott van az Opera bejárata mellett (pedig nem is írt operát!), közel a róla elnevezett tér és a szintén róla elnevezett zeneművészeti fôiskola... Igazából nincs nagy baj, csak a tárgyak porladnak, meg mi.

D. M. I.

Az 1980-as évek végének, a rendszerváltást közvetlenül megelôzô idôszaknak sokunk számára meghatározó élménye a társadalmi önszervezôdés, a civil lét kereteinek kimunkálása, azoknak a közösségeknek a megteremtése, amelyek teret, lehetôséget adtak az új politikusok kiválasztódására, fiatal értelmiségiek politikussá válására. Ennek az új politikus nemzedéknek egyik jellegzetes képviselôje Pokorni Zoltán, a jelenlegi kormány oktatási minisztere, akinek életútja, sajátos „fejlôdésregénye" sűrítve mutatja meg azt, hogy milyen választások, értékváltások, olykor dilemmák megélése vezet el a politikusi felelôsségvállaláshoz. Ennek a fejlôdéstörténetnek a vázlatos felidézése nemcsak azért lehet érdekes mert közelebb visz az emberhez, a személyiséghez, hanem azért is, mert az életút, különösen az elmúlt évtized megélt élményei és felismerései meghatározzák s egyben magyarázzák is a mai politikusi törekvéseket.

Az Európai Utas 1999 februárjában beszélgetést készített Pokorni Zoltánnal arról, hogy az irodalom és a filozófia világában elmélyedô tanár hogyan válik politikussá, továbbá arról is, hogy ez az elôtörténet milyen módon tükrözôdik vissza a miniszter oktatásról, iskoláról való gondolkodásában, a magyar oktatás általa elképzelt jövôképében.

Egy személyiség megértése elképzelhetetlen annak a szellemi forrásvidéknek a feltérképezése nélkül, amely a gondolkodásmódot, a világszemléletet, az értékeket meghatározza. Melyek azok a szellemi élmények, amelyek kitörölhetetlenül beléd ivódtak, amelyek mindmáig ott munkálnak a tudatod mélyrétegeiben?

Gondolkodásmódomat nagyban befolyásolja az, hogy irodalom szakosként végeztem, de nyelvészetet is tanultam. Az irodalom befogadása nagy nyitottságot és empátiát igényelt, hiszen a különbözô művek nagyon eltérô idôben, korszakokban játszódnak, a hôsök különbözô gondolkodásmódokat testesítenek meg. Innen tehát a gondolati nyitottságra, a mások személyiségébe való belehelyezkedésre törekvés igénye. A nyelvészet pedig a kategorizálás, az elméleti rendteremtés szépsége iránt tett fogékonnyá. Az irodalom, a nyelvészet és persze másik szakom, a történelem mellett az egyetemi éveim alatt volt egy idôszak, amikor vonzott a filozófia is. Nagyon sok fiatal felnôtt életében fontos szakasz a filozófiára való rácsodálkozás. Az elmélyedés a filozófiában egy jellegzetes köldöknézô, önsajnáló bölcsész attitűd, amely állapoton én is átestem. Létezik azonban a filozófia felé fordulásnak egy másik indítéka is: összetettebbnek látni a világot, keresni, hogy abban mi a feladatunk. Egy alig félévnyi szenvelgô filozofálás után nagy indulattal vetettem magam a válaszokat keresô filozófiába. És rá kellett jönnöm, hogy a filozófia jelentôsebb teljesítményei nem akkor születtek, amikor a válaszokat keresték, hanem amikor az élet újabb kérdéseket tett fel. Húszas éveim elején ez fontos felismerés, ugyanakkor figyelmeztetés is volt számomra. Egyetemi éveim végén éppen Heidegger volt sokunk nagy szellemi kalandja. Számomra az élet kérdéseinek megválaszolásában akkor is, és azóta is az a fajta megközelítés adta, adja a legtöbb segítséget. Nem maga Heidegger, hanem az én Heidegger-olvasatom.

Miben segített akkoriban, a nyolcvanas években Heidegger?

Abban, hogy felismertem: nem kell elmenni az országból, nem kell feltétlenül más terepeket keresni, azt kell tökélyre vinni, ami adatott, abban kell megformálni magunkat. Ezt persze lehet egyfajta fatalizmusnak is nevezni, de nyilván akkor ez vonzó volt a számomra. Elfogadni az adott kereteket, s abban megpróbálni valamit tenni. Ez az elfogadás tett aztán lépésrôl lépésre elôbb lázongó fiatalemberré -- annak ellenére, hogy igazán persze nem lettem az --, majd ez tett aztán mozgalmi, szakszervezeti emberré, noha ez a szerep alkatilag meglehetôsen távol állt tôlem.

Említetted az irodalom iránti vonzódásodat. Melyek azok a művek, szerzôk, korszakok, amelyek valamiért különösen fontosak a számodra?

Néhány hónappal ezelôtt lehetôségem nyílt arra, hogy kedvenc költôimbôl, íróimból műsort készítsek a Korona Pódiumon. Egy egész napot szántam arra, hogy elôvegyem a régi könyveimet, és megnézzem, hogy hol a legpiszkosabb a papír, hol törik meg a könyvgerinc, mivel ezeken a lapokon találhatok rá a sokszor elolvasott részletekre. Így került be a műsorba nagy élményem a Kékszakállú herceg vára Balázs Bélától és persze Bartóktól, aztán Dosztojevszkij Félkegyelműjébôl egy részlet. Dosztojevszkijt kamaszkoromban kezdtem olvasni, majd utána módszeresen végigolvastam az egész életművét. Tolsztojjal is hasonló a helyzet. A műsor listájára felkerült Salinger Zabhegyezôje, XX. századi regények részletei, néhány novella. A költôk közül József Attila mellett, aki mindannyiunk nagy szerelme lehetett egy bizonyos életszakaszban, odakerült Szép Ernô és Kosztolányi Dezsô.

Vannak-e politikus személyiségek a magyar múltban, akik fontosak számodra?

Történésznek készültem, mindig is érdekeltek a történelmi személyiségek, különösen a szimbolikus figurák. Eötvös József, az egykori magyar kultuszminiszter, egyre inkább ilyennek tűnik számomra. Lenyűgözô személyiség. Azt szoktam – elsôsorban magamnak – mondani: bárki lesz is Magyarországon az oktatási miniszter, az a szó átvitt értelmében Eötvös székében ül, ami azonban nem azt kell jelentse, hogy „húzza ki" magát, mert ô milyen nagy ember lett, hanem hogy vegye komolyan a feladatát.

Mi az, ami megragadott Eötvösben?

Sok minden. Elsôsorban talán az az intellektuális tartás, amely végig kísérte a pályáját. Ezzel a tartással azonban nem párosult merevség, a korábbi gondolataihoz való görcsös ragaszkodás. Megcsinált két törvényt, az 1848-ast és az 1868-ast. Húsz év után nagyjából ugyanazokat a célokat akarta megvalósítani. A két törvény között eltelt évek alatt azonban nagyon sok minden megváltozott, s ennek megfelelôen saját magát is meg tudta haladni, saját gondolatait újra tudta értelmezni. Az embereknek általában egy gondolatuk van, mondják gyakorta. Cselekvéseikben ennek mutációit hajtják végre. Ez Eötvösre is igaz, de képes volt nyitott maradni, képes volt alkalmazkodni az idôközben megváltozott valósághoz. Felismerte, hogy az alapvetô célokat másként, más eszközökkel kellett 1848-ban megvalósítani, s másként 1868-ban. Kevesen képesek tekintetüket valóban az idôszerű célokra függeszteni, s nem ragaszkodni egy-egy megoldáshoz. Ez a sokat emlegetett következetesség és a feltételekhez való alkalmazkodás arányának művészete. Eötvösnek ez a vonása akkor tűnt számomra pozitívnak, követendô mintának, amikor az elmúlt négy-öt évben értelmiségi barátaim, továbbá újságírók nemegyszer elôszeretettel kérték rajtam számon azt, hogy bizonyos oktatáspolitikai problémákat illetôen miért változott az álláspontom az 1990-ben vagy éppen 1992--93-ban megfogalmazottakhoz képest. Végtére is ez a fajta számonkérés helyén való, de éppen Eötvöst példának tekintve azt gondolom, hogy nem az eszközökhöz, hanem a célokhoz való hűséget, állandóságot kell számon kérni.

Hogyan lesz egy történésznek készülô, az irodalommal elkötelezôdô, filozófia iránt érdeklôdô, jellegzetesen értelmiségi pályára predesztinált és szocializált fiatalemberbôl a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének harcos ügyvivôje, ellenzéki politikus?

Nem az engem alapvetôen meghatározó gondolati háttér, hanem egy élethelyzet vitt ebbe az irányba. Akkor lettem a közügyekre nyitott felnôtt, amikor ez azonos volt az ellenzékiséggel. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a nyolcvanas évek utolsó harmadában fiatal ember voltam, nem volt családom, akit el kellett tartanom, nem kellett hazamennem nevelni a gyerekeimet. A politizálás tehát nem járt kockázattal a számomra. Jóllehet a szüleim, fôleg édesanyám féltettek. „Le fognak csukni fiam" –mondogatta édesanyám.

Fiatal tanárként tanítottam a Toldi Gimnáziumban. Az elsô egy-két év nagyon nagy terhelés egy fiatal tanár számára, mivel ilyenkor tanulja meg, hogy miként kell tanítani azt, amit az egyetemen megtanult. Éppen akkor jutottam túl ezen az idôszakon, amikor a nyolcvanas évek végén mindenki klubot, egyesületet, majd késôbb pártot alakított. Rám az újdonság erejével hatott, hogy lehet úgy közösségben dolgozni, hogy ez nem jelent semmilyen szempontból kényszert a számomra, hogy nem kell képmutatónak, karrieristának lennem. Amikor gimnazista, egyetemista voltam, akkor azokat, az egyébként jópofa fiúkat és lányokat, akik valamely közösségben nyüzsögtek, mindig egy kicsit gyanakvással fogadtam: biztos valamiért „nyomulnak", valamit akarnak. Majd belépnek a pártba, jó tanszéki álláshoz jutnak, s aztán egyszer ôk lesznek a tanszékvezetôk. Mindig egyfajta erkölcsi távolságtartással kezeltem ezeket a figurákat, az egész mozgalmat. Azt mondtam magamnak: nem kell ebben részt venni, persze akinek jó ez, az csinálja. Nekem maradjon meg az, ami az enyém: az irodalom, a filmek, a filozófiatörténet.

Azért volt elementáris élmény számomra a nyolcvanas évek utolsó harmada, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének megalakulása, mert megéltem, hogy egy mozgalmi közösség magától is létre tud jönni, úgy, hogy nincs mögötte, fölötte hivatalos gyámkodás, hanem azt valóban belsô felismerésük alapján, az addig kiszolgáltatott emberek, tanárok teremtik meg. Ez az élmény egyszerűen lenyűgözött, és a mai napig fogva tart. Voltak más, mindmáig ható élményeim is. Felismertem, milyen csodálatos dolog, ha az emberben a nálánál idôsebb kollégák bíznak, milyen nagyszerű az, ha ugyanúgy gondolkodom fontos szakmai, érdekvédelmi kérdésekrôl, mint a hetven éves, tudományos fokozattal rendelkezô tanárpéldakép. S az végképp magával ragadott, hogy ezek az idôsebb emberek engem, a huszonévest, elfogadnak képviselôjükként. Valószínűleg azért volt ez számomra ennyire megkapó élmény, mivel addig egy generációs szempontból is erôsen hierarchizált magyar társadalomban éltem. Rádöbbentem, hogy milyen nagy dolog apró eredményeket elérni a párttitkárokkal, tanácsi osztályvezetôkkel folytatott vitákban, harcokban. Új volt számomra a politizálás, az, hogy miként kell a politikai vitákban lassan elôrehaladni, miként lehet óvatosan eredményt elérni, úgy, hogy közben sohasem lépünk vissza. Ez az érzelmi élmény is hozzájárult ahhoz, hogy vállaljam a politizálást, hogy szakszervezeti vezetô legyek.

Évtizednyi magányosság, szűk baráti körben gondolkodás után megtapasztaltam, hogy mit jelent a magunk építette közösségben élni, felelôsséget vállalni, felelôsséggel tartozni. Rádöbbentem, hogy ez milyen elemi szükséglete az embernek, s egyben azt is felismertem, hogy milyen károkat okozott a megelôzô évtizedekben ezeknek a közösségeknek az erôszakos szétrombolása. Ma már látom, hogy a kezdeti eufória után milyen lassan, milyen kínnal-keservvel történik ennek a civilszférának az újraépítése. A rendszerváltó értelmiség naiv tévedése volt az, hogy elegendô csak eltakarítani a fejünk felôl a merev struktúrákat, s akkor majd a tôrôl gyorsan kihajt, kivirágzik a civiltársadalom. Sajnos ma már tudjuk, hogy nem hajt ki magától, a szerves fejlôdéshez évek, évtizedek kellenek.

A PDSZ-ben töltött éveidre vonatkozó emlékeimet felidézve úgy tűnik, hogy a politika közelébe kerülésed, politizáló emberré válásod nem okozott konfliktust az értelmiségi ember számára. Sôt, a szakszervezeti vezetôként fellépô Pokorni Zoltán néhány más személyiséggel együtt sokak szemében az értelmiségi politizálás egyik megtestesítôje lett. Ez a közösségi élményt átélô, a nálánál idôsebb tanárgenerációk bizalmát élvezô fiatalember miért fogadta el 1993-ban a Fidesz felkérését? Miért váltotta fel az önmaga is teremtette szabad közösséget a másfajta politikai stílust, a másfajta fegyelmet követelô „párttal"?

A szakmai érdekképviselet is követelt fegyelmet. Több ezer ember bizalma ott is arra kötelezett, hogy az ô érdekeiket fogalmazzam meg, úgy, ahogyan azt a vezetô testületekben eldöntöttük. Amint utaltam rá, az elsô idôszakban nagy intellektuális kihívást s egyszersmind élményt jelentettek a pedagógusok szakmai érdekképviseletéhez kapcsolódó viták. Ez elsôsorban a PDSZ-nek a korábbi szakszervezeti mozgalomtól alapvetôen eltérô szemléletébôl, stratégiájából következett. Mi az indulásunktól kezdve hangsúlyoztuk, hogy nemcsak az érdekvédelmet tekintjük a feladatunknak, hanem szakmai, oktatáspolitikai kérdésekben is véleményt akarunk nyilvánítani. Nagyon hálás vagyok azért, hogy ebben az idôszakban a PDSZ egyik vezetôjeként dolgozhattam, mivel ebben a közegben tanultam meg az oktatásról gondolkodni. Itt tanultam meg, hogy a legfontosabb politikai erény a realitásérzék. Nagyon jó, ha valaki messzire tekintô és kiváló stratégiákat állít fel a jövô évezredre vonatkozóan. Ha mindez azonban nem támaszkodik a valóságra, akkor lehetetlen a stratégia mindennapi hatásait modellezni, elôre látni, akkor a tervek könnyen fantazmagóriákká válhatnak. Ezért is gondolom, hogy a politikusnak a filozófussal, a teoretikus álmodozó tudóssal szemben egyik legfontosabb erénye, hogy az elképzeléseket mindig ütköztesse a valósággal.

Igazában mi, akik elkezdtük ezt a lengyel Szolidaritásra emlékeztetô, alapvetôen antikommunista – bár kommunistákat is befogadó – szakszervezeti mozgalmat, mindig is politizálni szerettünk. Volt 1988-ban egy emlékezetes, a pedagógus túlóradíjak 20 százalékos emelését követelô akciónk, amelyben az érdekvédelmi törekvésben a politikai ütközés volt az igazi cél. Egy szakszervezeti akción keresztül üzentünk az akkori politikai hatalomnak. Mint ahogy politikai üzenet volt az is, amikor felléptünk a kötelezô hazafias nevelés vagy a kötelezô orosz nyelvoktatás ellen. Az 1989-es, a rendszerváltás kereteit kialakító, háromoldalú tárgyalásokon épp ez a törekvés ültetett bennünket a független szakszervezetek képviselôjeként az ellenzéki oldalra, s nem a harmadik oldalra, az MSZOSZ, a Hazafias Népfront és a Nôtanács mellé.

Számomra a PDSZ egy tanulási folyamat volt, a politika egyfajta mesterségének iskolája. Alapvetôen azt próbáltam megtanulni, hogy miként lehet az általam képviselt több ezer tanár érdekeit és az általam is kívánatosnak tartott, akkor éppen formálódó oktatáspolitikai célokat harmonizálni. Hosszú távon nem került a kétféle érdek konfliktusba, de rövid távon elôfordult ilyen helyzet. A kilencvenes évek elején egyre többször éltem meg azt, hogy amit társadalompolitikailag jónak gondolok a szülôk, a diákok szempontjából, az ellentétben áll a pedagógusok közvetlen, rövid távú érdekeivel. Jellegzetesen ilyen probléma volt például az iskolarendszer sokszínűbbé válása kapcsán az újonnan megjelent hat- és nyolcosztályos gimnáziumok megítélésének az ügye. Viszonylag hamar nyilvánvalóvá lett, hogy társadalompolitikailag nem kívánatos az ezekkel az iskolatípusokkal szükségszerűen együtt járó korai szelekció, ugyanakkor az ezekben az iskolában tanító kiváló tanárok szakmai érdeke ezen iskolák létezése. Ezekben a sajátos konfliktusokban lehetett úgy gondolkodni, hogy meggyôzöm a kollégáimat arról, hogy cselekedjenek érdekeik ellenében, a hosszabb távú társadalmi céloknak megfelelôen, de ez nem szakszervezeti szerep, hanem társadalompolitikusi, oktatáspolitikusi. Ennek ellenére én ezt tettem, éveken keresztül gyôzködtem pedagógus barátaimat, hogy nem kell korábbra, tíz–tizenkét éves korra elôrehozni a szelekciót. Még akkor sem, ha egy ilyen lefelé terjeszkedô iskolaszerkezet garantáltabb kenyérkeresetet biztosít a középfokon tanító tanárok számára. Érveltem, hogy ezt miért nem szabad megtenni, azért, mert rossz a gyerekeknek, rossz a szülôknek, s hosszú távon rossz az országnak: növeli az amúgy is jelentôs művelôdési egyenlôtlenségeket.

S elfogadták ezt az érdekeik ellen való érvelést?

Csak elhitték, de sokan közülük nem gyôzôdtek meg az érvelésem igazáról. Látnom kellett, hogy azért hisznek nekem, mert bíznak bennem. Valójában ebben az esetben, s több más hasonló probléma kapcsán is, kicsit visszaéltem az engem megválasztó, támogató pedagógusok bizalmával, mivel ezt a bizalmat egzisztenciális érdekeik védelmére kaptam tôlük s nem társadalompolitikai célok képviseletére. Ezt az ellentmondást egy ideig fel tudtam oldani, de éreztem: elôbb-utóbb el kell döntenem, mit csinálok. Annak a bizalomnak felelek-e meg, amit a nyolcszáz lelkes kis falu pedagógusa vet belém, mert azt gondolja, hogy majd megvédem ôt a basáskodó polgármesterrel vagy éppen a vele nem törôdô államigazgatási apparátussal szemben, vagy azzal foglalkozom, hogy a nagy rendszernek, a magyar közoktatásnak melyek lehetnek a jó stratégiai céljai. Sajnos ezek a nagy célok nem mindig harmonizálhatóak a napi érdekekkel. Abban mindenki könnyen meg tud állapodni, hogy mi legyen a kívánatos műveltségeszmény 2011-ben, de hogy holnap mi legyen, abban kevésbé tudunk konszenzusra jutni. Ebben a vívódó, dilemmákkal terhes állapotban ért Orbán Viktor felkérése arra, hogy vállaljam el a Fidesz oktatáspolitikai csoportjának vezetését. Nehéz volt a döntés. Nem volt számomra ismeretlen a Fidesz, hiszen oktatáspolitikai kérdésekben politikusaik gyakran kértek tanácsot tôlünk mint nagy hangú szakszervezettôl, de szervezetként csak a magunk által létrehozott szakszervezeti közösséget ismertem, a Fideszt nem vagy csak felületesen. Végül is döntöttem, elfogadtam a felkérést.

Lehet-e pártpolitikusként értelmiséginek maradni?

A válaszhoz persze jó néhány fogalmat definiálni kellene, többek között azt, hogy miben különbözik az értelmiségi politizálás a pártpolitikusitól, s melyek a jellemzôi a szakmai érdekképviselet keretei között történô politizálásnak. Öt év után talán tudok válaszolni enélkül is. Egy pártpolitikus nem arra tesz fogadalmat, hogy pártja valamennyi tagjának összes ôrültségét és ostobaságát rezzenéstelen arccal tűri, sôt még bólogat is hozzá, hanem arra, hogy meghatározott társadalmi célokat, értékeket ebben a közösségben velük együttműködve, velük vitatkozva kíván megvalósítani. A célokban, értékekben való egyetértés azonban nem jelenti azt, hogy a célokhoz vezetô utakban is feltétlenül mindig és mindenkor egyet kell érteni. A párthoz tartozás arra kötelez, hogy ôszintén és lehetôleg minden hátsó megfontolást nélkülözve mondjuk el a véleményünket, vitassuk meg a részleteket. Hűnek lenni egy közösséghez, egy cél- és értékrendszerhez a politikában sem jelentheti azt, hogy vakon, az értelem, a belsô mérleges kiiktatásával kell cselekedni. A párthoz tartozás sokkal inkább belsô kooperációkészséget jelent, mintsem az egyéniség, az egyéni gondolkodás pártérdekeknek való alárendelését.

