RUTTKAY KÁLMÁN: Én úgy vettem észre, hogy aki Mártára emlékezik, az legtöbbször a szellemességével kezdi, a borotvaéles eszével, az éles nyelvével, ami tény és megkerülhetetlen és igaz, de – legalábbis nekem – ô elsôsorban egy mérhetetlenül etikus lény volt. A társaságban, amely annak idején körülvette, elég gyakran fölmerült a kérdés, hogy hol végzôdik a tisztesség, és hol kezdôdik a tisztességtelenség – például az értelmiségi prostitúció. Egyszer erre valaki azt mondta: ez olyan bonyolult dolog, nem lehet megmondani. Márta: „Ez? A világ legegyszerűbb dolga. Aki kenyérért fekszik le, az nem kurva, aki kalácsért, az igen."

LATOR LÁSZLÓ: Figyelmeztetett mindenkit, fôleg a fiatalokat: vigyázzanak, mert ha az ô körébe járnak, és odatartoznak, az a káderlapjukon fekete foltként fog megjelenni. Ennek tudatában vállalják ezt a barátságot.

DOMOKOS MÁTYÁS: Amikor Bibó Istvánt 1957-ben életfogytiglani börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, bútorait is elkobozták – más vagyona Bibónak nem is igen volt. Egy Bizományi Áruházban árusították ôket, Márta másnap megvette, és az egészet visszaszállíttatta Bibóékhoz.

HORVÁTH ÁDÁM: Gyerekkorában a nyarakat a Walchsee mellett töltötték. Ott úgy megtanult németül, hogy nemcsak a hochdeutschot beszélte, hanem a bajor dialektust is. Olyannyira, hogy ültem vele egyszer egy bajor presszóban, és a pincér neki kezdte el magyarázni, milyen borzasztó, hogy nem talál itt rendes bajor embert, minden tele van külföldiekkel. De így volt az olasszal is. Ezzel egyszer lebukott: Sárközi Györggyel, aki nagyon finom beszédű ember volt, jöttek haza Olaszországból, a délivasútnál várták a villamost, és anyám valami nagyon pikáns olasz nótát kezdett el énekelni. Egy magas úr állt mellettük, aki szintén fölszállt a villamosra, és amikor már fönn voltak, akkor csak úgy egy kicsit kihúzta a Corriera della serát a zsebébôl, és mindjárt vissza is dugta. Üzente ezzel, hogy értette a disznó nótát végig.

SÁRKÖZI MÁTYÁS: Gyakran járt a Kulacs vendéglôbe ebédelgetni, mert az olcsó volt, és afféle házi kosztot lehetett kapni. A vendéglô bejárata elôtt egy rész sárga keramittal volt kikövezve. Téli napokon, amikor olvadt a hó, anyám többször elcsúszott rajta. Úgyhogy azt mondta: „Ha egyszer meghalok, hamvasszatok el, és a hamvaimmal szórjátok föl azt a rohadt keramitot a Kulacs vendéglô elôtt, mert ott mindig hanyatt esem."

LUKIN ÁGNES: Szepezden, a nyaraló teraszán nagyon nagy irodalmi élet zajlott. Bibó, Illyés Gyula, Fodor András, rengeteg ember megfordult ott, és olyankor mi, unokák persze útban voltunk, meg nem is akarták, hogy halljuk, mirôl folyik a szó. Egyszer éppen Illyés Gyulával beszélgetett, és azt mondta nekünk: menjetek, ott van egy sóderkupac, keressetek magatoknak szép kavicsokat. Azzal úgy egy órát elvoltunk, szép kavicsokat gyűjtöttünk. A legszebbeket aztán a Váci utcában egy ezüstművesnél mindenkinek gyűrűbe foglaltatta, és ez a mai napig is megvan minden unokának.

Gyermekkor

SÁRKÖZI MÁTYÁS: Zugligeti házában gyűlt össze minden vasárnap az ötvenes években, a „régi szép" Rákosi-idôkben az a társaság – Bibó köre, Illyés Gyula köre, az Eötvös-kollégisták köre –, amely anyámat körülvette, és amelyben anyám tartotta a lelket. De ez már a történet vége.

Menjünk vissza az elejére. 1907-ben született. – Molnár Ferenc elvette a szerkesztôje, Vészi József legidôsebb leányát, a szép Vészi Margitot. Kiderült, hogy a két erôs egyéniség nem passzol össze. Úgyhogy anyám még meg se született, Vészi Margit már visszament a mamához.