Ezek szerint a hajdani baloldali értelmiségiek memoárjainak lapjaira szorult vissza a szabadon gondolkodó értelmiségi és a párt kötelmeinek alárendelôdô entellektüel sokszor megírt konfliktusa?

Az értelmiségi egyik alapvetô jellemzôje, hogy szabadon, különösebb megfontolások, korlátok nélkül fejti ki gondolatait a nyilvánosság számára. Egy politikus pedig ezt nem teszi adott esetben. Mindezek ellenére az a körülmény, hogy egy párt keretei között dolgozom, hogy vállaltam egy szellemi-politikai közösséget, egyfajta kooperációt, nem korlátoz olyan mértékben, mint ahogyan a bolsevik típusú pártokba belépett értelmiségiek vallomásaiban olvasható. A korlátok abban jelentkeznek, hogy bizonyos döntésekrôl, elképzelésekrôl nem azonnal beszélünk, hanem egy héttel késôbb, mert taktikailag azt így látjuk jónak. Szóval ez nem az illegális mozgalom konspirációja, nem a Kun Béla által a bécsi konflisban hagyott titkos pártlista esete, s legkevésbé sem a totális szellemi alárendelôdés.

Ha mai önmagadat összehasonlítod azzal a huszonéves, demonstrációkat szervezô, lázasan telefonáló tanárfiúval, aki voltál, miben változtál meg?

Megváltoztam, de nem csak én, hanem a valóság is. A dilemmák lettek mélyebbek. Kevesebb ember van, akiben megbízom. Ez egy szomorú része a politikussá válásnak. Ötszáz milliárd forintot költünk oktatásra, ez a magyar költségvetés egyhatoda. Szerencsére ennek a hatalmas összegnek csak nagyon kis hányadát oszthatja el egy miniszter közvetlenül. De jelentôs befolyása van arra, hogy ezek az erôforrások milyen irányba terelôdjenek. Azoknak az embereknek, akikkel találkozom, a döntô hányada erôforrásokat, lehetôségeket kíván tôlem kapni, azokhoz a terveihez, elképzeléseihez, amelyeket ô jónak gondol. Mérlegelnem kell jó és jó között. Ki kell alakítanom a szakértô rendszerét, hogy ne csak én mérlegeljek, hanem bevonhassak ebbe nagyon sok embert. A munkám nagy része a velük való konzultációból áll. Arra kell törekednem, hogy ez a sokféle fejlesztési törekvés valahol rendszerbe szervezôdjön, hogy egy adott irányba mozduljon, hogy fejlôdjön az ország oktatásügye, s hogy elkerüljük azt, hogy ezek a törekvések egymást oltsák ki. Ebbôl a helyzetbôl fakad a dilemmák mélysége. Ezt még el lehet viselni, úgymond, ez a miniszterség egyszerűbb része. Ami a nehezebb: a döntés felelôssége. Sok emberre kell támaszkodni, sok szervezetre, sokak véleményét figyelembe kell venni, de a döntést nekem kell meghoznom, nincs tovább kire mutogatni. Be kell látnom, hogy nem bízhatok nagyhírű akadémikusokban, kiváló barátaimban. Ugyanis, ha az ô tanácsaikra alapozva rossz döntést hozok, két hét múlva, egy év múlva széttárják a kezüket, s azt mondják: érdekes, akkor olyan jónak látszott, amit tanácsoltam. Van egy pont, ahol nincs további vélemények bekérésének helye, tetszik, nem tetszik: dönteni kell. Megérezni azt a pontot, hogy ennek mikor van itt az ideje, ez a legnehezebb és a legnyomasztóbb.

Vannak, akik alkatukból adódóan nyilván gyorsabban, könnyebben döntenek, sokszor próba-szerencse alapon, vannak, akik nehezebben jutnak el a döntéshez. Én ezekhez tartozom. Ez az, ami alapvetôen megváltoztatott. Naponta érzem, hogy ha sokszor közvetetten, kismértékben is, csak egy foknyira is, de én befolyásolom azt, hogy merre mozdul ez a nagy rendszer, a magyar közoktatás. Ez az én felelôsségem. Ez nemcsak Eötvös József rég elporladt egykori kultuszminiszterrel szembeni felelôsség, hanem azokkal a gyerekekkel szembeni is, akik a te gyerekeid, a bátyám gyerekei, a sajátjaim, akik nagyon kedvesek, mosolygósak, pöszék; akik most tanulják Arany Jánostól a Családi kört, és egyszer gyerekek, s egy életük van. S hogy az miként alakul, ez most éppen az én felelôsségem is.

A Fidesz azzal nyerte meg a választók többségének a bizalmát, hogy egy másfajta kormányzati filozófiát ígért. A rendszerváltás két eddigi kormányához képest mennyiben más az Orbán-kormány oktatásról való gondolkodásmódja?

A kormány tagjaiban erôsen él az a meggyôzôdés, hogy a tudás, a tanultság, a műveltség az egyik legjelentôsebb olyan erôforrás, amely a legbiztosabban képes garantálni az ország fejlôdését. A kormány különbözô korú, szakképzettségű emberekbôl áll. A fiatalabb korosztályhoz tartozók, akiknek még viszonylag közeli élményük a középiskola és az egyetem, túl a racionális megfontolásokon azért is nagyon fontosnak érzik az oktatás fejlesztését, mert tudják, hogy mit kaptak az alma matereiktôl, tudják, hogy milyen sokat jelentett felemelkedésük szempontjából a tanulás lehetôsége. A gazdaságpolitikusok világosan látják, hogy a humánerôforrás-fejlesztés jól megtérülô beruházás. Ôk gyakorta fogalmazzák meg, hogy az ország jövôbeli esélyei szempontjából a magyar munkaerô tanultságának szintje az egyik, ha nem a legfontosabb kérdés. Vannak, akik erkölcsi kötelezettségüknek tartják, hogy ez a kormány tartozik az országnak azzal, hogy olyan oktatást teremtsen, amely öntudatos, a múltjukat ismerô, ahhoz kellô tisztelettel viszonyuló embereket bocsát ki az iskolából. Tehát különbözô megközelítésekbôl, de közös a kormányban az a felismerés, hogy az oktatás nem pusztán egy olyan közszolgáltatás, mint az utak tisztítása vagy a közvilágítás. Ezért nem is úgy tekint rá, mint egy hatalmas terhet jelentô, pénzt emésztô, eltartandó ágazatra, hanem olyan területnek tekinti, amely a többi ágazat fejlesztése szempontjából meghatározó, amelynek a fejlesztése nélkül a többi ágazat sem lehet igazán sikeres.

A külpolitikus azt látja, hogy az európai közösségben csak akkor tudja igazán helyzetbe hozni Magyarországot, ha az itt élô, dolgozó emberek kultúrája, műveltsége, szakértelme kiemelkedô, s egyúttal ehhez azonnal hozzáteszi, hogy ennek kulcsa az oktatás. A gazdaságpolitikus azt látja, hogy Magyarország csak akkor tudja megôrizni a befektetôk szemében a versenyelônyét, ha nem az olcsó, kevéssé képzett, hanem a magasan kvalifikált, bonyolult munkák végzésére képes munkaerô miatt válik vonzóvá. A vidékfejlesztésért felelôs miniszter tudja, hogy csak a jól képzett, gazdálkodási kultúrát elsajátított magángazdákra épített vidékfejlesztés lehet olyan rentábilis, amely szubvenciók nélkül is működô mezôgazdaságot eredményez. A sort folytathatnánk tovább. A kormány az oktatás fontosságának, súlyának megítélésében meglehetôsen egységes.

Ezek szerint az oktatási miniszternek könnyű dolga van, amikor meg kell vívnia a kormányon belüli csatákat az oktatáshoz szükséges fejlesztési forrásokért?

Bármilyen hihetetlen, nem kell csatákat vívnom a kormányon belül, mert ez a kormány valóban kellôen átérzi az oktatás szerepét, ez alapvetô változás a korábbi idôszakhoz képest. Ez azonban egyre inkább nemcsak a kormányon belül, hanem a magyar közgondolkodás egészében érzékelhetô változás. Az oktatás ma közügy, az oktatási viták érdeklik az újságolvasókat. A taneszközjegyzék hibakatalógusáról az országos napilapok harmadik oldalán lehet hírt olvasni. Tíz évvel ezelôtt irigykedve néztem a londoni Times-nak azt a címoldalát, amelyen ôfelsége tanfelügyelôje minôsítette az egyetemeket. Akkor azt mondtam, hogy akkor mondhatjuk majd, hogy Magyarországon közügy az oktatás, ha a nyilvánosság ekkora figyelmet fordít az oktatásüggyel kapcsolatos kérdésekre. A közgondolkodás változását mindennél jobban jelzi, hogy ellentétben az 1992-es pedagógus béremelés körüli vitákkal, ma nincs pedagógusellenes hangulat. A társadalommal viszonylag könnyű volt elfogadtatni, hogy az oktatásra folyamatosan több pénzt kell fordítani, mert egyre szélesebb körben érik meg a felismerés: gyerekeink akkor tudnak a jövô évezred hazai és nemzetközi munkaerôpiacán helytállni, ha jobban felszereljük az iskolákat, ha jobban megfizetjük a pedagógusokat. A társadalom is egyre világosabban látja, hogy a magyar gazdaság számára a kulcskérdés az, hogy a most felnövô nemzedék mennyire képes olyan alapműveltséget szerezni, amelynek birtokában lehetséges a megszerzett tudás folyamatos megújítása, piacképessé tétele. Talán már abban is van elôrelépés, hogy a társadalom elfogadja: a piacon való helytálláshoz az információk átadásán túl nagy szükség van arra, hogy a felnövô nemzedék képes legyen harmóniában élni önmagával, képes legyen jól kommunikálni, kooperálni, kockázatot vállalni. Ezt a fajta nevelést-oktatást csak minôségi iskolában lehet megvalósítani, amely folyamatosan többe kerül, mint a beszűkült embert nevelô, a rövid alapképzés után egy viszonylag korai életszakaszban specializáló képzés.

Az Orbán-kormány oktatásra vonatkozó gondolkodásmódja megfelel az ezredforduló európai kihívásainak, amikor kinyilvánítja, hogy az oktatás stratégiai befektetés, beruházás és nem a közszolgáltatásoknak egy abszolválandó része. Ezt persze könnyű kimondani, megtették ezt az elôzô kormányok is. Az oktatás fejlesztéséhez szükséges pénzt már jóval nehezebb elôteremteni, s e tekintetben valóban új elemeket tartalmaz az Orbán-kormány politikája, ugyanis a szavakat tettek követték.

Ezek szerint az iskolát, az oktatás világát övezô társadalmi környezet állapota, a közgondolkodásban lejátszódó pozitív folyamatok jó feltételeket kínálnak a közoktatás fejlôdése, fejlesztése számára?

A feladat ma kettôs. Nemcsak a társadalommal kell elfogadtatni, hogy az oktatásra több pénz kell, hanem a pedagógusokkal is el kell fogadtatni a társadalom oktatással kapcsolatos igényeit. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a pedagógusoknak, az iskoláknak figyelembe kell venniük azt, hogy mit szeretnének a szülôk. Ezt az igényt, még akkor is figyelembe kell venni, ha céljaikat nem is tudják jól megfogalmazni a szülôi értekezleteken, az iskolaszékek ülésein. Ettôl ezek az igények még léteznek, sôt mi több indokoltak, ezért harmonizálni kell ezeket az iskolák pedagógiai törekvéseivel. Nekünk pedagógusoknak – talán megbocsátható, hogy a miniszter még pedagógusnak tekinti magát – az iskolaügy belsô szereplôinek is el kell fogadnunk, hogy nem önmagáért van az iskola. A szakmai autonómia persze nagyon fontos dolog és nagyon védett bennünket a beavatkozó párttitkárokkal szemben, de hosszú távon megvannak a határai. Ki kell nyitni az iskola kapuit, átláthatóvá kell tenni az ott folyó munkát, és hagyni kell, hogy abba valamilyen módon beleszólhassanak azok a szülôk, akiknek a gyerekeit neveljük, mint ahogyan hagyni kell, hogy beleszólhassanak az iskolát fönntartó önkormányzatok, az iskolával szemben valamilyen értelemben megrendelôi szerepben álló intézmények, legyen az egyetem, fôiskola vagy éppen a munkaerôpiac. S itt nem egyszerűen arról van szó, hogy elmondhassák az óhajaikat, hanem arról, hogy az iskola reagáljon ezekre az igényekre, építse be ôket tevékenységébe. Folytasson állandó párbeszédet a megrendelôkkel.

Meg van-e az ehhez szükséges nyitottság a pedagógusok többségében?

Tanárként gyakran hallottam idôsebb kollégáktól: a tanár szabadsága abban rejlik, hogy amikor belép az osztályba és becsukja az ajtót, azt csinál, amit akar. A szabadságteremtésnek ez az elzárkózó, begubódzó formája vezetett ahhoz, hogy az iskola lemondott a szülôkkel való kooperációról. A szülôk ma nem igazán tudják, mi folyik az iskolában, nem is tudnak segíteni a tanító néninek a feladatok megoldásában. Maga a tananyag sem igazán alkalmas arra, hogy a szülôk döntô többsége felfogja, megértse, és segítsen gyermekének a tanulásban. Még a diplomás, művelt szülônek is nehézséget jelent ez, de nincs is erre igazi ösztönzés, késztetés. Nem tartható sokáig ez a helyzet. A 18. életévig tartó tankötelezettség következtében a nem távoli jövôben olyan gyerekek lépnek be a középfokú képzésbe, akik pusztán hagyományos iskolai eszközökkel nem fejleszthetôk, nem taníthatók, csak fejlesztôpedagógiai eszközökkel. Ez egy olyan pedagógiai eszközrendszert, kultúrát jelent, amelyben evidens módon van szükség arra, hogy a szülôk mint a nevelés egyik lehetséges tényezôi szerepet játszanak, bevonódjanak a nevelési folyamatba.

Szakítanunk kell azzal a szemléletünkkel, mely az iskolát, a tanulást, életkorhoz kötôdô gyermekbetegségként látja, amelybôl legkésôbb 25 éves korunkban kinövünk. A tudás folyamatos megújítása, az egész életen át tartó tanulás napjaink kézzelfogható követelménye. Ezért az iskola fô feladata a tanulási képességnek a fejlesztése. Természetesen információra, konkrét tudásanyagra is szükség van, de csak annyira, amennyi a tanulási képesség fejlesztéséhez szükséges. A tanulás technikájának megtanítása nélkül az iskola hiába tanít meg akármilyen mennyiségű ismeretet, nem tudja felruházni a felnövô nemzedéket a folyamatos alkalmazkodás, a tudás állandó megújításának képességével.

A jövôképek az ezredfordulót követô évtizedeket a tudás társadalmaként írják le. Milyen esélyei vannak annak, hogy Magyarország egy tudásalapú, ahogy ma gyakran nevezik, kognitív társadalommá váljék?

Erre jó esélye van Magyarországnak, sôt ez az egyedüli kívánatos fejlôdési irány. Az ezredforduló felé közeledve az ember hajlamos visszatekinteni a magyarság mögöttünk levô évezredére. Ez a visszatekintés egyfelôl csodálatos érzésekkel tölthet el bennünket, másfelôl nyomasztó, nagy kérdéseket is felvet bennünk. Hogyan lesz, lesz-e még újabb ezer év? Milyen módon kell megújulnia a politikának, társadalomnak, gazdaságnak ahhoz, hogy hihessük: ez az ország a nyelvével, kultúrájával még remélhet ezer évet. A válaszkeresés során valószínűleg sokan jutunk el ahhoz, hogy a továbbélésnek, a fennmaradásnak szinte az egyetlen esélye a tudásalapú gazdaság, a tudásalapú társadalom megteremtése. Kiváló közgazdászok évtizedek óta hangoztatják, hogy a GDP-termelésben alapvetôen megváltozott a nyersanyag és a hozzáadott érték aránya. Ma az iparilag fejlett társadalmakban a nyersanyagok mindössze 20 százalékban játszanak szerepet a nemzeti jövedelem termelésében, a további 80 százalékot a hozzáadott érték adja. A XIX. században az arány ennek épp a fordítottja volt. Ez a váltás Magyarországon is szembeötlô. Egy olyan nyersanyagokban szegény országnak, mint amilyen ez az ország, még inkább nincs más esélye, mint a hozzáadott érték arányainak növelése. A kormány elôzôekben idézett, oktatásra vonatkozó filozófiája a tudásalapú társadalom reális jövôképként való feltételezésébôl ered.

A tudásalapú társadalom megteremtését a világ fejlettebb térségeiben elsôdlegesen gazdasági kényszernek tartják. A mi térségünk társadalomfejlôdési sajátosságait figyelembe véve milyen társadalmi-politikai szükségletek hatnak egy ilyen társadalmi állapot létrejöttének irányába?

A rendszerváltó értelmiség számára nagy lecke az elmúlt tíz év. Mindenki, aki a nyolcvanas években a szabadságot akarta, azt gondolta, hogy a szabadság a jólétet is magával hozza, hiszen minden szabad, nyugat-európai ország jobban élt, mint mi. Az elmúlt évtized azt mutatta, hogy a szabadság nem feltétlenül azonos a jóléttel, a jobb munkakörülményekkel. Ez az egyik tanulság. Sokan voltunk, akik az emberi jogokat, az alkotmányosságot, a jogállamiságot, a demokráciát nagyon nagy értéknek hittük, s egy évtized megtanított arra, hogy amikor az emberek szegények, amikor napi megélhetési gondokkal küszködnek, mindez elveszíti kitüntetett értékvoltát. Amikor a megvalósult jogállamiság, demokrácia nem szülte meg a várva-várt jólétet, megkérdôjelezôdött az értéke, mint ahogy megkérdôjelezôdött az emberi jogok értékvolta is. Ezt újra kell építeni, mert egykor kétségbevonhatatlan értékek fontossága mára apályba került. A mai fiatalok szemében elvesztette jelentôségét az, amelyet a 80-as években a rendszerváltó értelmiség oly nagyon áhított. Nagyon nagy e téren az oktatás szerepe, hiszen mit sem érnek a deklaratív jogok, ha az azokkal való élés képességével nem ruházzuk fel a gyerekeket.

A tudásalapú társadalomnak a gazdasági értelmezésen túl van egy másik, a jogállamisággal, demokráciával összefüggô megközelítése is. A polgári demokrácia ugyanis kiteljesedett formájában csak egy tudásalapú társadalomban működhet igazán. Ez a gondolat markánsan jelen van a múlt század második felének politikai gondolkodásában. Kossuth és Eötvös egyaránt úgy látja, hogy létezik egy politikai demokrácia, ami elérhetô és van egy műveltségi, ha úgy tetszik műveltségen alapuló demokrácia, amely megteremthetô. A kettô egymásnak záloga. A politikai demokrácia ideig-óráig működhet műveltségi demokrácia nélkül, fordítva már korántsem. Műveltségi demokrácia nem lehetséges politikai demokrácia nélkül. Kossuth így ír errôl egy száműzetésbôl küldött levelében: „A haza független csak a demokrácia által lehet. A demokrácia hatalmassá csak a közművelôdés által válhatik. A közművelés kellô mértékű felemelése csak független hazával remélhetô." Ennek a szoros logikai kapcsolatnak egy másik értelmezését Eötvös igen szemléletesen fejti ki, amikor ezt írja: „Nevelés nélkül az egyenlôség semmi, nem egyéb, mint puszta szó. A nevelés az, ami által az alsóbb néposztálybeliek az állam által nekik adott jogok élvezetére képesebbé, képesekké tétetnek. Elhalasztani a nevelési intézkedéseket nem más, mint azon idôpontokat elhalasztani, melyben a nép azon jogot, melyet az állam adott, valósággal élvezheti. Mert jó és szép az, ha azt mondjuk mi törvényben áll, hogy minden ember politikai jogokkal él. Ám a politikai jogot nemcsak a törvény adja, hanem a személyes képesség is." Eötvös gondolatai az ezredfordulón is igazak. A rendszerváltás elsô tíz éve arra figyelmeztet, hogy a műveltségi demokrácia szélesítése nélkül a politikai demokrácia üres szólam marad. A tudásalapú társadalom kialakítása tehát nemcsak a gazdasági kihívások miatt, hanem a demokratikus jogállam kiteljesedésének elôsegítése érdekében is halaszthatatlan.

Magyarország nagyon nagy kihívás elôtt áll. Az Európai Unió egy szép eszme, de az eszme mögött kíméletlen gazdasági küzdelem áll. Ez nemcsak az egymásra találás, a közös kulturális örökségen, értékeken alapuló együvé tartozás érzése, hanem egy kíméletlen gazdasági küzdelem is. Ez utóbbit jól jellemzik a világ televízióiban gyakorta megjelenô képek a gépfegyverrel fölfegyverzett izlandi halászokról, a leszüretelt narancsokat országútra borogató portugál termelôkrôl, a dán vajjal dobálózó mezôgazdászokról vagy akár a magyar búzát a határon kiborogató lengyel parasztokról. Magának az európai gazdasági közösségnek a gondolata is abból a kihívásból származik, amit a hatalmas amerikai piac, illetve a távol-keleti tôkekoncentráció kényszerít Európára. Az „öreg" kontinens számára két lehetôség kínálkozott: vagy létrehoz egy harmadik pólust a világgazdaságban, vagy egyértelműen alárendelt szerepbe csúszik be. Ez hatalmas kísérlete Európának is, amit mi magyarok nézhetünk messzirôl, vagy lehetünk annak tevôleges része is. Azt gondolom, hogy ez utóbbi megoldást kell választanunk.