(Sárközi Márta emlékirataiból:) „A képzôművészetbe már a bölcsôben beavattak. Amikor apám elôször vált el az anyámtól, én féléves voltam. Párizsba költöztünk, ahol anyám festôakadémiára járt, engem pedig a magyar Teréz dada a Louvre képcsarnokába vitt naponta sétálni. Késôbb Olaszországban úgy vittek három-négy éves koromban az Uffici és a Bargčle Múzeumba sétálni, mint a budai gyerekeket a Városmajorba, vagy a pestieket az Orczy térre."

Egy ideig telítkezett azzal a sok széppel, amit Róma jelent, azután megcsömörlött tôle. Élete késôbbi szakaszában nem lehetett ôt egy múzeumba sem bevonszolni, mert azt mondta: már mindent látott gyerekkorában. Míg más gyerekek a parkban játszottak, ô Botticellik és Leonardók között sétált, hol Firenzében, hol Rómában, hol a Vatikáni Múzeumban, és most már elege van a képekbôl.

(Sárközi Márta:) „Rómában bútorozott lakást vettünk ki, amikor 1919 után újra odakerültünk. Vera unokatestvéremmel elsô gimnáziumba jártunk olaszul. Télen Berlinbe költöztünk, és abban a reményben, hogy hamarosan visszatérünk Rómába, Verát és engem olaszul taníttattak tovább. A házitanító, signore Petrone bajuszos, kreol fiú volt. Fasiszta, kém és besúgó. Számolni nem tanított meg bennünket, mert azt ô sem tudott. Veronában két hétig tartottak a vizsgák. Vera halálmegvetéssel tanult a kánikulai hôségben, én a Párizs grófnôje című folytatásos filmet néztem meg minden nap a Piazza Dantén. Az eredmény ugyanaz volt. Mindketten mindenbôl kitűnôre vizsgáztunk, csak számtanból buktunk meg."

Mindez nagyon szépen hangzik, de meg kell mondanom, hog anyám nagyon magányos és zaklatott gyerekkort élt át. Hol az egyik országba, hol a másikba vitték, és tulajdonképpen nem nagyon törôdtek vele. Olyan magányos volt, hogy egyszer – mint elmesélte késôbb – egy pórázzal sétálgatott a római utcákon, és kiabált, hogy Bobi! Bobi!, mert minden gyereknek volt kutyája, csak neki nem. Nem volt kutyája, de megjátszotta, hogy van. Füttyögetett a kis, tizenvalahány éves Molnár Márta, és a nem létezô kutyáját hívogatta, ami tulajdonképpen elég szomorú.

(Sárközi Márta:) „Engem intézetbe adtak, hogy általánosan művelt legyek. Egy évre Drezdába, egy évre Lausanne-ba. Az ôszt mindig otthon töltöttem Budapesten a nagyszülôknél. Ebben az idôben apám is felfedezte, hogy létezem, és csinos kislány vagyok, akit lehet mutogatni. És ha történetesen ô is Pesten volt, körülhordozott megmutatni a barátainak. A vendéglátó ház mindig ugyanolyan volt. Budai villában nagy lakás, süppedô szônyegek, kényelmes fotelek, gyönyörűen terített asztal. A mindenkori házigazda ragyogó arccal és kezét dörzsölve fogadott, és italt, cigarettát kínált. A mindenkori háziasszonyt apámhoz plátói vagy nem plátói szerelem fűzte, így mélyen nézett apám szemébe."

Ebbôl a zaklatott gyerekkorból akart kitörni azzal, hogy 19 éves korában hozzáment feleségül egy gyerekkori játszópajtásához, Horváth Zoltánhoz:

„Egy pesti látogatás alkalmával férjhez mentem. Házasságom alatt fôleg nyaraltunk és teniszeztünk. Szültem két gyereket, és nagy családi asszisztenciával dörgedelmesen elváltunk."

Horváth Zoltánnal való házasságából született két gyermeke, 1927-ben a nálam tíz évvel idôsebb féltestvérem, nôvérem, Horváth Eszter, Lukin Lászlóné. Azután pedig 1930-ban Horváth Ádám, akit Magyarországon sokan ismernek mint televízióst. Ez volt az elsô házasság, amely szabályosan válással bomlott fel. Azután lett édesanyám Sárközi György felesége, és ez az a pont, ahol megváltozott az élete:

„A volt férjemmel továbbra is jóban voltunk. Engem elküldtek egy badeni szanatóriumba feledni, és oly jól sikerült a feledés, hogy hamarosan újra férjhez mentem. Második férjem bevezetett az irodalomba. Az irodalom a Hubertusba és a Centrál Kávéházba járt. De a harmincas években az úgynevezett irodalmi szalon mi lettünk."