Az európai integráció alapvetôen azt a kérdést veti fel számunkra, hogy milyen módon tudjuk a legjobb helyzetbe hozni az országot ebben az egységesülô európai gazdaságban. A magyar integráció egyik lehetséges útja az, hogy a szomszéd országokkal való konfliktusok árán az Unió perifériáján próbálunk meg jó pozíciókat elfoglalni, az európai technológia szintjénél jóval alacsonyabb nívón termelô bedolgozóvá válni, Európa keleti perifériájának egyfajta centrumaként. Erre is építhetô sikeres gazdaságpolitika, a távol-keleten léteznek ilyen országok, amelyek a nagyon olcsó, tömegtermelésre alkalmas munkaerejük révén igen komoly gazdasági növekedést értek el. Nem hiszem, hogy ezt bármely felelôsen gondolkodó magyar polgár akarná. Nem azért törekszünk az Európai Unió felé, hogy a nemzeti lobogó mellé feltétlenül felhúzhassuk árbocainkra a kék-sárga csillagos lobogót. Nem névleges csatlakozásra, hanem felzárkózásra vágyunk, ami csak akkor remélhetô, ha nem fogadjuk el a centrum-periféria viszonyban azt, hogy mi legyünk a legjobb perifériaország azáltal, hogy itt a legolcsóbb az élômunka ára. Magyarországnak nem Bulgáriával, nem Romániával és nem a dél-szláv államokkal kell konkurálnia, hanem Ausztriával, Csehországgal, Olaszországgal kell versenyeznie, elsôsorban abban, hogy itt műveltebbek, képzettebbek az emberek, hogy ugyanazt a feladatot fegyelmezettebben, jobb technológiai színvonalon, kreatívabban tudják megoldani. Olyan Magyarországnak kell az európai gazdasági közösséghez csatlakoznia, amelynek kedvezô gazdasági pozíciói, versenyelônyei nem az életkörülmények alacsony voltából, az élômunka alacsony árából, hanem a polgárok magas képzettségébôl, munkakultúrájából adódnak. Ez is konfliktusokkal járó folyamat, itt is versengenünk kell, de nem a keleti, hanem a nyugati országokkal. Ebben a versenyben a fôszerep az oktatásé.

Schüttler Tamás

SZOLGÁLATBAN
Beszélgetés Beke Györggyel

• A "honnan jöttünk és hová tartunk" filozofikus kérdése író esetében így módosul. Milyen élményeket hoz magával, és milyen nyomokat hagy maga után?
• Kisebbségi vagyok, az voltam Erdélyben, és az maradtam az anyaországban is, miután éppen egy évtizeddel ezelôtt kényszerűségbôl áttelepültem. Ezt semmiképpen se értsd panasznak Magyarország ellen, amelyik tényleg hazája, gondviselôje az elszakított trianoni magyaroknak is; egyebek között páratlan anyagi és szellemi áldozatokat hoz a kisebbségi magyar közösségek megmaradásáért. Amit kisebbségi helyzetnek nevezek, az egy lelki, tudati állapot meghatározása. Ebben a letűnô évszázadban nyolcfelé tört szét az egységes magyar nemzet, és nyolcféle magyar nemzeti tudat alakult ki. Ilyen vonatkozásban az erdélyi magyar Budapest szívében is kisebbségi marad, annak a közösségnek a jegyeit hordozza magán, amely elindította. Világért sem akarom magamat hozzá mérni, de e vonatkozásban Tamási Áront kell említenem: élete felét Pesten élte le – már a negyvenes bécsi döntés elôtt is hosszú ideig tartózkodott Magyarországon –, de minden írása, minden sora a kisebbségi székely-magyar életérzését sugározza.

Tehát ha én székely-magyarként kisebbségi sorsba születtem 1927-ben, Uzonban, Háromszéken, ha onnan "jövök", akkor csak úgy tudom teljesíteni hivatásomat, ha annak a magyar népcsoportnak az életét és gondjait írom, ha sorsának drámáját és az ebbôl táplálkozó erkölcsi többletet fogalmazom meg. Hiszem, hogy akkor hagyok valamilyen nyomot magam mögött.

• Erkölcsi többletet emlegetsz, éppen a kisebbségi elnyomorodás kapcsán?
• Az igazi humánum a kisebbségi nyomás alatt alakul ki. A kisebbségi magyar megérti minden más kisebbségi fájdalmait, mert elvárja, hogy az ô gondjait is vállalják a többségi helyzetben lévô "boldogabbak". Egyébként a társadalom, a nemzet, de az emberiség differenciálódása is növeli az etnikai, vallási, társadalmi kisebbségek fajtáit és lélekszámát mindenütt. Ebbôl a lelki kalodából meg lehet kísérelni a menekülést: renegálással, önfeladással, belesimulással vagy minden kötelék elszakításával. Csakhogy az ilyen lélek terméketlen, steril, kisebb értékű lesz. Irodalmi önkifejezés jellegtelen, egyszerű másolás.

Úgy tartom, hogy minden kisebbségi életérzést híven, a maga bonyolultságában, félszegségében és erkölcsi többleteivel kifejezni, ez igazán korszerű írói feladat. Nem kell attól tartani, hogy ez széttördeli a kultúrát, a művészeteket. Éppen ez teszi gazdaggá, széppé, sokszínűvé és adja meg az egybentartó kohézióját.

• Erdélyben alighanem te voltál az egyik legtermékenyebb író. Magyarországon is megtartottad ezt a szokásodat. Mi a titka ennek?
• Székely vagyok, az én szülôföldemen az emberek szeretnek dolgozni. Minden munkát szívesen végeznek. Nincs ebben semmi titok. Egyébként hajdanában mondták rólam azt is, hogy bizonyosan a pénzvágy hajszol. Hát itt most nehezen lehetne ezt elmondani. Az utóbbi tíz évben vagy tíz könyvem jelent meg, de egyikért se kaptam egy fillér tiszteletdíjat. Mégis szívesen megírtam mind a tízet. Mert el akartam mondani mindegyikkel valamit.
• Mondhatni, hogy minden írásodban ott kísért a történelem, az erdélyi és az utódállamokban élô magyarság, a nemzet ezer gondja-baja, a sorsának alakulásáért érzett aggodalom és felelôsség. Századokon át ez a szolgálat parancs volt Erdélyben. De van-e még érvénye és értéke az ilyen szolgálatnak?
• Bankok elnök-vezéri székébôl nézve vagy a tôzsdei alkuszok – bocsánat, brókerek – szempontjából nincs. Azt hiszem, ôk egyenesen a globalizáció ellenségének tartják. Mert a szolgálat teljesítése azt bizonyítja, hogy a világon mindig is legfôbb érték, szépség a közösségi hasznú egyéni munka volt, nem a pénz, a tôzsdei üzérkedés. A szolgálat parancsa nélkül nem épült volna fel a Szent Péter-bazilika, az európai városok, olyan "haszontalanságok", mint az Eiffel-torony, egyáltalán a mi öreg kontinensünk, nem lenne zsidó-keresztény kultúra, nem lennének vallások, eszmék és szonettek. Képzelj el egy olyan világot, amelyet a pénz, a tôke, a kamat, a harács és a kizsákmányolás – ezek együttjáró édestestvérek – alakítana ki, önmaga belsô lényege szerint. Nem folytatom...

Ami a történelmet illeti, ez az irodalmi munkáim jellegzetes kisebbségi jegye. A többségi nacionalizmusok legelébb a kisebbség történelmére törnek, csak azután a nyelvére. Hiszen nemzeti tudat, történelmi önismeret nélkül a nyelv is lassan elhal, eltűnik. A moldvai csángók háromszázezren vannak, de közülük már csak 60–80 ezer beszél odahaza magyarul. Ezeknek sincs történelmi tudatuk. Halvány fogalmaik vannak a magyar történelemrôl, de jól ismerik, mert az iskolában meg kellett tanulniuk, a moldvai vajdák nevét, tetteiket, örökös gyôzelmeiket a török fölött, noha földjük négyszáz évig egyfolytában a török birodalom gyarmatának számított...

Erdélyben a magyar irodalom folyamatos történelemlecke, ifjaknak és felnôtteknek a nemzet ezer esztendejérôl, erdélyi magyar fejedelmekrôl, európai rangú pedagógusokról, mint Apáczai Csere János, a toleranciáról, amelyet Európában elôször Erdély földjén iktattak törvénybe Tordán, 1571-ben!

• Orbán Balázs példáját követve a hetvenes években hatalmas vállalkozásban kezdtél: "barangoló könyveidben" hozzáláttál az erdélyi magyarság múltjának, jelenének és reménylett jövôjének szociográfikus feltérképezéséhez. Jóllehet több vonatkozásban eszményképednek tekinted a Székelyföld leírása múlt századi szerzôjét, magad másfajta szociográfiát művelsz. Nálad a tények bemutatása során mindegyre emberi sorsok villannak elô. Az Illyés Gyula, Veres Péter és a többi népi író világlátásával való részbeni azonosulásod magyarázza ezt?
• A népi irodalom, ha ugyan helyes a kifejezés az írói szociográfia műveire, a belsô azonosulással ábrázolt társadalmi valóság krónikája. Jellegzetesen magyar műfaj a két háború közötti idôkbôl. Csodálkozva tapasztalom néha, hogy némelyek úgy képzelik: az urbánus, a városi kultúra ellenére, ellenségeképpen jött létre. Mint valami városellenes, polgárellenes irodalmi képzôdmény. Megkérdezném a tudatlanságukban oly heves ellenzôit: uraim, olvasták maguk Sárközi György Dózsa-drámáját? Járt a kezükben az Athenaeum kiadásában elindult sorozat, a Magyarország felfedezése, amelyet ugyanezen Sárközi György gondolt ki és szerkesztett, amíg a hatalom megtűrte ezt? Az írói szociográfia a paraszti elnyomottság, kultúra alá szorítottság, néha fizikai éhezés, mindenkor lelki éhezés ellen kovácsolt fegyvert. S mivel abban az idôben a paraszti tömegek alkották számbelileg a nemzet nagy többségét, magától értetôdô, hogy a parasztság felszabadítása egyben nemzeti gond és nemzeti ügy lett.

A "népi irodalom" azért nem folytatható, mert nincs ilyen parasztság, sôt immáron egyáltalán parasztság sincsen. De a kimunkált módszer, műfaj, az írói szociográfia tovább él, mert a valóság ábrázolásának sok szempontból nélkülözhetetlen eszköze, formája. Tájakat felbuvároló, embereket bemutató sorozatomban nemcsak a Veres Péter, Illyés Gyula, de folytatnám: Kovács Imre, Erdei Ferenc, Szabó Zoltán örökségét vállaló "utódként" – ha szabad magamat így neveznem – alkalmazom az írói szociográfia világláttató módszerét, nemcsak tiszteletbôl, hanem abból a gyakorlati felismerésbôl is, hogy ezekkel az eszközökkel tudom legjobban bemutatni a feltárni szánt világot, az erdélyi magyarság jelenét, múltját, a kisebbségi sorsot.

• Ebbôl a sorozatodból Romániában öt kötet jelent meg, a Kriterion gondozásában. Ismeretes, hogy a diktatúra gyanakvása, gáncsoskodása kisérte mind az öt kötetet, a végén pedig betiltották a sorozatot, téged szilenciumra ítéltek, kényszernyugdíjaztak. Ez, miként Fodor Sándor fogalmazott nemrégiben, "egyben a romániai magyar tényirodalom elhallgattatását is jelentette". Most a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó gondozásában ez a sorozat támadt fel újra?
• Nem ugyanazok a kötetek, de mégis azok; az alapállás változatlan, a szándék is, csak a hang lett szabadabb és a körkép teljesebb. Visszaállítottam azokat a részeket – elég sok ilyen rész volt –, amelyeket a romániai cenzúra annak idején kidobott, megtiltott. Kibôvítettem a könyveket olyan témákkal, amelyeket a diktatúra idején meg sem lehetett volna kísérteni. Magától értetôdô módon elhoztam a krónikát napjainkig, tehát belefoglaltam az 1989-es változások utáni eseményeket is. Kétségtelen, hogy ezáltal a kötetek jóval közelebb kerültek a valósághoz, amelybôl ihletôdtek.
• Vajon az internet, a számítógépek, tehát a kommunikációs forradalom idején van-e még létjogosultsága és hitele az írói szociográfiának vagy testvérének, amelytôl különvált, a szociológiának?
• Pontosság, gyorsaság, teljesség dolgában ezekkel a gépi eszközökkel nem lehet versenyezni. Ha valamilyen tudományos diszciplínát veszélyeztet a hírközlés, adattovábbítás és adattárolás fejlettsége, az a szociológia, amely a valóság tudományos megismerésének eszköze. De az írói szociográfia soha nem törekedett tények, adatok teljességére. Éppen azért írói műfaj – és nem tudományos vagy hírlapi –, mert az életnek egy-egy szeletét veszi vizsgálat alá, és az írói ábrázolás hitelesíti a felmutatott jelenséget. Az írói szociográfiában – bármennyire háttérbe vonul is, illetve semmiképpen sem hivalkodik – a fôszereplô maga az író. Megkockáztatom: ebben a vonatkozásban az írói szociográfia a lírával tart közeli rokonságot. Még akkor is, ha a szociográfus író nem vághatja oda kevélyen Ady Endreként, hogy ô az úr, a forma csak cifra szolga.

          Aniszi Kálmán

KÖLCSÖNÖSSÉG ÉS EGYETEMESSÉG
Beszélgetés Bíró Bélával

• A magyar-román viszony sokféleképpen alakulhat, de én most két variációt kérdezek tôled. Egy jót meg egy rosszat – két lehetséges forgatókönyvet. Hogyan írnád le a jó forgatókönyvet a magyar-román viszonyban?
• A jó forgatókönyv szerintem a kölcsönösség elvén alapulhatna. Tehát azon, hogy a románok képesek legyenek a saját kultúrájukból kilépve belépni a magyar kultúrába, és a magyar kultúra saját értékrendszerén mérjék le azokat az értékeket, amelyeket mi a számukra felkínálunk. És természetesen megfordítva. Ebben a pillanatban a viszonyunk meglehetôsen aszimmetrikus. Köztünk, magyarok közt rengetegen vannak olyanok, akik képesek erre az átlépésre. A románok közt alig. Én a román-magyar viszony ideális esélyeit a kölcsönösségben látom. De a kérdésedre visszatérve, van a román-magyar, de az összes kelet-közép-európai kisnép közötti kapcsolatoknak egy negatív forgatókönyve is. S ez az egyetemesség fogalmával függ össze.

Amikor a kapcsolatok lehetségességérôl esik szó, akkor legtöbbször a felvilágosodásból eredeztetett egyetemesség, a ráció nevében megvalósuló egyetemesség fogalmát szokták emlegetni. Ez azonban nagyon kétélű fogalom. Mert felvethetem a kérdést, hogy kinek az egyetemességérôl van itt szó. Mindannyiunknak megvan a magunk saját egyetemessége, mindannyiunknak megvan a saját világirodalmunk. A világirodalom a románok számára a románra fordított világirodalom. A magyarok számára a magyarra fordított világirodalom. Ezek a világirodalmak nem esnek egybe. A román kultúra és irodalom értékrendje eleve meghatározza azt, hogy a világirodalomból mi fog és mi nem fog a román irodalom által kialakított világirodalom-fogalomba átjönni. Vagyis mindannyiunknak külön nemzeti egyetemességeink vannak, és nekem az a véleményem, hogy az egyetemességet nem valahol a nemzeti kultúrák fölött kell keresnünk, hanem magukban a nemzeti kultúrákban.

Egy nemzeti kultúra annál egyetemesebb, minél mélyebbre tud eljutni az egyetemes emberi kérdések megoldásában, sajátos nemzeti szempontból történô megoldásában. És nekünk, ha egymást valóban meg akarjuk érteni, és ha valóban kelet-közép-európai egyetértést akarunk, akkor egymás kultúrájában kell eljutnunk az egyetemességhez. Ahhoz, hogy valóban megérthessük egymást. Mert a felvilágosodás egyetemessége jegyében mi akár háborúskodásig is lesüllyedhetünk. Mert ezek az egyetemsségek a nemzeti sajátosságokban gyökerezô egyetemességekké válnak és kisajátíthatók. Ez tehát nem az "ész csele", amirôl Hegel beszélt, hanem a nacionalizmus csele, amely az így elvontan fölfogott egyetemességet éppen a partikuláris érdek, éppen a nacionalizmus szolgálatába tudja állítani.

És van is most a román kultúrában egy ilyen jelenség. Andrei Marga tanügyi miniszter, amikor bevetette a multikulturalitás fogalmát, úgy tűnik, egy ilyen fajta egyetemességre, gondolt. Én ismét a kölcsönösséget hangsúlyozom. Azt, hogy mi nagyon elfogadjuk, legalábbis én nagyon el tudom fogadni Marga miniszter úr ötletét a multikulturalizmusról. De ez csakis azt jelentheti, hogy nemcsak én, a magyar tanulok meg románul, hanem a velem együtt élô románoknak legalább egy része is megpróbál megtanulni magyarul. Ne csak én lépjek át az ô kultúrájába, hanem ô is próbáljon meg átlépni az enyémbe. És ha ilyen alapokon épül fel a multikulturalizmus, ez ellen nekünk semmi kifogásunk nem lehet. Addig azonban amíg nem így működik a dolog, szükségünk van egy másfajta megoldásra, amely majd elvezethet ehhez a kölcsönösséghez.