A Nyúl utcai villa

HORVÁTH ÁDÁM: 1944-ig az én szobám volt, ami most veranda, mert bombatalálatot kapott, és anyám már nem építtette vissza. De ez volt a kedvenc helyem az összes lakásaink közül. Szeparált, csöndes; nálam volt a család rádiója. Én hallgattam egyedül rádiót, és el voltam különítve a család többi részétôl. Itt általában hetenként két napon írók jöttek össze. Nem tudom már pontosan a beosztást, csütörtök és szombat, valahogy így oszlott meg, mindenesetre külön jött a „polgári irodalom": tehát Márai, Zilahy, és külön „a népi írók", vagyis Móricz Zsigmondtól Erdeiig, Szabó Páltól Féjáig, Kodolányiig. Ha ezeken a napokon bementem a nagy szobába, ott találtam a magyar irodalom egy jelentôs részét. Itt folyt nagyobbrészt a Válasz szerkesztése is. Illyés természetesen itt volt, egy idô után Bibó; és ezek részben szerkesztôségi beszélgetések voltak, hogy mi jelenjen meg, részben pedig egy kicsit az anyám által fenntartott irodalmi szalon, a szónak nem a sznob értelmében, hanem az „eszmecsere helye" értelmében. Úgyhogy aki idejárt, azt én egyrészt személyesen ismertem, másrészt ez szabályozta, hogy mit olvasok. Ha a polcról levettem egy Kosztolányi-kötetet, akkor az dedikálva volt Sárközinek; ismertem, rögtön elkezdtem olvasni. Móriczot ugyanígy. Elindultam a dedikációk nyomán, és úgy olvastam. Arra is emlékszem, hogy anyámmal többször jártam Babitsnál. Már a nagyon beteg Babitsnál, az olvasófüzetes idôkben. Babits egyébként a nôvérem keresztapja volt. Nekem Benedek Marcell volt a keresztapám. Tehát ez olyan világ volt, amelyben nekem természetesnek tűnt, hogy közelrôl ismerem az írókat.

SÁRKÖZI MÁTYÁS: Akkor változott meg anyám élete, amikor apámat a nácik megölték 1945-ben. Az történt, hogy a Molnár-villából – amelyet a Gestapo lefoglalt – kitettek bennünket egy úgynevezett csillagos házba, a Széll Kálmán tér, ma Moszkva tér 10-be. Anyám úgy látta, hogy ez túl veszélyes hely. Innen bennünket elhurcolhatnak. Apámnak volt egy papírja Hóman Bálinttól, hogy ô nemzeti érték, tehát a minisztérium felszólítja a járôrt, hogy az igazolás felmutatóját ne bántalmazza, annak ellenére, hogy bizonyára hatágú sárga csillaggal a kabátján járkál a város utcáin. Anyám a nôvéremet elküldte az apácákhoz. Nôvérem nagyon vallásos katolikus volt, bátyám pedig elkerült Erdei Ferenc tanyájára, mint hagymaszedô kisbéres. Erdei Ferenc már akkor neves szociológus volt, a magyar tanyáról meg a magyar faluról írt jeles munkák szerzôje. (A háború után pedig miniszter lett, belügyminiszter, majd az Akadémia fôtitkára, nagy ember. Addigra viszont anyám nem állt vele szóba, éppen emiatt. Ô kizárta a lelkébôl mindazokat, akik a pártnak behódoltak.) Én meg Balatonkilitire kerültem. Egy fiatal parasztasszony, aki a házunkhoz járt tojással, túróval meg tejföllel, azt mondta: én a Matyikát elviszem magunkhoz, és azt fogom mondani, hogy hát úgy szegrôl-végrôl lehet, hogy az én fiam. Én nevet változtatva Balatonkilitin éltem át a nehéz idôket. Anyám viszont, hogy a közelemben legyen, Balatonlellén dekkolt. Albérleti szobát vett ki, és azt mondta, hogy ô zsidó családtól elbocsátott szobalány, állás nélkül maradt, s most, amíg a háború lebonyolódik, itt fog élni. Így idônként át tudott látogatni hozzám Kilitire. Csak az volt a problémám, nehogy véletlenül Anyának szólítsam, hiszen Annának kellett nevezni.