• A magyar-román viszony Európának s pláne a világnak egy mellékszíntere. De olyan mellékszíntér, amelyre figyelnek. Mit gondolsz, ez az európai figyelem segít-e, használ-e a magyar-román viszonynak?
• Feltétlenül. Abban, hogy az a bizonyos kölcsönösség kialakulhasson, meghatározó jelentôsége van az európai figyelemnek. A Nyugat nem fogadja el tôlünk, sem románoktól, sem magyaroktól a szélsôségességet. Nem fogadja el a rögeszméinket. De arra sem kényszerít, hogy tökéletesen hozzáidomuljunk. Megpróbálnak elfogadni bennünket többé-kevésbé olyannak, amilyenek vagyunk. Mert egyébként nem is alakulhatna ki a kölcsönösség. Sokan gondolják azt, hogy a Nyugat önmagához akar asszimilálni, és a saját elgondolásait és saját rendszerét akarja ránk erôltetni, de ez hál’ Istennek, nem egészen így van. Az igaz, hogy ô is hódítani akar, arra van berendezkedve, hogy a saját rendjébe integráljon minket, de közben azért valójában figyelembe veszi sajátosságainkat. A multinacionális társaságok világméretű hódítása is azon az elven alapul, hogy mindenütt a helyi feltételekhez alkalmazkodva maguk is megpróbálnak beintegrálódni, hogy így integrálhassák a saját rendszerükbe ezeket a tájékokat. Ezt azért tartom fontosnak, mert önmagunkat mások szemével nézhetjük. Arra kényszerítenek, hogy önmagunkból a nacionalista túlzásokat visszafogjuk, és hogy egymással is megteremtsük a normális, a civilizált társalgás feltételeit. De ez nemcsak nekünk, hanem a nyugatiaknak is fontos lehet. Huntington egyik könyvében a jövô évek nagy konfliktusait a civilizációk összeütközésében látja. A civilizációknak meg kell tanulniuk egymással együttélni, a kölcsönösséget kialakítani, megszerezni az egyik civilizációból, kultúrából, nyelvbôl a másikba való átlépés képességét, hogy a következô évezred ne a konfliktusok, hanem a békés együttélés világa lehessen. Ha képesek leszünk arra, hogy kidolgozzuk az együttélés használható, működôképes modelljét, az nem csak a mi szempontunkból lehet fontos. Lehet, hogy itt mi most Kelet-Európában az emberiség lehetséges katasztrófamentes jövôjét kísérletezhetjük ki.
• Egy gyakorlati kérdés: lesz-e magyar nyelvű egyetem Erdélyben?
• Nekem szilárd meggyôzôdésem, hogy lesz magyar nyelvű egyetem. Az is szilárd meggyôzôdésem, hogy ez nem holnap lesz. De magyar nyelvű egyetem részleteiben, elemeiben már ma is van, magyarul több egyetemen is tanítanak, fôleg a kolozsvárin, de a kolozsvárinak Sepsiszentgyörgyön részlege is van, Bukarestben is vannak magyar nyelvű tárgyak, tehát a magyar nyelv az egyetemi szférában már (egészen pontosan még) létezik. Számunkra alapvetôen fontos, hogy valóban legyen magyar egyetem is. Mert ahhoz, hogy bármiféle dialógusról szó lehessen, ahhoz két egyenrangú autonóm félre van szükség. Ahhoz, hogy a kölcsönösség dialógusának feltételei kialakulhassanak, ahhoz egyszer a romániai magyarság szellemi autonómiájának el kell érnie a maximumot, az ideális, a használható, a nem kártékony maximumot, hogy a román féllel ne a kisebbségi érzés vagy valamiféle ál-felsôbbrendűségi érzés pozíciójából folyjon a dialógus. Ha én mint erdélyi magyar úgy élhetek odahaza, hogy tudom, hogy otthon vagyok, jogom van nyelvemhez és kultúrámhoz, és ezt a jogot a másik fél is elismeri, akkor úgy tudok én is hozzá viszonyulni, mint aki engem önmagával egyenértékű embernek, a másik embernek tart. Egy olyannak, akivel lehet, s ha lehet, akkor van is mirôl beszélni, s ebbôl mind a két félnek haszna van. Egymást építhetjük ezekben a dialógusokban.
• Van-e a román részrôl erre a párbeszédre hajlandóság?
• Hál’ Istennek van. ’89 óta román részrôl is egyre többen vannak, akik felismerik az egyenrangú dialógus fontosságát. A román értelmiség képviselôi számára sincs más lehetôség, és nekik talán nagyobb érdekük ennek a dialógusnak és kölcsönösségnek a kiépülése, mint minekünk. Mert számunkra, az egyetemes magyarság számára legrosszabb esetben a romániai magyarság veszt ezen az ügyön. Számukra a román kultúra és Románia integrációképessége és a következô évezred Romániája bukhat rajta. Kevesen ismerik föl, a nacionalisták pedig aztán egyáltalán nem, hogy Románia olyan válaszút elé került, amelyiknek a kockázatai hihetetlenül nagyok. Még annak a kockázata is fennáll, hogy Románia a következô ezer évben egyszerűen eltűnik. Vagy képesek lesznek integrálódni, betagolódni Európába, vagy pedig kizárják magukat Európából, és egy olyan zűrzavaros szférába kormányozzák át az országot, amelynek jövôje abszolút értelemben kétséges.
• Ezzel teljesen egyetértek. Én úgy látom, jelenleg két Románia van: az egyik, amelyik nem akar Európába menni, mert az érdekei nem azt kívánják, a másik, amelyiknek az érdekei oda tartoznak. Ennek a két Romániának a harca fogja eldönteni, hogy lesz-e magyar-román párbeszéd, és hogy az európai részhez fog tartozni Románia vagy sem.
• Igen, pillanatnyilag úgy néz ki, hogy Románia két félre esett szét: az egyik az európai Románia, a másik az orosz térséghez húzó Románia lenne. És úgy tűnik, hogy Erdélyt a nyugati, a Regát pedig a keleti Romániát képviseli. De a valóságban ez nem egészen így van, mert nagyon fontos, hogy oly területek vannak a Regátban, amelyek ebben az erdélyi szférához csatlakoznak. Az egyik legfontosabb nyilvánvalóan Bukarest, s a másik nagyon fontos a tengerpart, Konstanca, amelynek Románia legnagyobb kikötôjeként mindig megvoltak a kapcsolatai a külvilággal. Ebben a Regáton belüli európai világban is nagyon hatékony erôk működnek, és ebbôl a világból merül föl egyre több értelmiségi, aki látja azt, hogy a magyar-román kérdés valamiféle rendezése Románia alapvetô érdeke, egy olyan megoldásrendszer, amely Románia integrációját segítheti. Ez a tendencia tehát nemcsak az erdélyi elitben van jelen, hanem a regátiban is. Ennek a kettônek a találkozása az, ami fontos lehet számunkra, és a két tendencia egymással való rezonanciájából is várhatunk kedvezô fejleményeket.
• Utolsó kérdésem az, hogy volnál-e olyan kedves egy curriculum vitaeben elmondani, honnan indultál, mik az indítékaid, mit csináltál eddig?
• Ennek a kérdésnek nagyon örülök. Egy székely faluból indultam, Köpecnek hívják. Székely bányászfalu. A szüleim – ilyesmivel manapság már nemigen dicsekszik az ember – a két világháború között kommunista irányultságúak voltak. Édesanyám könyvelônô volt, édesapám pedig kôműves. Az úgynevezett felszabadulás után mind a kettôt úgy kirúgták a pártból, hogy arrul kódultak, édesapámat vissza sem vették soha, de az internacionalista világlátás és világkép a családban megmaradt. És én úgy nevelôdtem, h ogy egy erdélyi embernek minimum három nyelvet kötelezôen anyanyelvi szinten beszélnie kell. Ez a három – miért is kezdjem másként, ôk is így mondták – a magyar, a román és a német. És ezt a három nyelvet én meg is tanultam. És az én egész jövômet ez a világlátás befolyásolta, s nem azért iratkoztam be 1965-ben a kolozsvári egyetem román-magyar tanári szakára, hogy a Ceausescu-rendszerben a román tudásom révén karriert fussak be. Nem is futottam be karriert, egy vidéki lap legjelentéktelenebb újságírójaként tengettem az életem a rendszer utolsó hónapjaiig, amikor még a lapot is kénytelen voltam elhagyni, és egy gyárban dolgoztam fordítóként. Nekem valóban az volt a meggyôzôdésem, hogy szükség van olyan emberekre, akik képesek az egyik kultúrából átlépni a másikba, akik valóban a kölcsönösség alapján tudnak és akarnak közlekedni. És ma is fontosnak tartom ezt a feladatot, annak ellenére, hogy rengeteg csalódás éri az embert. Ez olyan, mint amikor veszekedô házastársak között akarsz közvetíteni, holt biztos, hogy mindkét fél téged fog meggyűlölni. Az én esetemben is fennáll ez a dolog, magyar részrôl nagyon gyakran hallom azt a vádat, hogy én nemzetietlen lennék, román részrôl pedig azt, hogy nacionalisztikus reflexeim lennének. Egyiket sem tudom elfogadni, de ez már együtt jár a békés munkájával.
• S hogy alakult az életed 1990 után?
• ’90-tôl a Brassói Lapokhoz kerültem, két éve pedig a Bukaresti Egyetem hungarológiai tanszékén tanítok irodalomelméletet és műelemzést. Éveken keresztül dolgoztam a magyar sajtónak is, mármint a magyarországi magyar sajtónak is, ugyanennek a közvetítésnek a jegyében. A Brassói Lapokban ugyanarról próbáltam az otthoniakat, az otthoni magyarokat meggyôzni, mint a magyarországi magyarokat, de a kettô között óriási különbség van. Ezért aztán érdekes lenne összevetni a magyar közvéleménynek és a hazai közvéleménynek ugyanarról a témáról írt cikkeket. Ugyanarról szólnak, csakhogy a befogadó beállítódása alapvetôen meghatározza azt, hogy az ember milyen hangnemet üt meg. A magyar-magyar párbeszédben is ugyanazok a sajátosságok működnek, mint a román-magyar párbeszédben és közvetítésben. Mi, magyarok sem vagyunk egységes, homogén entitás, hanem rendkívül sokszínű közösség. Nincs két magyar, aki ugyanúgy lehetne magyar.

NEW YORK – BUDAPEST KÖNYVKÜLDÔ SZOLGÁLAT
Hubay Miklós:

Ez volt a hatvanas-hetvenes évek Magyarországának és magyarságának az egyik legszebb története. Vigasztalást jelentett a maga talányosságában is. Az történt, hogy jó néhány író, köztük magam is, valamelyik bécsi, londoni vagy müncheni kiadótól könyvcsomagot kaptunk. A meglepô az volt, hogy a csomagból kiderült, hogy aki küldte, az ismeri az érdeklôdésemet. Az elsô könyv például egy francia Shakespeare-monográfia volt, amelyrôl már korábban hallottam, és nagyon vágytam rá. Ha a csomagban küldött levélre válaszoltam volna – mint ahogy ezt más szerencsésebbek meg is tették –, akkor megnyíltak volna az ég csatornái, és csôstül jöttek volna a jobbnál jobb könyvek. De ezt akkor sajnos elmulasztottam.

Az elsô csomagban még franciául kaptam meg Gaetan Picon híres könyvét, a Korunk szellemi körképét, amely egy kitűnôen összeválogatott és jól kezelhetô antológiája volt a XX. századi európai eszméknek. Késôbb megkaptam a könyvet magyarul is, Csicsery-Rónay István kiadásában. Ez a mű tényleg az európai szellem kvintesszenciáját tette oda a magyar írók, tudósok, tanárok és egyetemisták asztalára. De kaptunk Nyugat-Európában és Amerikában élô magyar szerzôk műveibôl is, amelyekhez itthon nem lehetett hozzájutni. Az ember ebben az akcióban egyrészt egy nagy-nagy szeretetet érzett, másrészt a határok nélküli magyar irodalom szolidaritását. Tudtuk, hogy ezt csakis emigráns magyar tehette, akiben oly nagy volt a nyelv és az irodalom iránti szeretet, mint mondjuk Márai Sándorban vagy Cs. Szabó Lászlóban. De az egész akció teljesen anonim volt.

Nemrégen Rómában tudtam meg, hogy a könyvküldések egyik kitalálója és fô szervezôje egy Hollandiában született, Svájcban nevelkedett és Amerikában élô magyar hazafi, Reisch Alfréd volt.

Reisch Alfréd:

Az akció tulajdonképpen két részbôl állt. Az egyik volt maga a könyvküldés, a másik pedig a személyes könyvosztás.

Én 1954-ben fejeztem be az egyetemet Genfben, és 56-ban átmentem New Yorkba. Ott aztán a Szabad Európa Bizottság Magyar Kutató- és Sajtóosztályán kezdtem dolgozni, amelyet gróf Révay István vezetett. Sok érdekes ember dolgozott ott akkoriban: Kovács Imre, az író, Varga László, kereszténydemokrata politikus, ma fideszes képviselô, és Juhász Vilmos professzor, más néven "Vili bácsi, a polihisztor". A mi akciónk elôzménye közvetlenül a forradalom elôtt az úgynevezett "ballon akció" volt. Ez abból állt, hogy a SZER ballonokkal küldött röplapokat Magyarországra. Ezt aztán sokan bírálták, hogy politikailag nem volt jó húzás, mert a forradalom leverése után többeket még le is ültettek, csak azért, mert röplapjainkat felszedték.

Ekkor kezdtük törni a fejünket egy békés akció lehetôségén. Így jutott eszünkbe – nemcsak nekünk, hanem az amerikaiaknak is, hiszen ôk adták hozzá a pénzt –, hogy szellemi vonalon kéne rést ütni a vasfüggönyön. Én két év katonai szolgálat után, 1959-ben kerültem vissza New Yorkba, és akkor tudtam meg, hogy ennek az akciónak a vezetôje magyar részrôl Juhász Vili bácsi, akit én nagyon szerettem és becsültem. Az akció öt kelet-európai országra terjedt ki: Magyarországra, Lengyelországra, Csehszlovákiára, Romániára és Bulgáriára. A SZER-en belül is nagyon diszkréten folyt a dolog, még a rádiós kollégák sem ismerték pontosan a részleteket. Az osztályunk újjáalakult "Sajtó és Különleges Kiadványok" néven, és a vezetôje egy titokzatos úr, bizonyos George Minden lett. A magyar részleg elég kis csoport volt, összesen egy osztályvezetô, egy helyettes és két hölgy: Szádeczky-Kardos Vera és Podhorszky Ugron Mária. Nekik kellett lebonyolítani a levelezést és a könyvek szétküldését. A magyarországi címeket úgy szereztük meg, hogy kértünk a budapesti követségtôl egy otthoni telefonkönyvet, és abból kinéztük a legismertebb neveket. A könyveket német, svájci, osztrák, francia, olasz és brit kiadóktól szereztük be, és a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején, amikor a mozgalom a csúcspontján volt, az is elôfordult, hogy havonta ötezer könyvet küldtünk szét. A címeket kis kártyákon gyűjtöttük, amelyekre rá volt írva az illetô író vagy tudós neve, címe, érdeklôdési területe, és hogy milyen nyelveken beszél. Ez utóbbiakat fôleg a válaszlevelekbôl tudtuk meg. Mert mi mindenkit bíztattunk rá, hogy válaszoljon, csak hát sokan nem mertek, fôleg eleinte, a hatvanas évek elején. De aztán amikor már jöttek visszajelzések, akkor küldtünk könyvlistát, amelyrôl az illetô kijelölhetett két könyvet, és azokat is elküldtük neki. Cserébe csak azt kértük, hogy írja meg még két ismerôse címét, akik szintén szívesen részt vennének az akcióban. Akkor aztán beindult a címek áradata, a két hölgy alig gyôzte begyűjteni ôket. Így majdnem mindenki, aki szerepet játszott otthon a szellemi életben, bekerült a kartotékunkba. Írók, művészek, egyetemi tanárok, egyházi személyek. Lengyelország kapta a legtöbb könyvet, utána Magyarország, mert ezek voltak a legnyitottabbak, innen jött a legtöbb válaszlevél. Persze sosem tudtuk, hogy hány könyvet és levelet kobzott el a cenzúra. Aztán kaptunk olyan információkat, hogy a pesti könyvesboltokban is árulják az általunk küldött könyveket. De hogy a cenzorok adták-e el vagy a címzettek, azt nem tudom. Hubay Miklós említette, hogy mivel ô nem válaszolt nekünk, rövidesen abbamaradt a küldés. Bizony, ha valaki két-három küldemény után sem válaszolt, azt levettük a listáról, hiszen annyian voltak a jelentkezôk, hogy csak az aktív tagokkal tudtuk tartani a kapcsolatot. Voltak nagyon könyvéhes emberek, akik még a listánkon felül is beírtak könyveket, hogy ezt kérik, meg azt kérik, de hát ezt nem mindig tudtuk teljesíteni. Én mindig félve mentem be a listámmal a fônökömhöz, ráadásul elôttem a lengyel és a csehszlovák már jól felidegesítette az extra igényeivel.

A hatvanas évek végén már az egyetemista diákok is felfedezték ezt a lehetôséget, és több száz levelet írtak, hogy mi mindent kérnek. Aztán a hetvenes években a State Department azt mondta, hogy Magyarországon lazult a diktatúra, csökkenteni lehet a könyvek számát, és akkor már inkább Románia, Bulgária és a Szovjetunió kapták a nagyobb csomagokat.

A másik része az akciónak a könyvosztó mozgalom volt, aminek a "Person to Person" nevet adtuk. Különbözô nyugat-európai városokban hoztunk létre osztóhelyeket. A legnagyobb Münchenben, az Új Látóhatár folyóirat szerkesztôsége volt, ahol Borbándi Gyula és Molnár József voltak a segítségünkre. Említettem, hogy Jugoszláviába tilos volt küldeni, de az Új Látóhatár révén még a vajdasági magyarokat is sikerült elérni, és tudtunk könyveket küldeni az újvidéki Fórum szerkesztôségébe. A másik fontos központ London volt. Elôbb Czigány Lóránt volt a könyvosztónk, majd Sárközi Mátyás. Aztán bekapcsolódott a Szepsi Csombor Kör, az élén Siklós Istvánnal, és természetesen sokat köszönhetünk Határ Gyôzônek is. Bécsben Varga József volt az elsô osztónk és utána a Bécsi Magyar Híradó szerkesztôje, Klamár Gyula, Párizsban pedig Marton László és Sipos Gyula. Rómában Szônyi Zsuzsa és Triznya Mátyás híres szellemi szalonja, az un."Triznya Kocsma" volt a központ. Ide járt Szabó Ferenc jezsuita atya is, aki a vatikáni összekötônk volt, rajta keresztül mentek a könyvek a magyarországi egyházi személyeknek.

Sok paphoz jutottak így el könyvek, többek között az én Bács-Kiskun megyei plébános nagybátyámhoz is, aki egészen a legutóbbi magyarországi látogatásomig nem tudta elképzelni, hogy honnan kapta ezeket a könyveket.

New Yorkban is voltak osztóink, a Columbia Egyetem két magyar származású könyvtárosa, Lôvy György és Papp Alajos. Ott is történt egy érdekes eset, egyszer megjelent náluk Huszár István, a Statisztikai Hivatal akkori elnöke, aki éppen kormánykiküldetésben járt Amerikában. Megtudta, hogy itt lehet ingyen könyvet szerezni, és annyit kért, hogy egy részét postán kellett utána küldeni.

Mi történt a válaszlevelekkel, amelyek ma már történelmi jelentôségű dokumentumoknak számítanak? 1974-ben, amikor elhagytam New Yorkot, akkor még több ezer levél feküdt ott halomba, köztük olyan személyiségektôl, mint Illyés Gyula, Lukács György, Ravasz László püspök, hogy csak néhány nevet említsek. Aztán múltkor írtam George Mindennek, hogy mi történt a levelekkel, jó volna összeszedni ôket, hiszen óriási értéket képviselnek. Az volt a válasz, hogy állítólag biztonsági okokból ("for security reasons") mindet megsemmisítették. Hogy kinek a biztonságáról volt szó, azt nem tudom. Vagy azokéról, akik a leveleket írták, vagy a mienkrôl, akik az akciót szerveztük. Hiszen az egész ügy sikere a diszkrécióban rejlett. Senki nem tudta, hogy honnan jönnek a könyvek. Volt, aki a CIA-ra gondolt, volt, aki az amerikai kormányra, de a SZER senkinek nem jutott eszébe.

Ezek a könyvek – a rádióadásokhoz hasonlóan – a nyugati gondolatot vitték be Magyarországra. Ezért úgy érzem, hogy a mi missziónk is valamilyen módon hozzájárult a vasfüggöny aláásásához, megdöntéséhez.

Borbándi Gyula:

A Person to Person könyvosztó akció németországi megbízottja Molnár József volt. Róla tudni kell, hogy nyomdája volt Münchenben, a város déli részén, ahol gyakran keresték fel nyugat- és kelet-európai értelmiségiek egyaránt. Ez a nyomda elég kicsi volt, egy szedôterembôl, egy nyomóterembôl és egy irodahelyiségbôl állt. Ez az iroda egyszerre három funkciót töltött be: egyrészt a nyomda irodája volt, másrészt az Új Látóhatár szerkesztôsége, harmadrészt pedig – mivel körben könyvespolcok álltak – ez volt az akció könyvosztó helye. Volt még egy pamlag is, úgyhogy azok a magyarok, akik máshol nem tudtak megszállni, néhány éjszakát ott tölthettek.

Az én szerepem elég szerény volt, csupán abból állt, hogy az otthonról érkezôket odavittem az irodába, hogy nézzék meg a könyveket és válogassanak belôlük. Amikor Béládi Miklós a hetvenes évek közepén kint járt, az volt az elsô meglepetése, hogy: "Ez ilyen kicsi?" Azt hitte ugyanis, hogy az Új Látóhatár egy hatalmas szerkesztôségben készül, ahol csinos titkárnôk hozzák a kávét, és nagy plüssfotelekben kell várni az elôszobában. De hát mi nagyon messze voltunk ettôl.

Ami a könyveket illeti, elsôsorban a nyugaton élô magyar írók művei fogytak. A külföldi szerzôk közül kettô iránt volt nagy érdeklôdés: az egyik Gyilasz, a másik Szolzsenyicin volt, akiknek a sztálinizmusról írt műveik az utolsó példányig elfogytak. A legnagyobb közömbösséget az amerikai politológusok Kelet-Európáról szóló könyvei, az úgynevezett "kremlinológiai irodalom" váltotta ki. Ezek legtöbbször ott maradtak a polcokon.

A folyóiratunk, az Új Látóhatár 1200¦1300 példányban jelent meg, amibôl 850¦900 volt az elôfizetôké, 200-at adtunk el könyvesboltokban, és 100¦200 példányt rendeltek Reisch Alfrédék a Könyvküldô és Könyvosztó Program részére. Minden új lapszám kijövetelekor külön levelet kellett írni George Minden úrnak, amelyben figyelmébe ajánlottuk az új számot, a legfontosabb közleményeket és írásokat, és kértük, hogy rendeljen többet a szokásosnál.

A csekkhez, amit küldött, mellékelve volt egy lista is, hogy melyik városba hány példányt küldjünk. Például húszat Londonba, húszat Párizsba, harmincat Rómába, ötvenet Bécsbe stb. Molnár József aztán azonnal postázta ôket, így folyt a terjesztés Nyugat-Európában.

Ugyanez volt a helyzet az általunk kiadott könyvekkel is. Mindegyikrôl ismertetést kellett küldeni, és szívszorongva vártuk, hogy Minden úr rendel-e belôle, és ha igen, hányat. Az ô rendelése létfontosságú volt, különösen az alacsony példányszámú könyvek esetében, mert egy 200-300 darabos megrendelés már garancia volt arra, hogy a költségeinknek legalább egy része megtérül.

Nyilván felvetôdik a kérdés, hogy a könyvosztó személyek kaptak-e valami fizetséget a munkájukért. Nos, kaptak 100 dollárt havonta New Yorkból, ami igazán jelképesnek nevezhetô. Különösen azokban a városokban, ahol nem volt magyar könyvesbolt vagy könyvkiadó, így saját lakásukon kellett fogadni, gyakran megvendégelni és könyvvel ellátni a Magyarországról érkezôket. De meggyôzôdésem, hogy mindannyian szívesen vállalták.

Csicsery-Rónay István:

Az én kiadómnak, az Occidental Pressnek számos kapcsolódási pontja volt a könyvküldô és könyvosztó szolgálattal. Hiszen a kiadó célja olyan könyvek megjelentetése volt, amelyeket otthon nem adtak vagy nem adhattak ki. Eleinte fôleg a magyar kultúra ápolását a száműzetésben tartottuk a fô feladatunknak. A nyugati világban az összes tôke nélkül működô kiadó csak elôvételekbôl és kisebb vállalkozásokból tudta fenntartani magát. Ez utóbbit nekünk a Könyvküldô Szolgálat jelentette, hiszen könyveink jelentôs részét ôk vásárolták fel. Így történhetett meg, hogy volt olyan év, amikor négy hónap alatt nyolc könyvet adtunk ki.

Amikor megindítottam a kiadót, két állandó munkatársat kértem föl, az egyik Juhász Vilmos, a másik Gombos Gyula volt. Juhász Vilmos adta például az ötletet legjelentôsebb kiadványunknak, a már említett Korunk szellemi körképének a megjelentetéséhez is. Ô szerkesztette a kötetet (az eredetihez képest 150 oldalt kihagytunk, mert magyar szempontból kevésbé volt érdekes – így is több mint 500 oldalas vaskos könyv lett), és az elôszót is ô írta.

A többi könyv kiválasztásában is döntô szerepe volt, így mi csináltuk meg az elsô magyar kiadását. Márai 1945– 57-es naplójának. (Németül már elôbb megjelent.) A hazai visszhangot is ismertük, mert a Könyvküldô Szolgálat elküldte a könyveinkre érkezett válaszlevelek másolatát. Egy katolikus pap például latin nyelven írt, egy példányt kérve a Korunk szellemi körképébôl.

Mi adtuk ki a Párizsban élô Illyés-kutatónak, Gara Lászlónak Az ismeretlen Illyés című monográfiáját is, amely egészen más megvilágításba helyezte a költôt. Érdekesség, hogy a könyv második kiadását Tajpejben nyomtattuk. Mindig kinyomoztuk ugyanis, hogy hol nyomtatnak legolcsóbban magyar könyvet. Elsô könyvünket, a Száműzöttek naptárát például Argentínában nyomták, 500 példányt 50 dollárért. Akkor ugyanis 1954-ben, akkora volt az infláció, hogy a dollár értéke csillagászati összegre rúgott. A tajpeji kiadás is nagyon olcsó volt, persze elôfordultak olyan hibák, hogy "második kiádas", de hát ilyen magyar nyomdával is megeshet.

A könyvkiadási programunkban nagy szerepet játszott, hogy tudtuk, hogy a kiadványaink a könyvküldô akció számára is jól jönnek. Ezáltal olyan műveket juttathattunk el a magyar értelmiséghez, amelyek némileg ellensúlyozták azt az agymosást, amit az otthoni rendszer negyven éven át végzett.

Három alkalommal jártam az Egyesült Államok magyarjai között: 1985-ben, 1992-ben és tavaly: 1998-ban. Az elsô két alkalommal a mindig augusztus közepén rendezett konferencián, az Ohio állambeli Lake Hope (Reménység tava: a névnek persze jelképes értelme is volt az emigrációban élôk számára) partján rendezett összejöveteleken, legutóbb pedig a New York-i Columbia Egyetemen, ahol az Amerikai Magyar Tanárok Egyesülete rendezte meg hagyományos tanácskozását. A konferenciákat mindig tartalmas (és bizony fáradságos, mégis szívmelengetô) elôadókörút követte, így járhattam be szinte egész Észak-Amerikát, és jutottam el olyan városokba, mint Washington, Atlanta, Cleveland, Pittsburgh, Detroit, Chicago, New Orleans, San Francisco, Los Angeles, San Diego vagy Kanadában Montreal, Toronto, Vancouver és persze még vagy tucatnyi kisebb város.

Megismerkedtem az amerikai magyarság szellemi vezetôivel is: írókkal, egyetemi tanárokkal, lelkészekkel, egyesületi és ifjúsági vezetôkkel, és mára, szerencsémre, olyan neves amerikai magyarokat számíthatok a barátaim közé, mint Nagy Károly, a New Brunswick-i Rutgers Egyetem, Éltetô Lajos, a portlandi egyetem, Makkai Ádám, az egyik chicagói egyetem tanára, Györgyey Klára, az „ exil” Pen Club elnöke, Böjtös László, clevelandi tiszteletbeli magyar fôkonzul, Mózsi Ferenc, a szomorú módon nemrégiben megszűnt Szivárvány című folyóirat fôszerkesztôje, Fekete Pál, az amerikai magyar „ öregdiákokat” összefogó Bessenyei György Kör sok éven át volt elnöke, Papp László építészmérnök, a Magyarok Világszövetségének nyugati régióelnöke, Várallyvay Gyula, az ötvenhat után a nyugati világban működô magyar egyetemista szervezet (Mafesz) egyik vezetôje és így tovább.

Ismereteink és ismerethiányaink

Amerikai utaimnak és ismeretségeimnek igen sok tanulsága van, ezekrôl idônként a hazai sajtóban is számot adtam. Az észak-amerikai földrész magyarjai a világ minden országában és valamennyi kontinensén szétszóródott magyarságnak (a németországi magyarok mellett) talán legtöbbet emlegetett, leginkább népes és aktív közösségeit adják. Az amerikai magyarokról az elmúlt tíz esztendôben is igen sokat halhattunk, számos úti beszámoló festett róluk képet, televíziós és rádiós műsorok mutatták be nevezetes képviselôiket, például az amerikai magyar Nobel-díjasokat, egyáltalán az Egyesült Államok és a nagyvilág tudományos életében igen nagy szerepet betöltô magyar tudósokat vagy éppen az amerikai politikai életben nagy elismertséget szerzô magyarokat. Az amerikai magyarság életérôl és intézményeirôl is kialakult valamelyes kép a hazai közvéleményben, amely kétségtelenül ma jóval többet tud errôl a magyarságról, mint egy évtizede.

Kétségtelen, hogy a hazai, egyáltalán a Kárpát-medencében élô magyarság igen sokat köszönhet az amerikai magyaroknak: az ottani magyar intézményeknek, szervezeteknek és személyiségeknek. Abban, hogy a magyar függetlenségi gondolat eleven maradt a nagyvilágban szétszóródott magyarok között, hogy az ötvenhatos forradalom politikai és szellemi öröksége töretlenül fennmaradhatott, hogy a szomszédos országokban kisebbségi sorban élô magyarság köznapi megpróbáltatásaira a világ egyáltalán felfigyelt, nos mindez nagyrészben az amerikai magyarság szervezett megmozdulásainak és szívós köznapi tevékenységének köszönhetô. És akkor még nem is beszéltem azokról az angol nyelvű könyvekrôl, írásokról, elôadásokról, amelyek a „ népi” és „ kulturális” diplomácia megannyi eredménye voltak. Valóban, az amerikai magyarságnak az amerikai társadalomban, közéletben és tudományos életben – megbecsült és mértékadó személyiségei mint hivatalosan „ nem meghatalmazott” , vagyis csak a lelkiismeret, a becsület és a nemzeti felelôsségtudat által megbízott szellemi és erkölcsi „ nagykövetei” végezték dolgukat a nyugati világban hosszú évtizedeken át.

Mindazonáltal nem mondhatjuk azt, hogy mára ismerjük az általuk elvégzett munkát, ismerjük életüket, mozgalmaikat, intézményeiket – egyáltalán kultúrájukat: azt a sajátos „ amerikai magyar” kultúrát, amely egyfelôl erôsen ragaszkodik a magyar kultúra itthoni (magyarországi, kárpát-medencei) hagyományaihoz, értékeihez, szellemiségéhez, másrészt integrálni tudta a nyugati (az amerikai) kultúra nagy értékeit. Nálunk igazából ma is szomorú tájékozatlanság tapasztalható az amerikai magyarság élete, tevékenysége és eredményei felôl. Ebben talán Várdy Béla pittsburghi egyetemi tanár nemsokára megjelenô nagy munkája fog segíteni, ez a szerzô sok évtizedes kutatómunkája nyomán az amerikai magyarok történelmét mutatja be.

Csak egyetlen, de nagyon jellegzetes tudatlanságra hívnám fel a figyelmet. a Magyarok Világszövetségének van egy világtérképe, ez számtalan kiadványban megtalálható, sôt a szatmárcsekei temetô bejáratánál, Kölcsey Ferenc sírja közelében mint jókora térplasztika is megszemlélhetô. Ez a térkép kontinensek és országok szerint adja meg az ott élô magyarok létszámát. Eszerint az Egyesült Államok területén egymillió-hétszázezer magyar található. Ennek az igen imponáló számadatnak azonban már régóta nincsen semmiféle realitása, ez az adat ugyanis a magyar származásúak létszámát adja, akiknek igen nagy része semmit sem tud magyarul, és legfeljebb valamiféle halovány leszármazástudat köti a magyarsághoz (ez is jóval gyengébb, mint az íreké, a lengyeleké, az olaszoké!). az elôbb említett Nagy Károly és Papp László legutóbb megjelent kitűnô kis munkájában (A magyar nyelv és kultúra megtartása az Amerikai Egyesült Államokban, 1998, az Anyanyelvi Konferencia kiadása) valóban mintegy egymillió-hatszázezerre teszi a magyar származású amerikaiak számát, a felmérések szerint közülük azonban már csak mintegy százötvenezer, tehát még tíz százalékuk sem beszél otthon magyarul. Azoknak a száma, akik az amerikai magyar egyházközségekkel, iskolákkal és egyesületekkel kapcsolatot tartanak, még ennél is jóval kevesebb: talán néhány tízezerre tehetô.

Fogyatkozó magyarság

Korábbi látogatásaimhoz, tehát 1985-höz és 1992-höz képest az ezredfordulóra az amerikai magyarság érzékelhetôen fogyatkozik, intézményei omladoznak, közösségi kohéziója fellazult. Korábban az Egyesült Államokban (és Kanadában) életerôs magyar közösségeket és kolóniákat, jóformán magyar „ településeket” lehetett találni, beágyazva valamelyik nagyváros szerkezeti rendjébe. Clevelandnek vagy Detroitnak valaha mindenki által ismert magyar negyede volt, ez már korábban felbomlott és beleolvadt a felduzzadt nagyvárosba. New Yorkban, a Keleti 80. utca körül nemrég még jól érzékelhetô magyar kolónia helyezkedett el, magyar templomokkal, intézményekkel, kereskedésekkel. Ez mára nagyrészben megszűnt, mint ahogyan a bomlás állapotába került a valaha igen kiterjedt és erôteljes New Brunswick-i magyar kolónia is. New Jersey állam e leginkább hagyományos magyar városában még hat esztendeje életerôs magyar katolikus és református egyházközséget, magyar iskolát, magyar sportegyesületet találtam. A magyar katolikus plébániatemplomban, amely elôtt Mindszenty József hercegprímás bronzszobra áll, és közelében egy 1956-os emlékmű hirdeti forradalmunk igazát, mára spanyol lett az istentisztelet nyelve. Igen nagy gondokkal küzd a hétvégi magyar iskola, amelynek hamarosan, hacsak nem jön közbe valami jótékony fordulat, ki kell ürítenie székhelyét.

Igen, az amerikai magyar kolóniák fogyatkoznak, az intézmények korábbi büszke rendszere omladozik, és ezeken a mind keservesebb tényeken azok az áldozatos szellemű amerikai magyarok sem tudnak sokat változtatni, akik valóban hihetetlen erôfeszítésekkel igyekeznek a közösségeket egyben tartani, és saját vállukkal próbálják alátámasztani az intézményeket. Minden elismerésünk az övék, munkájukat azonban csak akkor tudják hatékonyan végezni tovább, ha az anyaországtól nagyobb figyelmet kapnak: nagyobb erkölcsi és intézményi támogatást.

Mindez akkor igazán szembetűnô, ha számításba vesszük például New York (és a többi nagyváros) más etnikai közösségeinek mai helyzetét. Aki Manhattan szigetén sétál, nemcsak Harlem fekete városrészével találkozik, hanem a Puerto Ricó-iak, az olaszok, a kínaiak negyedeivel is, és aki New York Brooklyn kerületébe is elmerészkedik, az láthatja, milyenek a lengyel, az ukrán, a zsidó negyedek. Az utcákon szláv vagy jiddis beszéd, az üzletek portálján cirill vagy héber betűs feliratok.

Fogyatkozik az amerikai magyarság, lassanként bizonytalanná válik iskoláinak, intézményeinek a jövôje. Ma már nincs Amerikának magyar napilapja (régebben akár több is működött!), és a megmaradt hetilapok, idôszakos kiadványok bizony aligha felelhetnek meg a korszerűség és a minôség követelményeinek: sem tartalmilag, sem szerkesztésben, sem nyelvileg. (Talán itt található a legtöbb gond: az amerikai magyar sajtó nyelve özönvíz elôtti állapotban leledzik, gyakran olyanok írják a cikkeket, akiknek fogalmuk sincs a magyar nyelvtan és a helyes nyelvhasználat szabályairól!) Fogyatkoznak a magyar rádióadások is, igaz, működik néhány színvonalas és sikeres magyar televíziós adás.

Magyar iskolák Amerikában

Amerikai utam egyik legnagyobb élménye két ottani magyar iskola meglátogatása volt. Az amerikai magyar iskolák mindenképpen az ottani magyarság jövôjének fontos zálogai: nélkülük bizonytalanná válhat az, hogy az amerikai magyarok között a magyar nyelvet és kultúrát fenn lehet tartani. Az Egyesült Államokban egy hosszú történelmi korszakon keresztül a mindig újabb kivándorlási és emigrációs „ hullámok” erôsítették meg az ottani magyarságot. A XIX. század végi, a XX. század eleji nagy kivándorlási hullám után az elsô világháborút követô, a nácizmus elôretörése utáni, majd a második világháborús, az 1948-as, végül az 1956-os emigrációk növelték meg a magyarság létszámát. Ezek az emigrációs „ hullámok” minden eseten több százezer magyar letelepedésével jártak együtt, ez eredményezte, hogy a nyolcvanas évekre a magyar származású amerikaiak száma meghaladta az egymillió-hétszázezer fôt.

Hasonló nagyobb emigrációs kirajzásra az utóbbi évtizedekben, hála Istennek, nem került sor, következésképp az amerikai magyarok száma az utóbbi másfél évtizedben rohamosan megfogyatkozott. Az Amerikában született magyarok – gyakran vegyes házasságok szülötteiként – már nem vagy csak „ konyhanyelvi” szinten beszélnek magyarul, hiszen az iskolában, lakóhelyi környezetükben és sokszor a családban is az angol nyelvet használják. Ezért is fontosak, sôt nélkülözhetetlenek a hétvégi magyar iskolák, a magyar nyelvű egyházközségek, a magyar cserkészcsapatok. Ezek lettek az anyanyelvi oktatásnak, a magyar kultúra fenntartásának, a magyarságismeret terjesztésének műhelyei.

A hétvégi magyar oktatásnak ma az Egyesült Államokban huszonkét helyen vannak ilyen műhelyei, részben magyar iskolák, részben cserkészotthonok, amelyek maguk is iskolaként (vagy óvodaként) működnek. Ilyenek a New Brunsvick-i, clevelandi, garfieldi magyar iskolák és mellettük a New York-i, buffalói, washingtoni, chicagói, Los Angeles-i hétvégi iskolák és óvodák. Ezekben az iskolákban mindenütt önkéntes magyar tanítók, tanárok és óvónôk nevelik, oktatják a magyar gyerekeket. Nem egyszer magasan képzett értelmiségiek: közgazdászok, mérnökök, egyetemi tanárok vállalják az általános iskolai tanító szerepét, mint Balla Zsolt, a New Brunswick-i magyar iskola igazgatója vagy Nagy Károly egyetemi tanár, aki korábban ugyanennek az iskolának a tanítója volt.

Mint mondottam, két magyar iskolában tehettem látogatást: a New York-i Arany János és a New Brunswick-i Széchenyi István Iskolában. Szombati napon folyik a tanítás, illetve az óvodai foglalkozás, más amerikai diákok ilyenkor kirándulni mennek szüleikkel vagy barátaikkal, tehát már csak ezért is áldozathozatalt követel a hétvégi magyar iskola fenntartása: a pedagógustól, a diáktól és a szülôktôl egyaránt. Mindenütt rokonszenves és lelkes tanárok és gyerekek fogadtak, verseket mondtak, énekeltek, játszottak – ismerkedtek a magyar irodalommal és történelemmel. Az iskoláknak önálló tanterve van, és többnyire a tanítási eszközöket, például a tankönyveket is maguk állítják elô.

Nem könnyű ezeknek az iskoláknak a fenntartása és működtetése, és sajnos mind kevesebb amerikai magyar szülô vállalja a magyar iskolák érdekében meghozandó áldozatokat. Azt azonban minden amerikai magyar barátom meggyôzôdéssel állította, hogy a hétvégi iskoláknak fenn kell maradniuk. Mindez közös erôfeszítést is kíván: a nemes erôfeszítések sikerét a magyarországi intézményeknek is elô kell segíteniük. Egyszer érdemes lenne tanácskozni arról, hogy ezeknek az iskoláknak a megmaradása milyen anyaországi támogatást követel. Így szükséges volna hazai (vagy éppen erdélyi, felvidéki) magyartanárok kiküldése az amerikai magyar iskolákba: erôsítendô az iskola szakmai és pedagógiai munkáját és színvonalát. Pontosabban olyan tanárok kiküldése volna szükséges, akik a magyar mint „ idegen” nyelvet oktatják, minthogy az amerikai magyarság legfiatalabb nemzedékei számára a magyar nyelv valójában „ második” nyelv – az iskolában, az utcán, a baráti körben, a rokonságban használatos angol nyelv után.

Ez a tanítási-tanári misszió valójában nem kíván nagy beruházásokat és költségeket. Az amerikai magyar iskolák oktatási „ infrastruktúrája” , eszközrendszere általában adva van (persze ez is erôsítésre szorul), pusztán öt-hat szakképzett és lelkes pedagógus két-három esztendôs kiküldetésére volna szükség, már ez is érzékelhetôen erôsítené az amerikai magyar oktatásügyet, és természetesen bizonyságát adhatná annak a szolidaritásnak, amelyet az anyaország tanúsít (kell hogy tanúsítson) a messzire sodródott magyarok iránt.

Magyar gondok Amerikában

Az amerikai magyar kolóniák és intézmények hanyatlása szomorú jelenség, és ez a jelenség mindenképpen nagyobb figyelmet, anyaországi (és persze kormányzati) segítôkészséget kíván. A figyelem hiánya miatt tudja mellôzöttnek magát az az amerikai magyar értelmiség, amely a kommunista uralom évtizedeiben mindig bátran és személyes áldozatokat vállalva állt ki a magyar érdekek, így az erdélyi és a felvidéki magyarság elemi érdekei mellett, és vállalta az idehaza elhallgattatott nagy történelmi hagyományoknak és értékeknek, például az 1956-os forradalom szellemi és erkölcsi örökségének fenntartását és védelmét.

Ez az amerikai magyar értelmiség mára jórészt csalódottnak érzi magát, és (a hazai értelmiség nagy részéhez hasonlóan) nemcsak amiatt, hogy a mögöttünk lévô nyolc-tíz esztendô fejleményei messze elmaradtak azoktól a várakozásoktól, amelyeket a rendszerváltozás lelkes hónapjaiban általában tápláltunk, hanem azért is mert jó szándékát, kezdeményezéseit, tanácsait szinte bántó gesztusokkal mellôzte és hárította el a mindenkori hatalom. Helyettük olyanoknak adtak szerepet és hivatalt, akik erôteljes melldöngetéssel léptek színre, ámde inkább kapni szerettek volna szülôhazájuktól, mintsem adni ennek valamit.

Persze a hosszú évtizedek során oly sok áldozatot hozó, olyan hatalmas erôfeszítéseket mutató amerikai magyarság sem anyagi javakat kívánt felajánlani a megújuló anyaországnak: ilyen javai neki magának sem igen voltak. Aki évtizedeken keresztül szolgálta a „ magyar ügyet” : szervezte a magyar egyesületeket, iskolákat, támogatta a kisebbségi magyarokat, az nemigen ért rá arra, hogy vagyont gyűjtsön. Holott idehaza sokan inkább berektetôket szerettek volna kapni az amerikai magyarok közül. Ennek az amerikai magyar értelmiségnek nem pénzben volt a vagyona, hanem szakismeretekben, demokratikus tapasztalatokban, nemzeti szolidaritásban és áldozatos jó szándékban. Minderre, szomorú, alig tartott igényt az a magyar társadalom és az a politikai elit, amely a történelmi változások nyomán létrejött.

A cselekvô amerikai magyar értelmiség igen sok kiváló képviselôjével (például a New York-i Magyar Házban, a washingtoni Kossuth Házban, vagy éppen clevelandi, chicagói, New Orleans-i magyar összejöveteleken) most együtt aggódtunk az amerikai magyar közösségek és intézmények jövôje miatt.

Bizonyos, hogy ezt a jövôt csak akkor lehet biztonságban tudni, ha most a magyarországi intézmények: a kormányzat, a társadalmi, egyházi, kulturális szervezetek állnak az amerikai magyarság mellé. Annak érdekében és reményében, hogy a következô évszázadban is legyenek amerikai magyar iskolák, egyházközségek és egyesületek, és a magyar szó ne haljon el végképp a New York-i Szent István-templom, a clevelandi református parókia körül.

Mindez erôteljesebb hivatalos és civil társadalmi elkötelezettséget kíván, idônként anyagi áldozatokat, például a hétvégi iskolák támogatását, tankönyvek kiadását és kiküldését, tanárok és tanítók magyarországi képzését, továbbképzését. Az Anyanyelvi Konferenciának, amelyet tavaly az Egyesült Államok magyarságának körében képviseltem, vannak idevonatkozó elképzelései, tervei, és tapasztalataim szerint a Határon Túli Magyarok Hivatala, reményeim szerint az Illyés Közalapítvány is a korábbiaknál határozottabban és módszeresebben kívánja támogatni a nyugati világban élô magyarokat: intézményeiket és szervezeteiket. Most csak azt a meggyôzôdésemet szeretném kifejezni, hogy nekünk, magyarországi és kárpát-medencei magyar értelmiségieknek most az amerikai magyar közösségek fennmaradása érdekében kell összefognunk ottani barátainkkal. Ahogy korábban a diktatúra elleni küzdelem idején ôk fogtak össze velünk. Közösen talán most is sikerül.

Pironkodom, minél tovább nézem ezt a portrét. Talán nem lenne szabad ilyen leplezetlenül bámulni egy arcra, amely kiszolgáltatottságában így elzárkózik a külvilág elôl. Zavarban vagyok, alkalmi leselkedô, ámde mégiscsak szeretném kifürkészni a csukott szemek titkát. A kép Csinszkát ábrázolja – sírás után talán? Ezért a lehunyt pillák, hogy elrejtsék a meggyötört kötôhártya vörös fátyolfelhôit? Borús szemhéjak, árkok – hova tűnt az annyit dicsôített ragyogás? Különös mindenesetre, hogy e festményen éppen azt tagadja meg tôlünk Csinszka, mi lényege: a tágra nyílt, nagy szemeit. A kíváncsit, a merengôt, a haragost, a gunyorost, a szemtelent, az okosat. Az igézôt.

„ S reám nyilaz a nyugtalanság: / Leány-szemek, Sorsom szemei, / Szemek, melyekben rózsás húsz éves, / Vidám kamasznak látom magam, / Szebb szemek minden volt szemeknél / S bennük végképp megpecsételtetett / Az én örök-bús ifjúságom...” Hatalmas szemű maga is, Ady Endre el volt ragadtatva. 1914 nyara. A messzi Isonzónál nem ásnak még lövészárkot magyar katonák, s itt, a Kalota partján, ahol a „ hidat fényben majdnem fölemelte az ölelô júniusi nap” , a költô úgy dönt, hites társául fogadja a kis csucsai dzsentrilányt, akit jóformán csak rajongó levelekbôl ismer. A vérbajba, alkoholba rokkant poéta nem vágyott többé csókos ütközetekre, héjanászra – leányszemek kellettek neki. Nem a nôstény buja szemei, „ amelyek ölnek, égnek, vágynak” , mint az elbocsátott Lédáé egykor, hanem a megértô lényé, aki egyszerre lesz majd gyermeke s anyja. „ Nagy szemed én nagy szememre terül, / Pilláink multat ásnak / S megindul szemem, mint rég, gyermekül.” Ady szeretett sírni. Könnyezhetett most a hitvessé lett kamaszlány vállán – ha nem dühöngött éppen, illetve nem az ágyat nyomta idült nyavalyáival vagy a veronál-murci koktél szánandó bódulatában. Mert nem szeretô kellett neki, hanem ápolónô – sosem nôsült volna máskülönben. „ Nem tudom, miért, meddig / Maradok meg még neked / De a kezedet fogom / s ôrizem a szemedet.” Bensôséges vallomás – a hevület szikrája nélkül.

Valóban ebbe az Ady Endrébe szeretett bele Boncza Bertuka, 16 éves pensionnaire a svájci Lutryben lányszobája mélyén, ahová „ magyar beszéd miatt” szobaáristomra ítélte a nevelôi szigor? Nem, persze hogy nem. Az ô serdülô képzeletét eredendôen a Vér és arany misztikuma, a bűn illata izgatta. Még mielôtt Adynak írt volna, egy korban hozzáillôbb gyermekember, Tabéry Géza (késôbb maga is író) szívét próbálta lángra lobbantani túlfűtött, bombasztikus leveleivel. „ Lázas, forró fejű éjszakák fia!... Igen, Géza, elmegyek magához, és akkor, amikor legszomorúbb, legelhagyatottabb lesz, meg fogom csókolni a lelkét, a vadat, az érzékenyt, a mérges gázak tavát. Megcsókolom mert kínozni akarom, mert meg akarom váltani, érti!” Bertuka nem nurse-nek készült. Különleges, sokra hivatott lénynek hitte magát, már csak világra jöttének drámája miatt is. Boncza Miklós képviselô, a zord atya (Jókai-hôs – mondta róla késôbb Ady) saját édesnôvérének törékeny leányát vette feleségül, bele is halt szegény pára a szülésbe. Az anyátlan felcseperedett Bertuka ereiben hamar zsibongani kezdett a wälsungi vér. „ Ô tönkre tett egy családot – írta apjáról Tabéry Gézának – és most én vagyok a soron. De vigyázzon, mert ha tönkreteszi a jövômet is, szeretni fogom, és ez a szeretet megöli, méreg lesz a csókunk, a karjaim pedig kígyókká változnak. Tudod, én azok közül a nôk közül vagyok, akik Salomét és Carment a testvérüknek nézik...” Csoda-e, ha a tisztességtudó ifjú megborzongott e sorok olvastán?

A nyughatatlan lányka Léda Adyjába szeretett bele, nem vitás, de Csinszka Adyját kapta férjül. Csinszka. Ellentétben a közhiedelemmel nem a költô találta ki számára e nevet, éppen fordítva történt. Ady egyszer (nem létezô?) lengyel ôseire hivatkozott – kedvenc közös foglalatosságuk volt az ôskutatás –, ekkor kapta évôdôn Bertától a „ lengyel nemesi nevet” . Csacsinszky. Csinszky, Csinszka – csilingelték egymásnak. Adynak nyilván sejtelme sem volt arról, hogy Boncza Miklós évtizedeken át titkon kitartott szeretôjének s tôle született törvénytelen leánygyermekének – tehát Csinszka féltestvérének – becsületes családi neve: Gurgacsinszky. (Sigmund Freud szép kis analízist kerekíthetett volna ebbôl a históriából, ha éppen arra jár.) Bármilyen volt is a valóságban Ady, Csinszka nagyon akarta az esküvôt. És a mátkasággal együtt négy teljes esztendôt – épp egy világháborúnyi idôt – szolgált odaadóan a nemzet költôje, az ô egyre nyomorultabb ura oldalán. Ez így volt teljes: egy rendkívüli házasélet színe-visszája. Mikor Tabéry Géza meglátogatta Csucsán az Ady-házaspárt, félrevonta a fiatalasszonyt: Boldog vagy? – kérdezte. Csinszka sietve felelt: „ Nappal igen...”

„ Figyeljetek rám, fiuk-lányok, / hadd testálom örökre rátok / a Csodát, mit szememmel láttam / kezemmel fogtam, simogattam, /szívét szívembe befogadtam...” – verselte Csinszka tizenhárom esztendôvel Ady halála után, és a jó barát Hatvany nem állhatta meg szó nélkül: „ Nos hát nem láttad, Csinszka – írta neki – (...) ha egészen ôszinte volnál, meg kellene írnod, hogy urad számára egyre csak kavarnod kellett a vízzel kevert bort, hogy egy szörnyen beteg, szeszélyes, gyötrô embered volt, aki hol a részeg mámor, hol a fájdalom kábulatában támolygott melletted, vagy ami még keservesebb, naphosszat hevert az agyonfüstölt szobában az ágyon.” Asszonyt próbáló feladat lehetett a „ nemzet költôjének” hitvese lenni, de az özvegyének sem volt könnyű. A nagyszabású (és kaotikus) gyászszertartás után Csinszka kezdte nyűgnek érezni a szerepet, megpróbált hát a saját lábára állni. Tehetséget érzett magában, újra belekapott a rajzolásba. Le-lejárt Kernstokhoz, a szabadiskolába, és máris festônek érezte magát, ideje volt szabadulni az özvegység terhétôl is. Két hónap sem telt el az Ady-temetés óta, és megpróbálta becserkészni Babits Mihályt. Talán újra „ a nagy költôre” vetette ki hálóját (az egyetlenre, ki méltó lehet a halott emlékéhez?), talán csak melegségre vágyott (épp a zárkózott Babitsnál?), talán valóban csak a rajzait akarta megmutatni (miként makacsul állította), ki tudja. Babits húzódozott, amúgy sem szívesen engedett senkit közel magához, „ az Adyné” közeledése meg morálisan is feszélyezte. Ám Csinszka kitartó volt, és macskamód tudott hízelegni. „ Maga fáj bennem, mert megbántott tegnap – írta szemrehányóan kapcsolatuk kezdetén. – (...) A gamineségemet kacérságnak vette, a diákos virágos hódolatomat udvarlásnak, a drága, ôszinte, meg nem kapott anyaságok melegét adó, mindég piszkos gyerek kezemet (...) nem akarta látni, csak egy számítón, puha asszony kéznek.” Az épp világfájdalmas periódusát élô Babits arra is erôtlen volt, hogy nemet mondjon. Találkozgattak, leginkább leveleztek: furcsa szerelem szövôdött. Az volt-e egyáltalán? Babits sejteti, hogy igen, bár így fogalmaz: „ Olyan volt, mint egy drága kisfiú / és sohse lesz más, mint kisfiú, nékem. – / A nôk rosszak, az élet iszonyú, / és minden felnôtt ellenségem.” Csinszka pedig gyakran szignálta huncut kéjjel leveleit ekképpen: a Csinszkafiú. Akármint is volt, nem tartott sokáig. Alig volt hosszabb a kommün 133 napjánál. 1920-ban még leveleztek, majd Csinszka váratlan bejelentette, hogy hozzáment Márffy Ödönhöz, a festôhöz. Úgy tudom, többé nem írt „ Mis” -nek.

Márffyt Ady révén ismerte meg. Ady szívesen cimborált az útkeresô magyar piktorokkal, barátjának mondhatta Czigány Dezsôt, Czóbel Bélát, Rippl Rónait, Kernstok Károlyt. Márffyval még 1904-ben jött össze Párizsban, a Szent Mihály útja és a Boulevard Saint Germain sarkán álló Café Clunyben, és késôbb a festô volt az, aki a költôt Bartóknak bemutatta. Márffy Ödön a Kernstok vezette Nyolcak művészcsoport tagjaként híresült el a tízes évek elején, és a kezdeti fauve-os képeit az évtized végére kezdték felváltani a könnyedebb, szertelenebb, csupa szín, csupa fény festmények, amelyek olyannyira egyedivé tették késôbb művészetét, és amelyek olyan jól passzoltak Csinszka egyéniségéhez. Éppen ezért különös, hogy Márffynak a nejérôl festett portréi a legkevésbé sem sugallják Csinszka vibráló, nyugtalan természetét. A grafikák inkább – igaz, már-már karakírozó modorban. Csinszka nagy szemei e rajzokon valami haragfélét (afféle hirtelen, ám gyorsan múló szeszélyes haragot) sugároznak. Mintha csak Móricz szavaihoz készültek volna illusztrációul: „ Nagyszerűen tudott gyűlölködni, mint egy kis hárpia. Egyáltalán ebben nagyon hasonlított Adyhoz.” A vásznak mások. Mint Ady Csinszka-versei: líraiak, melankolikusak. Különösen poétikus az a festmény, amely a Csinszka utolsó arcképe címet viseli. A kortalanul fiatal nô merengve könyököl ki az ablakon, kék szemei belevesznek a fénybe, miközben a szoba sötétjébôl elôtűnô baljós férfi (maga Márffy) a vállára teszi súlyos kezét: itt az idô, menni kell. A nô–férfi, fény–árnyék, nyitott és zárt szempár, a lágy és szikár vonalak az élet és halál kontrasztjával játszanak a vásznon, amit csak felerôsít bennünk a tudat, hogy Csinszka hamarosan halott.

Csinszka-korszak, így nevezte Márffy azt a tizennégy éves periódust, amelyet e házasság adott a festészetének. pedig Csinszka, meglehet, nagyszerű volt modellnek, ám bizonyára nem volt az feleségnek. A festô mellett sem találta a helyét, hiába akarta egyre görcsösebben meglelni. Képtelen volt feldolgozni, hogy a benne rejlô művészi érzékenység nem párosult elegendô kifejezôkészséggel, hogy mesterműveknek alanya csak, és nem alkotója. Leginkább a képzôművészettel kacérkodott, még borítót is tervezett egy Ady-kötet számára. Márffynéként azonban mégsem lehetett festô, mint ahogy özvegy Adynéként sem poéta. Kétségkívül meglévô kézügyességébôl leginkább apró gonoszkodásokra futotta. Passuth László, aki fiatalon gyakran vendégeskedett Márffyéknál, meséli: „ A művész mondta: menj fel az emeletre, Csinszka majd mutat valamit neked, dicsérd meg. A komódon úgy 30 centiméteres magasságban pasztell nôportrék álltak, rajzpapírból kivágva, Csinszka grafikusművészetének különös remekművei, barátnôi nagy nyári toalettekben, kalappal, nyári pompában. Csinszka engedte megszemlélni, majd egy mosollyal felemelte a rajz felsô rétegét, s az alsóban ott álltak ugyanezek a hölgyek a legkegyetlenebb aktban, amit valaha láttam. Ha ôk maguk, az érdekelt barátnôk is megszemlélhették volna, talán – megölik.”

Kis kötete Csinszka versei címmel 1931-ben jelent meg saját kiadásában. Fôként magamagáról, meg hát Adyról és persze az elmúlásáról szóló kiérleletlen, néhol kedves, többnyire modoros költemények. Mi tagadás, Ady korai poémiái sem jobbak – de az ô életműve szerencsére nem zárult le az elsô kötet megjelentetésével. Csinszka önkifejezésének imádott eszköze a levélírás volt. „ Ha hypokriták vagyunk, megszűnünk művésznek lenni – fejtegette még 16 évesen egy dühös kis levélben Tabéry Gézának. – Én mikor levelet írok, nem az van elôttem, hogy egy csomó száraz igazat összeírjak, és agyonuntassam az olvasót – de mámort, művészetet, kéjes kis melódiákat és egy nagyon pikáns asszonyparfümöt lopok a sorokba, hazudok, de olyan szépek, olyan mámorosak ezek a kis hazugságok...” A Csinszka-levelek persze – mint általában a levelek: elhervadásra ítélt kis csokrok – nem költemények, egyenetlenek, gyakran fordulatosak és szellemesek, néha kínosan szenvelgôek, olykor kuszák. Az utókor számára izgalmassá leginkább a címzettek személye avatja ôket. Annál nagyobb meglepetés többször újrakezdett és soha be nem fejezett emlékírásainak érzékeny világa, finom nyelvezete. Adyról keveset tudunk meg belôlük, Márffyról semmit, Csinszkáról annál többet. Merthogy önvallomásnak készült e füzér, írójuk tollát a torzó nagyobbik részében különös szerelem vezette: Csinszka harmincas éveinek végén halálosan és reménytelenül beleszeretett a közel hetven esztendôs Bárczy István képviselôbe, a fôváros volt fôpolgármesterébe, egykori igazságügyminiszterbe. Bárczy, aki hajdanán maga adta össze Boncza Bertát Ady Endrével, addig biztatgatta Csinszkát jegyzeteinek rendezésére, mígnem rémülten vette észre, miféle csávába keveredett. Csinszka mindig is erôsen vonzódott az éltes férfiakhoz. Ady is, Márffy is jóval idôsebb volt nála, ha nem is annyival, mint az ötvenhét éves Mikes Lajos író, az Est szerkesztôje, akit szintén körülrajongott. Márffy Ödön tűrte a szeszélyeit a látszat szerint különösebben nem zavarta neje kislányos lelkesedése sem az öregurak, sem Conrad Veidt német filmszínész iránt. Miután Bárczy finoman, de határozottan elutasította Csinszka közeledését, az asszony kilátástalan érzelmi viszonyba keveredett egy közelebbrôl meg nem nevezett „ magas rangú tisztviselôvel” , aki végül szintén kiadta az útját. A megalázó szakítás estéjén vendégség volt Márffyéknál. Csinszka zaklatottan, de látszólag vidáman viselkedik. Cigarettára gyújt, felhajt egy pohár pezsgôt. Hangtalanul kacag, ahogy lassan elôrehajol, és az égô cigarettát az abroszba nyomja. Az asztalra borul. Nem mozdul többet.

Szélütés érte, megbénult. Pár nap múlva halt meg a János-szanatóriumban, alig múlt negyvenéves. A súlyos szerelmi kudarcot minden ismerôse kapcsolatba hozza halálával. Az agyvérzés azonban nem volt egészen váratlan. Csinszkát mér évek óta érszűkületbôl származó, heveny fejfájások kínozták. A migrén borzalmas dolog, de lehet vele együtt élni. Csinszka sem kezeltette magát. Tűrte inkább, amint idôrôl idôre az alattomosan elôkúszó acélujjak lassan belemarkolnak az agyba, összeszorította ajkát, szemöldökét felráncolta elsápadó homlokára, a fájdalomtól beesett szemét lehunyta, hogy ne bántsa a fény... Nem, Csinszka nem sír Márffy Ödön festményén. A migrénnel vív elkeseredett küzdelmet.

A gyászszertartás felettéb csinszkásra sikeredett, mivel Márffy követte hitvese temetésrendezési útmutatásait. Móricz ott volt: „ Ennél mulatságosabb temetést soha nem láttam életemben, mint a Csinszkáé. A sírszalon zsúfolva. (...) Márffyhoz jutok, ô kitárja a karját s megölel és megcsókol s a fülembe súgja: Zsigám... könnyek... köszönöm a leveledet... Bizony könnyek. Édes gyermek. – Láttad, milyen szép. – Lehet látni? – Nézd meg. Odamegyek a fejhez, s nézem. Nézem s közelebb lépek, ki van festve?... Mintha élne... csak a szemei már üveges-nedvesek... Ki van festve, mint életben... Oly fiatal, olyan üde és csodaszépen van dekorálva, mint Csipkerózsika az üvegkoporsóban... A szája rúzsos... Ez úgy megrémített, hogy rögtön elmentem s ki a terembôl a szabadba. pedig a virágok ágyán a letört virág, mintha mulatna az egész komédián.”

„ REMEKMŰVEK EGY GYÖNYÖRŰ ÉPÜLETBEN”
Beszélgetés Szinetár Miklóssal, a Magyar Állami Operaház fôigazgatójával

• Hogy került tizennégy éves korában egy sámlival az Opera pénztára elé?
• A tizennegyedik születésnapomra kaptam apámtól egy jegyet – azt se tudtam, mi az opera, de beléptem az épületbe, és elájultam. Tipikus esete volt a „ meglátni és megszeretni” -nek. A Faustot láttam, Nagypál Lászlóval és Orosz Júliával. elhatároztam, hogy rendszeresen fogok idejárni. a jegyek azonban sokba kerültek, még többe, mint ma, még az is elképzelhetetlen luxusnak tűnt, hogy a harmadik emelet közép elsô sorba üljek – oldalt harmadik sor, egy diáknak az is szép pénz. Állva, egy oszlopnak támaszkodva néztem az elôadásokat, hogy lássak is... A Nemzeti mellett igazából csak az Opera számított jelentôs színháznak Pesten, vasárnaponként sorba álltak a következô hét jegyeiért. Én a sámlival már hajnalban odaültem az ajtó elé, és a késôbb érkezôknek felvállaltam a jegyvásárlást, feltéve, hogy engem is befizetnek a harmadik emeletre. Egész tizenhét esztendôs koromig, amíg a fôiskolára nem kerültem, majdnem minden estémet ott töltöttem. a földszinten csak az elsô alkalommal ültem, 46-ban, mikor a Faustot láttam...
• Gondolta, hogy színházközelben, netán épp itt fog egyszer dolgozni?
• Bizonyos szempontból igen. Elég korán érô és a saját megítélésem szerint viszonylag szép hangom volt, énekes akartam lenni, de errôl lebeszéltek. Az opera mint zene, mint éneklés érdekelt, nem mint rendezôi produkció. Ebbôl máig megmaradt valami. Osztályozó-könyveket vezettem az elôadásokról, osztályoztam az énekeseket, a karmestereket. Az egyik alkalommal ezt írtam: „ Szépen énekelnek, de minek a sok rendezôsdi?”
• Pontosan mit értett rendezôsdin?
• Nagyjából azt, amit ma is. ha az operaszínpadon valami az éneklés által valósul meg, akkor ott nincs szükség fölösleges rohangálásra, miegyébre, mert az csak megtöri az éneklés varázsát.
• Koltai Tamásnak adott interjúja szerint kétféle operát különböztet meg: olyat, aminek mondandója is van, és olyat, aminek „ csak” szép zenéje.
• Igazából azokat szeretem, amiknek mondandója is van, szép zenéje is, Mozart, Verdi, Puccini, Wagner, Kodály, Bartók műveit.
• Ma egyébként mint igazgató hányast adna az Operára?
• Az átlag négyes. Vannak ötös és vannak kettes teljesítmények – azon dolgozom, hogy minél több legyen a négyes-ötös.
• Ön a harminckilencedik igazgató...
• Igen?
• Kiszámoltam. Kik azok az elôdei, akiket példának tekint?
• Van egy elôdöm, akit rettenetesen sokra tatok, ha hozzájutnék, m ég egy filmet is készítenék róla: gróf Bánffy Miklós. 1912-ben került a színház élére. Fantasztikus figura. Erdélyi arisztokrata, akinek az életébe belefért, hogy egyszerre legyen az Opera és a Nemzeti intendánsa, jelmezeket tervezzen, regényeket írjon. Külügyminiszterként ô szerezte vissza Sopront. Erdélyi magyarként román állampolgárságot kért, hogy elôsegítse magyarok és románok együttélését. Rengeteget tett az erdélyi irodalomért, fôszerkesztôje az Erdélyi Helikonnak. Nekem nagyon jó véleményem van a magyar arisztokráciáról; a leszármazottakig, Esterházy Péterig bezárólag mindig jól vizsgázott. Nem a Bánffyk, Esterházyk, Batthyányk, Széchenyik jelentették a feudalizmust, hanem a hétszilvafás, bocskoros kisnemesek. Bánffy szerzôdtette az Operába Hevesi Sándort és Egisto Tango olasz karmestert, ô segítette színpadra A kékszakállú herceg várát, és A fából faragott királyfit, amelynek eljátszásáért a zenekar pluszpénzt követelt.
• Az arisztokráciának az Opera építésében is nagy szerepe volt, sôt a királyi háznak is.
• Hogyne! Andrássy Gyula miniszterelnök megszerezte Ferenc József támogatását, Pest városa is támogatta a tervet. Részben Ferenc József házipénztárából fizették a színházakat, nem is rosszul. Baross Gáborhoz, az Operát is felügyelô belügyminiszterhez egyszer azzal fordultak évad közben, hogy elfogyott a pénz, újabb összegre lenne szükség. Ô a parlament elé vitte a kérést, amelynek teljesítését a képviselôk sokáig ellenezték, mondván, a pesti Opera így is több támogatást kap, mint a bécsi... Ez akkor igaz volt. Ma a bécsi a nyolcszorosát kapja, mint mi.
• Az építkezés a támogatások ellenére kilenc évig tartott, mert elfogyott a pénz. Az Opera 1884. szeptember 27-én nyílt meg.
• Ybl Miklós szerencsére nagyon következetes volt: inkább halasztgatott, de nem alkudott meg, ha módosított is az eredeti tervein, lemondva például a negyedik emeletrôl. Az építkezés így is a másfélszeresébe került az eredetileg elôirányzott kétmilliónak. Az építkezésen Podmaniczky Frigyes intenciója szerint – ô lett aztán az elsô intendáns – csak magyar művészek és csak magyar cégek vehettek részt. Csupán a csillár származik Mainzból – ma is ez lóg a nézôtér felett –, és a színpadgépezetet rendelték Bécsbôl.
• Mikor elkészült, ez számított Európa legmodernebben felszerelt operájának.
• Bár néhány korábban épült operának, a párizsinak vagy a milánóinak jobbak a színpadi adottságai. A miénk abban szenved, amiben sok múlt századi színházépület: nincsenek oldalszínpadai. Az oldalszínpadok sokban megkönnyítik egy elôadás lebonyolítását: a jobb oldalira kitolják a díszletet, a bal oldaliról betolják a következôt. Olyan korban, amikor a nézô nem szeret feleslegesen üldögélni a felvonások közt, gond a hosszú szünet, amíg a színpadon felépítik az új díszletet. Ereklyeként ôrizzük a Bohémélet Oláh Gusztáv tervezte gyönyörű díszleteit. De nem tartható, hogy a harmadik és a negyedik felvonás közti szünet hosszabb, mint maguk a felvonások; új megoldást kell találnunk. Mindezzel együtt ez a világ egyik legszebb operaháza. Aki ide eljön, már az épülettôl el van ragadtatva. Ybl Miklós pontosan eltalálta az épület arányait, tökéletesek a méretek. Tökéletes a díszítés is: pompázatos, de mégsem geil. Nagyszerű az akusztika is. Az építkezés egyébként szép példája egy magyar közmondás igazságának is: olcsó húsnak híg a leve. A magyar közmondások nagyon bölcsek, de egyikük rettentô kárt okoz: sok kicsi sokra megy. Nem megy sokra. Az Opera telke mögött volt egy másik, amelyen föl akarták építeni az üzemházat, raktárakkal, műhelyekkel. Nem lehetett, spóroltak. A tizenöt évvel ezelôtti felújításkor kiszámolták: abból a pénzbôl, ami azóta a szállításokra, miegyebekre elment, még három operát lehetett volna felhúzni.
• Ma mennyire elégséges az az összeg, amibôl gazdálkodni lehet? – az elôcsarnokban a szponzorok táblája majdnem akkora, mint kint a szfinxek.
• Ez a legrelatívabb kérdés, mert többféle választ lehet rá adni. Az egyik: olyan opera a világon még nem akadt, amelyiknek elég lenne a kapott támogatás. Ez egy drága, királyi műfaj. A londoni Covent Garden a mi támogatásunk többszörösével egyik válságból a másikba bukdácsol, a berlini opera halálhörgéseket hallat. A másik válasz: mi abból a pénzbôl, amit kapunk, végül is kijövünk, létrehozzuk a bemutatókat, negyvenegy darabot tartunk repertoáron itt és az Erkel Színházban, évi háromszázötvenkét elôadásunk van. És az is egy válasz, hogy egy kezdô balett-táncosnak nem telik annyi kalóriára a fizetésébôl, amennyire szüksége van. A három legmagasabb gázsijú művészünk egyötödét kapja egy bankfiókvezetô fizetésének. Egy fiatal énekes maximum bruttó hatvan-hetvenezret keres nálunk, Németországban hat-hétezer márkát. Innen nézve a kapott pénz megalázóan kevés.
• Ez nyilván behatárolja a külföldi sztárok meghívását.
• Teljes értékben. A Budapesti Tavaszi Fesztiválra meg akarták hívni Jessye Normant, aki egy estére kért százezer dollárt, és természetesen a repülôjegyet és a szállodát.
• Gondolom nem lesz itt.
• Nem.
• A megnyitón a közönség megrohanta az épületet, de a nézôk természetesen sokáig az arisztokrácia és a vagyonos polgárság köreibôl kerültek ki. Ma kik járnak operába?
• Három rétegbôl tevôdik össze a közönség. Az elsô az operarajongóké. Ez egy szekta. Ennek tagjai veszik meg a bérleteket, különféle egyesületeik, rendezvények vannak, különleges helyet foglal el az életükben e műfaj. Számunkra ez a kör a legfontosabb, érte vagyunk. A másik harminc-negyven százalék külföldiekbôl kerül ki. Az Operának jó a híre és nemzetközi viszonylatban nagyon olcsó, ha a hazaiaknak magasak is az árak – a legdrágább jegy háromezerötszáz forint. A nézôk további része alkalmi vendég, évente egyszer jön, netán elôször van itt.
• Büszkén említhetjük, hogy a verista operák mintadarabjai, a Parasztbecsület és a Bajazzók hónapokkal az olaszországi ôsbemutató után nálunk is színpadra kerültek, hogy Puccini személyesen irányította a Pillangókisasszony elôkészületeit. Az elsô fénykor Gustav Mahler nevéhez fűzôdik, igaz, csupán három évig, 1888-tól 91-ig igazgatta az intézményt.
• Elüldözték, ahogy kell, működött a honi nacionalizmus. Mahler túl nagyvonalú volt, túl igényes, ráadásul kozmopolita. Ha valakinek semmi nem jut eszébe a másikról, azt mondja rá, hogy idegen. Ma már szívesen hivatkozunk arra, hogy Mahler is volt igazgató... Mahler hat esztendôre szerzôdött, három után elment. Ô mutatta be Wagner Ring-tetralógiájának két elsô darabját, megpróbálta emelni a zenekari játék színvonalát.
• A második aranykor a húszas évek közepén kezdôdött, amikor Radnai Miklós került a színház élére és Márkus László lett a fôrendezô, majd a művészeti igazgató.
• Ebben a korszakban hívták a színházhoz Sergio Failoni karmestert, akinek zongoraművész lánya ma is Pesten él. Failoni vette kézbe az olasz repertoárt. Ekkor mutatkozik be Ferencsik János és Solti György, az elôbbi a Sherezádét, az utóbbi a Figaro házasságát vezényli. Radnaiék szerzôdtetik Nádasdy Kálmán rendezôt, Márk Tivadar jelmeztervezôt, Oláh Gusztáv díszlet- és jelmeztervezôt, aki rendezett is, 35-ben például Respighi Lángját, amelyet Milánóba és Firenzébe is elvittek. A harmincas években szezononként húsz-huszonöt elôadást tartottak külföldi sztárokkal, Erich Kleiberrel, Bruno Walterral, Herbert von Karajannal, Benjamino Giglivel, Jussi Björlinggel, gyakran léptek fel olyan magyar énekesek is, akik a Bécsi Opera tagjai voltak, mint Anday Piroska, Pataky Kálmán, Svéd Sándor. Aztán a közelgô háború miatt egyre nehezebb lett a helyzet. A német bevonulás után Márkus László lemondott.
• A háborús idôkben az Opera menedékhely volt.
• A nyilas idôkben Lukács Miklós vállalta el az igazgatást, hogy akit lehet, megmentsen. Felkötött karral járt, hogy ne kelljen vezényelnie – az általa vezetett intézményben. Annyira tisztességes volt, hogy késôbb ôt választották az igazoló bizottság elnökévé. Az ostromot a tagság egy része a pincében és az öltözôkben vészelte át, itt bújt meg Kodály Zoltán és felesége is. A színház 45. március 15-én nyílt meg, de már korábban, februárban is tartottak egy hangversenyt az alsó ruhatárban.
• A negyvenes évek végén újabb nagy karmester érkezik: Otto Klemperer.
• Tóth Aladár igazgató hívta meg. Én is csodálhattam a harmadik emeletrôl. Megjegyeztem valamit örök tanulságul, a rendezônövendékeimnek mindig emlegetem. Klemperer ülve dirigálta az elôadásokat, kivéve húsz percet, amikor állva vezényelt. Tudni kell, mi az a fontos húsz perc, amikor fel kell állni. Nagy baj, ha egy rendezô vagy karmester mindent egymás mellé rak, nem különül el a fontos–nem fontos, a csúcspont–mélypont. Klemperer nagy tette, hogy megváltoztatta a Mozart-interpretálás hagyományát. Addig a csipkefinom Mozart volt nem is a divat, hanem a kötelezô vezénylés eltartott kisujjal, a zenenénik által kedvelt bájos Mozart, az ach wie Kammermusik. Klemperer minden Mozart-operát annak dirigált, ami: véres drámának, tragédiának, röhögtetô vígjátéknak. Sajnos ô is hamar elment.
• Az ötvenes években mennyire lehetett nehéz az Operát igazgatni?
• Errôl nincs testközeli élményem, noha ösztöndíjas rendezôként, segédrendezôként 51-tôl itt dolgoztam, miközben jártam a fôiskolára. A kanonizált stílus a realizmus, a szocialista realizmus volt – a realista stílus Nádasdytól, Oláh Gusztávtól nem állt távol, noha mást is tudtak. Az Opera kivételezett állami intézménynek számított. A magas színvonal a vasfüggönynek is köszönhetô, nem lehetett utazni, a világklasszisok itthon maradtak, netán hazacsalogatták ôket, mint Svéd Sándort. Ahogy megjött, megadták neki a Kossuth-díjat. Ô mondta Rákosinak, aki átadta a díjat: „ Remélem, jövôre ugyanitt, ugyanebbôl az alkalomból találkozunk” . Hogy milyen az, mikor a politika közvetlenül beleszól egy színház életébe, az Operettben tapasztaltam, ahová a végzés után szerzôdtem. Az igazgató Gáspár Margit volt, aki régi kommunistaként nagy befolyással rendelkezett. Másra se használta, mint arra, hogy segítsen azokon, akiket polgári elemként ki akartak söpörni. A Csárdáskirálynôt rendeztem, Nagy Imre eljött egy elôadásra. A gazdasági igazgató vette magának a bátorságot és megemlítette, hogy nincs lakásom. Nagy Imre odafordult Apró Antalhoz és csak annyit mondott: „ Apró elvtárs!” Másnap kaptam egy lakást a Villányi úton. Három hét múlva Rákosi is eljött az Operettbe. Azzal kezdte, örül, hogy hajdani iskolatársának – Kálmán Imrérôl van szó – ilyen sikere van, de ez így mégse jó, mert mit szólnak neki az újpesti munkások, amiért grófok és hercegek vannak a színpadon a kommunista állam támogatásával, egyébként se kéne az Operettet támogatni... Elkövettem egy hibát. Elmondtam, itt járt a miniszterelnök elvtárs, és ô még kevesellte is a támogatást. Fogalmam se volt, mi zajlik fönt. Majd elmondtam egy anekdotát. A vidéki hitsorsos azt kéri a házasságközvetítôtôl, szerezzen a lányának olyan férjet, aki ortodox, betartja a vallás összes elôírását, de tegezôdik a jegyzôvel és a fôispánnal. A házasságközvetítô azt feleli, hogy ez lehetetlen, hisz amit akar, az egy pajeszos huszárkapitány. Egy olyan Operettszínház, amelyik állami támogatás nélkül nem ezeket a darabokat játssza, pajeszos huszárkapitány. Rákosi arcáról lefagyott a mosoly, odafordult a feleségéhez: „ Gyerünk, Fényocska!”
• A lakás megmaradt?
• Meg, ez már 53 után történt.
• Tóth Aladártól 56 októberében megvonták a bizalmat.
• Nem hiszem, hogy létezik olyan igazgató, akiért mindenki egyformán rajong. Egy színházban sok a sikertelen sors, sok a nem teljesült vágy. Lehetetlen vágyakat lehetetlen teljesíteni. Nem lehet megakadályozni, hogy ne szálljanak el az évek, nem lehet hangot adni annak, akinek nincs. Házy Erzsébet például Tóth Aladárra szavazott.
• Az ötvenes években csatolták az Operához az Erkelt.
• Ez egyrészt jó, mert több a lehetôség a művészek foglalkoztatására, jobban kielégíthetôk az igények. Az Erkelnek remek az akusztikája, és mindenhonnan jó látni a színpadot. Másrészt rossz, mert az épület mára lepusztult, túl sok a férôhely, nem lehet telt házat csinálni, a környék sem a legbiztonságosabb.
• 59-tôl Nádasdy Kálmán az igazgató. Egyetért azzal a mondásával, hogy a rendezés nem szakma, hanem magatartás?
• Annyira, hogy ezt a mondást én terjesztettem el. A rendezésnek van egy szakmai része: az ember elkészíti a próbarendet, elhelyezi a szereplôket a térben, bevilágítja a színpadot – ez nem olyan nehéz. Ami fontos: a rendezés egyfajta magatartás a világgal szemben. Számomra az rendezô, akinek van valami határozott véleménye a világról, és ezt színpadon el tudja mondani. Van olyan rendezô, akinek a színházról van határozott véleménye – ez kevésbé érdekel. Én mindig a gondolataimat mondtam el, politikáról, barátságról, nôkrôl, az emberi kapcsolatokról. A Szent Johannát az arab–izraeli háború után rendeztem meg a Vígben. Arról szólt, hogy a kiskatona a fűbe harap, miközben a feje fölött rég megegyeztek. Aki naiv, feláldozza az életét, máglyára megy, de a dolgokat nem ez dönti el.
• Egy gondolatot azért meg kell tudni fogalmazni, ki kell találni hozzá a formát.
• Igaz. Nem mindegy, hogy milyen egy étterem. De enni megyek oda.
• Hosszan sorolhatnánk az Opera nagy egyéniségeit, sztárjait Basilides Máriától, Némethy Ellától, Környei Bélától Báthy Annán, Maleczky Oszkáron, Rösler Endrén át a maiakig – talán egyszerűbb, ha személyes emlékeirôl kérdezem.
• Roppantul szerettem a nagyokat, ahogy az Operettben is – ezt ôk is érezték, ezért tudtam velük dolgozni. Közel kerültem például Székely Mihályhoz, annyira, hogy 56 decemberében együtt bóklásztunk Párizsban.
• Hogy kerültek oda?
• Ott vártuk, mi történik. Székely politikán kívüli ember volt, 56-ot úgy élte meg, mint egy fenyegetô felfordulást, utcai lincselésekkel, orosz tankokkal. Szorongott, mint kelet-európai ember, aki már átélt egy világháborút. Addig volt kint, amíg konszolidálódott a helyzet. Elment Oláh Gusztáv is, aki, hogy teljen az idô, megoperáltatta magát valami semmiséggel és meghalt a műtôasztalon.
• Palócz László mesélte Viola Györgynek, az Operafejedelmek című könyv szerzôjének, hogy Székely a Simon Boccanegra Fiescójaként – ebben a szerepben állt utoljára színpadon - valódi könnyekkel a szemében énekelte: „ Soha a szívem szeretni nem tudott” .
• Emberi sorsokat vitt be a színpadra, akár Fiesco volt, akár Ozmin, akár Marke király, akár Borisz Godunov. És bevitt valami mérhetetlenül személyeset. A színház számomra lelki sztriptíz. A színész, az énekes a saját emlékeirôl, sorsáról mesél nekem. A múltkor nagyon meghatott a saját feleségem, Hámori Ildikó. A Nemzetiben a Régimódi történet fôszereplôjeként a szerepben eljátszotta a saját anyját, nagyanyját, az én anyámat. Az az igazi színész, aki életbeli élményeket játszik és nem próbaélményeket. Az élet nem egy büdös színházban zajlik! Azt is mindig mondom a növendékeimnek, hogy menjenek moziba, uszodába, étterembe, nôzzenek, fiúzzanak, utazzanak, és azt játsszák el. Az operában kétféle énekes van. Az egyik, aki bejön és magával hoz sorsokat, élményeket. A másik, aki részt vesz a nemzetközi operaiparban és Dreck am Mainban meg Vincenza-alsón egyaránt megbízhatóan elénekli, amit rábíznak. Kivágja a magas kát, ez remek – de ettôl nekem nem lesz élmény egy este.
• A mostani társulatban hány ilyen, hány olyan művész van?
• Úgy húsz-húsz százalék.
• Szintén Koltai Tamásnak mondta el, hogy egy hosszas szerepelemzés után az énekes megkérdezte öntôl: „ És akkor én most hová álljak?”
• Mindig tiltakozom az éneklés és a színészet kettéválasztása ellen. Olyan nincs, hogy valaki jól énekel, de rossz színész. Akkor rossz énekes is. Az alakítás az éneklésben, az éneklés által valósul meg. Hogy valakinek van egy szép hangja, az csupán azt jelenti, hogy van egy jó hangszere. Ha jó a technikája: tud játszani a hangszeren. De ebben még semmi tartalom nincs! A dolog arról szól, hogy ezen a hangszeren a legjobb technikával hogyan tudja elôadni a gondolatait életrôl, halálról, szerelemrôl. És egy színházba nem csapatjátékosok kellenek, hanem nagy egyéniségek. Ha rendezôi ostorpattogtatásra közepes egyéniségek hajszálpontosan elôadnak valamit, unatkozom.
• Ha már a társulatot említettük: híres történet, amikor a múlt században, 1840-ben a színészek és énekesek kirándultak, s egy fánál Schódelné elénekelte Bellini Normájának nagyáriáját, ez lett a Normafa. Ma aligha történik ilyesmi, ha történne, a fát Abnormafának kéne elnevezni...
• A mai világ, a mai Budapest nem errôl szól. London tele van pubokkal, amelyekben kollektív eszmecsere folyik. Hollandiában is életforma a kávéház, ahogy valamikor Pesten is az volt. Ma ilyesmire nincs idô. Nekem sincs idôm a barátaimmal találkozni, az igazgatás nagyon idôigényes foglalkozás, rengeteg protokolláris kötelezettséggel.
• Székely Mihályon kívül kire emlékszik még szívesen?
• Hosszan sorolhatnám a neveket. Nagyon szerettem Gyurkovics Máriát, rendeztem ôt Rossini Ory grófja című operájában – ez volt Lamberto Gardelli bemutatkozása. Akkori történet, hogy Nádasdy Kálmán berohant a próbára, és már az oldalfolyosóról kiabál nekem: „ A Gyurkovics nyissa ki a szemét!” „ Ma a Gencsy próbál!” „ Ô is!” Régen imádtak lehunyt szemmel énekelni, ez fejezte ki az átszellemültséget. Simándy Józsefet én állítottam be az Aidába. Nagyon jóban voltunk. Mikor a szegedi szabadtéren rendeztem vele a Hunyadi Lászlót, a kivégzési jelenetnél leszólt a színpadról. „ Olyan kicsi itt a hely, alig férünk el, hogy fog ez kinézni?” Visszakiabáltam, hogy lentrôl ez monumentálisnak látszik. Nem hitte el: „ Á, el is ment a kedvem az egész kivégzéstôl!”
• Gardelli a harmadik olasz karmester az Operában.
• Nagy művész volt és nagy komédiás, bármikor be tudott fejezni egy próbát, ha el akart menni. Ô az olasz operákat szabadította meg a rossz beidegzôdésektôl, amelyek szerint az olasz zenét gyorsan és szenvedélyesen kell játszani. Megmutatta ezek teljes mélységét.
• Székely Annának azt nyilatkozta a Népszavában, hogy egy operaigazgató tizenöt százalékban javíthatja vagy ronthatja az általa vezetett intézmény színvonalát. Mi az ön tizenöt százaléka?
• El tudom mondani, mire vagyok büszke. Mióta itt dolgozom, az Opera nem játszik mellékdarabokat. Nagy divat a világban, hogy fölfedezik egy neves szerzô nem létezô, rossz darabját, és bemutatják. Nem biztos, hogy olyan jó, amit Händel nagynénikéjének a padlásán találtak... Visszahoztuk a remekműveket. A másik, hogy igyekszem visszaállítani a magyar repertoárt, a teljes Kodályt, Bartókot, Ránkit, Petrovicsot, Szokolayt. Szokolaytól most mutattuk be a Szávitrit, Vajda Jánostól a Leonce és Lénát, felújítottuk a Háry Jánost. A harmadik, hogy igyekeztem megszüntetni azt az állapotot, amelyben mindenki átharapta mindenki torkát. Hogy nem hiába dolgozunk, mutatja, hogy nôtt a látogatottság.
• A tavalyi évadban tizennégyszer ment a Falstaff, tizenkétszer a Don Pasquale és a Bohémélet, tizenegyszer a Turandot és A denevér, tízszer a Cosi fan tutte – ha ennyiszer lehet játszani ôket, az nagy eredmény.
• Ahogy az is, hogy az idén kétszer is eljátszottuk a teljes Ringet – Los Angeles-i barátaim mondták, hogy ez New Yorkban elképzelhetô, de náluk már nem.
• Mennyire kapnak lehetôséget a fiatal énekesek?
• Itt már nehezebb a helyzetem – ezért mondom, hogy csak tizenöt százalék múlik egy igazgatón. Az elôdeim felfuttatták a magánénekesi létszámot, a kulturális kormányzat azt várja, hogy csökkentsem. A fiatalokat nem tudom taggá tenni, csak szerzôdést tudok velük kötni.
• A Cosi fan tutte az ön rendezésében megy, tévéfilmet is készített belôle. Nyilván a mondanivalóval is rendelkezô operák közé sorolja...
• Mozart összetett szerzô, aki nem hisz az élet nagy kérdéseinek megoldhatóságában, ugyanakkor imádnivalónak és élnivalónak tartja az életet. A darabjai arról szólnak, hogy ez se működik, az se működik, de azért az egész gyönyörű. Együtt van nála szomorúság és életöröm. Szaunaszerzô: váltogatja a forrót és a hideget. A Cosi fan tutte arról szól, hogy a párkapcsolatok se működnek, de az élet azért nagyszerű valami.
• Mire készül?
• A Borisz Godunovra és a Carmenre. Rendezôként is az a célom, ami igazgatóként: a nézôk jó műveket lássanak jó elôadásban. A cél: remekművek egy gyönyörű épületben.

Amikor 1958 ôszén Párizsban jártam, sikerült megismerkednem Zbigniew Herberttel. Ô akkor, már két verseskötettel a háta mögött, elismert költônek számított, az 1955/56-ban feltűnt költônemzedék Miron Bialoszewski mellett legérdekesebb alakjának. Kevéske ösztöndíjból nyomorgott vidáman Párizsban, ebben a lengyel szempontból nevezetes világvárosban (a tizenkilencedik században a lengyel romantika két nagy költôje? Mickiewicz és Slowacki és a posztromantika-elômodernizmus legnagyobb költôje, Cyprian Norwid is itt éltek). Amennyire meg tudtam ítélni, Zbigniew sokkal kevésbé rajongott Párizsért, mint Ady Endre, vagy mint Radnóti; igaz, hogy az ötvenes évek Párizsa sem volt már az kulturális szempontból, mint a háború elôtti.

Zbigniewvel – aki csakhamar Zbyszeknek szólíthattam, annyira barátságos természetű ember volt – azonnal szót értettünk. Nemcsak azért, mert hasonló rendszerű országokból jöttünk, s bizonyos élményeink megegyeztek, hanem azért is, mert angliai magyar menekült (emigráns) létemre elég jól beszéltem lengyelül, sôt: oxfordi disszertációmat is a háború utáni lengyel és magyar költészetrôl szándékoztam írni. De ezen túl, úgy vettem észre, Zbigniew az átlaglengyelnél még jobban rokonszenvezik a magyarokkal, számon tartja a második világháború elsô éveiben nyújtott különleges segítségünket csakúgy, mint azt a sokrétű történelmi-kulturális-mentalitásbeli hagyományt, amely ezt a Nyugatra húzó szláv népet ezzel a Közép-Európában elszigetelt nem-szláv néppel összekapcsolja. Mindenesetre (ahogy ezt már más alkalommal elmondtam) együtt reggeliztünk Zbyszek harmadosztályú párizsi szállodájának csöppnyi szobájában, s értékes ajándékot kaptam: a Hermes, pies i gwiazda (Hermész, kutya és csillag) című verseskötetet, ahol is a 104. Lap tetejére, a hiányzó verscím fölé barátom jellegzetes gyöngybetűivel beírta a "Wegrom" (A magyaroknak) címet. Természetesen az "Álltunk a határon..." kezdetű versrôl van szó, amelyet Herbert 1956 novemberében írt, a magyarországi felkelés vérbefojtásakor. (A cenzúra – már 1957-ben! – csak így engedte közölni a verset, jóllehet nemcsak a lengyel néptömegek, de még a lengyel kommunisták jó része is a magyarokkal és nem az imperializmustól dagadó szovjetekkel rokonszenvezett...) Nota bene: a verset hamarosan lefordítottam, és meg is jelent késôbb az emigráns Irodalmi Újság 1959/10. számában. Meg azóta még sok más helyen.

Mi volt az, ami megfogott Herbert költészetében? Nem a modernség, mint ahogy nem is volt ô "feltétel nélküli modern", hanem az, hogy ez a klasszikus szerzôkön nevelkedett s gyakran rájuk utaló, de az európai művészettörténetben és filozófiában is járatos költô milyen korszerűen tudott szólni bizonyos "örök" témákról. Nem véletlen, hogy elsô nemzetközi sikert elért verse (amelynek sikerén, mint nekem elmondta, maga is meglepôdött) az a "Fortinbras búcsúztatója" című verse volt, amely a Hamlet-témát folytatta, illetve aktualizálta. Vagyis miközben néhány tehetséges költôtársa teljesen visszahúzódott a "közéleti" szférából a legtágabb értelemben vett magánszférába, Herbert úgy tudott beszélni közügyekrôl (hiszen az erkölcsi tartás vagy értékítélet is közügy!), hogy ôsi toposzokat írt újjá, többnyire allegorikus célzattal és utalásokkal. Ugyanakkor nagyon személyes költô is volt, a szónak abban az értelmében, hogy saját életrajza és tapasztalatai is át- meg átszövik líráját.

A párizsi találkozást Herbert oxfordi látogatása követte. Londonból írt, ahol is Jerzy Sitóék vendége volt, hogy Sito lehozná ôt valamelyik nap az "álmodó csipketornyok" városába. Én akkor a St. Antony’s College kutatódiák-kollégiumnak voltam már a tagja, ott tudtam vendégül látni lengyel barátaimat. Akik közül Zbigniewre, úgy látszik, nagyon kellemes benyomást tett Oxford – késôbbi leveleiben vissza-visszatérô motívum, hogy "csak Shakespeare szigetén lehet igazán boldog az ember". Egyébként 1959. április negyedikén Párizsban keltezett levelében ezt írja: "A könyvesboltban, ahol ismerôs vagyok, megrendeltem Attila kötetét fordításban (egyelôre). Vajon az Ódá-t lefordították már lengyelre?" Ez arra utal, hogy Oxfordban jártában, úgy látszik, ecseteltem Zbyszeknek József Attila költôi nagyságát és a francia fordításokon keresztül próbáltam neki étvágyat csinálni ehhez a Nyugaton akkor még alig ismert költôhöz. (Ami nemigen sikerült, legalábbis hosszú távon nem; Herbert tudtommal alig fordított verset, nem érdekelte igazán ez a műfaj.)

Közben kezdtem írni disszertációmat, és ehhez csak két ember véleményét kértem ki az ismerôs lengyelek közül: Czleslaw Milosz volt az egyik, Zbigniew a másik. Mivel a disszertáció témája az 1945 és 1956 közötti lengyel (és magyar) líra, valamint annak politikai helyzete és értékelése volt, különösen érdekelt, hogy létezett-e komoly szamizdat Lengyelországban. Herbert 1959. június 15-én kelt levele válaszol (a többi közt) erre a kérdésemre. Úgy véli, hogy amennyiben a "politikai vers" fogalma fedi a "fióknak írott vers" fogalmát, ô is írt néhány ilyen művet. Nem deklaratív politikai verset, hanem az illúziókból építkezô, ironikusat; meg is nevez nekem néhányat (Zyciorys, Maly ptaszek, Ornamentatorzy). Érdekes módon ezek közül, bár valóban tartalmaznak nem veszélytelen célzásokat, egyik sem olyan evokatív, mint a két kis prózavers, a "Császár" (Cesarz) meg a "Bajka ruska" (Orosz mese); hogy a nyilvánvalóan 1956 után írt "Szuflada" (Fiók) című versrôl ne is beszéljünk. Lehetséges tehát, hogy Zbyszek csak az olvadás elôtt írott verseit vette itt számításba.

Ugyanebben a levélben Zbyszek ír a sztálini korszak titkos irodalmi életérôl is. Ez talán elég érdekes az irodalomtörténészeknek ahhoz, hogy idézzem: "A fióknak írt versek másolatokban terjedtek... Mi, a közölhetetlenek, irodalmilag csupán baráti körben éltünk, ahol nekünk egyéni szerzôi esteket rendeztek. Ezután a legnagyobb tetszésnek örvendô verseket leírták géppel. Elkezdôdött az, ami Oroszországban mindennapos: regények és versgyűjtemények másolása. Még köteteket is kiadtunk korlátozott példányszámban (5 példányban), géppel írva és másolva, s azokat szétküldtük barátainknak".

De elsô kötetének 1956-os publikálása után Herbert soha többé nem fanyalodott ilyen "szűk szamizdatra". Bár a cenzúra az ô alkotási szabadságát is korlátozta, egészen a hetvenes évek végéig tudott Varsóban közölni, majd az 1981-es szükségállapot idején úgy döntött, ezentúl az emigráns Instytut Literackinek adja kéziratait, itt jelent meg Jelentés ostromlott városból című kötete 1983-ban. Igaz, ugyanabban az évben egy varsói kiadó, a PIW is készített válogatást verseibôl – ebbe Herbert belement, azzal a kikötéssel, ha a kiadó beleveszi a gyűjteménybe "Az ízlés hatalma" című versét – amelyben azt mondja el, hogy hogyan tudott ellenállni a marxizmus kísértésének. Biztos volt benne, hogy a cenzúra emiatt nem engedélyezi a kötetet, de – tévedett – a gyűjtemény húszezer példányban látott napvilágot!

1960 nyarán elindultam életem legegzotikusabb útjára, egy tíz hónapig tartó tanulmányútra Indonéziába. Ehhez a pénzt, az ösztöndíjat egy amerikai lengyel alapítvány, a Paderewski alapítvány adta. Mindezt csak azért említem, mert Dzsokdzsakartából írtam az addigra már Varsóba visszatért Herbertnek, és oda kaptam képeslap-választ levelemre. A Lazienki-parkot ábrázoló képeslapon Zbyszek (szokása szerint) viccelôdik, például felkér, hogy nevében “csókoljam meg Indonézia forró, nedves ajkát”. A lap alján közli, hogy éppen Francia- és Olaszországról ír esszéket, és a könyv címe: "Barbár (vagyis én) lesz, a kertben (vagyis ott)". 62-ben meg is jelent ez a gyűjtemény, és világsiker lett, magyarra is lefordították. Különösen szerettem benne az albigensekrôl, vagyis a középkori katarok (a "tiszták") eretnekségérôl írott esszét, amire egy levélben Illyés figyelmét is felhívtam (akkor dolgozott éppen Tiszták című darabján).

Levelezésünk késôbb sem szakadt meg, 1962 végén például könyveket köszönt meg, amelyeket küldtem, köztük különösen Saint Exupéry jegyezetei (Carnets) volt az, aminek nagyon örült. Ekkortájt pár rövid szövegét angolra is lefordítottam, megjelentek az Ian Hamilton szerkesztette oxfordi The Review legelsô számában. (Nem voltam ezekkel megelégedve, csak Hamilton hosszas unszolására vállaltam el fordításukat.) Annál inkább ambicionáltam Zbyszek magyarra fordítását. Amikor a hatvanas évek elején Párizsban megindult a Magyar Műhely, ott közöltem egy újabb nagy Herbert-vers, "A prokonzul visszatér" átültetését. Megint szerepvers volt ez, ahol Herbert magáról beszélt:

Ha visszatérek érdemet keresni tudom nem fogok
pontosan kiporciózom tapsomat
ide egy uncia mosoly oda egy diszkréten felvont szemöldök
ezért aranyláncot ugyan még nem kapok
ez a vaslánc is megteszi

Késôbb ezt a fordítást hat másik Herbert-verssel együtt belevettem Az ismeretlen fa (Washington, 1978) című lengyel versantológiámba, amelyet Lengyelországban ugyan több recenzió méltatott, magyar földön viszont teljes elhallgatás lett a sorsa. S ha visszagondolok, tulajdonképpen egy életen át készültem egy nagyobb Herbert-válogatásra, s ebben csak megerôsített Az angyal kihallgatása című, az Európa Kiadónál megjelent fordításkötet csak részleges sikere. (Bár fordítói Weöres Sándor és Nagy László voltak, a nyersfordító szerkesztônek köszönhetôen a kötet tele van félrefordításokkal.)

1969 decemberében (nem volt a legbiztatóbb év a lengyel politikában) ösztöndíjjal Varsóba utaztam, s útközben megálltam Nyugat-Berlinben, azzal a szándékkal, hogy meglátogassam az éppen ott tartózkodó Herbertéket. (Zbyszek gyakran töltött hosszabb idôt különbözô ösztöndíjakkal Nyugaton.) Zbyszek akkor már nôs volt, s felesége, az arisztokrata származék Kasia (született Dzieduszycka) ugyanolyan kedvesen fogadott, mint férje, aki – érzésem szerint – ôszintén örült jövetelemnek. Náluk aludtam, és másnap elmentünk bevásárolni, mert Kaisa néhány apró ajándékot küldött velem varsói családjának. Zbyszek elmondta, hogy nem szereti igazán Berlint, pontosabban Nyugat-Berlint még ki lehetne bírni, de a németeket annál kevésbé. Lelke mélyén Herbert az AK, a Honi Hadsereg tagja maradt még huszonöt évvel a háború után is; a második világháborúban szerzett élményei sokáig meghatározták szimpátiáit. A náluk töltött est fénypontja persze az volt, amikor Zbyszek megmutatta újabb verseit: ezek már Cogito-versek voltak. "Cogito úr" lett hosszú idôre Herbert szócsöve, amelyen át összegezni tudta nem-személyes (bölcseleti, történetfilozófiai) tapasztalatait is. Persze a Cogito-versek között is van különbség; van vers, amelyik arról szól, hogy Cogito úr "egyenes testtartásban" óhajt meghalni, vagy meg akar vívni a Nagy Hazugság láthatatlan szörnyetegével (ezek a versek általában nem nyerték el a kommunista Lengyelország hivatalos kritikusainak tetszését), és van olyan is, amelyik Spinoza kapcsán az élet valós értékeire hívja fel a figyelmet – ellentétben a gondolati spekulációval. Késôbb egy hosszabb angol tanulmányban méltattam az egész Cogito-ciklust, ez már a kilencvenes évek története, ekkor jelent meg írásom a Canadian Slavic Review-ban.

A berlini látogatás után egy évvel Herberték már Kaliforniában voltak. Zbigniew itt kapott tanári állást egy évre a Los Angeles-i California State College-ban. Ezt onnan tudom, mert az egyetem levélpapírján írt nekem, részben 1971-re tervezett amerikai elôadóutam elôkészítésével kapcsolatban. Ekkor a többi közt a UCLA-n tartottam elôadást a kelet-európai politikai regényrôl. Herberték eljöttek az elôadásra, amit Zbyszek jóváhagyólag kommentált, bár megjegyezte, hogy az általam idézett lengyel, cseh, szlovák és magyar írók között "elég kevés az igazi író". Amiben igaza is volt, bár például az akkoriban Tomasz Stalinski álnéven működô és a párizsi Instytut Literacki által "futtatott" íróról késôbb kiderült, hgoy nem más, mint Stefan Kisielewski, a Tygodnik Powszechny szellemes kommentátora és tárcaírója. Kérdésemre, hogy vajon Amerikában maradnak-e hosszabb ideig, rázta a fejét: a franciánál és a németnél rosszabbul megy neki az angol, és különben sincs elragadtatva a Korlátlan Lehetôségek Országától.

Még visszatérve az 1970-es levélre, hadd idézzem annak bekezdô passzusát. Írtam akkoriban ugyanis egy kis összehasonlító esszét angolul Jevtusenkóról és Herbertrôl, ami meg is jelent a Kenneth McRobbie által szerkesztett kanadai Mosaic-ban (Herbert and Yevtushenko: On Whose Side is History?, Mosaic, 1969 Fall, 3/1). Zbigniew ezt köszönte meg meleg szavakkal (több amerikai ismerôsének mutatta, és mindegyiknek tetszett), de nem tudott ellenállni annak, hogy ne eresszen meg egy enyhén szarkasztikus megjegyzést: "De könyörülj rajtam – vajon esszéddel nem robbantasz ki egy újabb lengyel-szovjet háborút, amely romba döntené szegény hazámat?" Mondanom sem kell, hogy egy ilyen drámai konfliktusnak még a legcsekélyebb esélye sem állt fenn, annál is inkább, mert a kitűnô Mosaic-ot sem Moszkvában, sem Varsóban nem olvasták.

Levelet azután már nem váltottunk, pontosabban én mindig elküldtem Zbigniewnek verseibôl készített fordításaimat, de ô ezeket levélben nem nyugtázta; telefonon is utoljára 1979-ben beszéltem vele. Ennek a beszélgetésnek a történetét megírtam másutt, benne van az Egy szigetlakó feljegyzéseibôl című kötetemben, itt csak röviden foglalom össze a lényeget. Az Európa Kiadó meghívta Zbyszeket Budapestre, ahol várta Az angyal kihallgatásá-ért, meg más műveinek fordításaiért némi tiszteletdíj. De mivel Kelet-Berlinbôl repült Budapestre (hogy MALÉV-vel-e, nem tudom), a repülôgépen ráakaszkodott egy keletnémet állampolgárságú nô, aki Zbyszek segítségével próbált illegálisan átjutni (Budapesten keresztül) Nyugatra. Valamit átadott Zbyszeknek, akit Ferihegyen nyomban letartóztattak – az Európa Kiadó emberei még látták, mi történt, és mozgósították a pártközpontot, illetve Aczél Györgyöt, hogy engedjék szabadon a neves lengyel költôt, akit vagy háromórás kihallgatás után el is engedtek. Ezek után viszont Zbigniew csak két napig maradt Budapesten, hiába ünnepelték tisztelôi és olvasói – elege volt a magyar belügybôl. Amikor telefonon beszéltünk (én Herberték berlini lakásában üldögéltem Kasiával), Zbyszek nekem tett szemrehányást a hazai zaklatásért! Nem hiszem viszont, hogy megorrolt volna rám – a nyolcvanas években, meg késôbb is, valahányszor beszéltem feleségével, mindig szeretettel üdvözölt.

A rendszerváltást, tudom, Herbert kicsit személyes gyôzelemként élte meg, hiszen két-három verse szinte emblematikus szövege lett az 1980-ban létrejött Szolidaritás olyan kulcsembereinek, mint Adam Michnik. De ahogy a Szolidaritás szétesett vagy három szárnyra, s ahogy Herbert betegsége mindinkább elhatalmasodott, úgy "vonult ki" a közéletbôl mindinkább, s lett egy idôre a politikai opportunizmus haragos ostorozója ez a szelíd lelkű s korábban az emberi fogyatékosságokat okos humorral elnézô költô. Nem tudta utólag megbocsátani a kommunistákkal való kezdeti együttműködést még olyan nagy tehetségű és késôbb sokszorosan "javító" költônek sem, mint Nobel-díjas honfitársa, Czeslaw Milosz, bár utóbbi Herbert elhunyta után úgy nyilatkozott, hosszú bensôséges hangú telefonbeszélgetésben békültek ki néhány hónappal korábban.

De mivel ennek a "jobbra sodródásnak" egyetlen Milosz-ellenes vers, a "Hodasevics" kivételével nincsen nyoma Herbert lírájában, úgy érzem, Esterhází Péter alaposan elvetette a sulykot, amikor egy Vilenicában hallott elôadás alapján formált ítéletet errôl a valóban nagy költôrôl (Európai Utas 32.). Akinek utolsó, még életében megjelent kötetében, A vihar epilógusá-ban van néhány igazán szép, mélyenszántó vers, amely arra utal, Herbert végül mégis meg tudott bocsátani másoknak és talán magának is. Istenes versek ezek, imádságok: mert jóllehet legtöbb versének bölcsessége a sztoikus filozófiához áll legközelebb, Zbigniew mélyen hitt Istenben. Én pedig abban hiszek, s vagyok egészen biztos, hogy költészetének értékei túlélik, túl fogják élni az elkövetkezô évszázadot.

Copyright© Európai Utas-1999