HORVÁTH ÁDÁM: Anyám 44 elején lement ide a Nyúl utca sarkára a szabóhoz, Glassz úrhoz, ahol javíttattuk a ruhákat. Volt ott egy műstoppoló is, és anyám azt mondta, hogy Glassz úr, most nem javíttatni jöttem, hanem szeretnék megtanulni műstoppolni. Glassz úr nem értette, de legyen. Így anyám ott ült néhány hónapig, és megtanulta a mesterséget. Mikor lezajlott a háború, mi itt voltunk Pesten, anyám Szegedre került. Gyalog elment a Balatontól az öcsémmel Szegedre, ahová már elértek az oroszok. Ott találta az Erdei testvérpárt, Feri akkor a Dél-Magyarország fôszerkesztôje volt, és a Sanyi is ott volt. Szereztek neki egy lakást, és Sárközi Márta megnyitotta műstoppoló műhelyét. Tehát a titokzatos ösztön, hogy a jómódú értelmiségi, Molnár Ferenc lánya, a budai úriasszony egyszer csak lemegy, és megtanul műstoppolni, biztosította, hogy aztán hosszú éveken keresztül ebbôl megéljünk.

SÁRKÖZI MÁTYÁS: Jöttek a koalíciós évek, amelyek még reményteliek voltak, és megindult újra a Válasz Illyés Gyula szerkesztésében. Akkor édesanyám volt a kiadó. Ugyanúgy folytatódott az írók gyülekezése, minden héten többször a Nyúl utcában. Azt hiszem, elôször a népi írók jöttek, és azok pörköltet kaptak galuskával, a hét egy másik napján az urbánusok, akik mindenféle finom francia különlegességeket, remek szószokkal. Annus néni, a szakácsnô segített. De ez a szép villa ráment a Válaszra. Végül is a kormány és a Kommunista Párt nyomására a Válasz tántorogni kezdett, és iszonyú számlák gyűltek össze. Az elôfizetéseket leállította a párt, tehát nagy anyagi gondok szakadtak ránk, és végül a Nyúl utcai házat betáblázták a nyomdaszámlákra.

HORVÁTH ÁDÁM: Mire a Válasz betiltására sor került, akkorra nagyra nôtt a nyomdatartozás. Anyám nem viselte el, hogy ne törlessze a pénzt, tehát ezt a villát eladta, és kifizette a százezer forintos nyomdaszámlát. Mi meg költöztünk tovább. A nyomdát másnap államosították, úgyhogy feleslegesen fizetett.

A zugligeti ház

SÁRKÖZI MÁTYÁS: Nem tudom, így visszatekintve zokon vegyem-e, hogy három gyermekének azután elég szegényes élet jutott, hiszen a Zugligetben szoba-konyhás házban kötöttünk ki, ami még melegvízzel sem volt ellátva. Itt lent, ahol ma a Libegô viszi fel a turistákat a hegyre, volt egy kis almáskertünk a Csiga úton, és édesanyám a Fény utcai piacon mint kofa árulta a saját almánkat, amelyet az Eötvös Kollégium fiataljai: Fodor András, Domokos Mátyás, Lator László, Gyapay Gábor, Farkas László szedtek le a fáról. Sôt 1956 elején a megbízott kertész a börtönbôl frissen szabadult Király Béla tábornok volt, aki ott kapálgatta, tányérozta az almafákat. Szóval egyrészt ebbôl tartott el bennünket, másrészt abból, hogy az akkori Olasz fasorban, a mai Szilágyi Erzsébet fasorban egy szuterénhelyiségben működött a Fôvárosi Ruhaneműjavító Vállalat – mint én neveztem, a „fôvárosi gatyafoltozó vállalat" –, és ott vitéz Ratkóczy Bódogné, nyugalmazott tábornok özvegye mellett foltozta a nadrágokat.

HORVÁTH ÁDÁM: A hétvégeken megjelent a fiatal Eötvös-kollégista kör, Domokos Matyi, Lator Laci, Pilinszky, Ruttkay Kálmán angol szakos, Major Jenô geológus, Niederhauser Emil történész, és aztán a feleségeik is, egytálételes vacsorára. De miután ez egyszobás ház volt, és én ott laktam, a tábori ágyon néha lefeküdtem aludni, miközben ôk folytatták az irodalmi vitáikat, meg megbeszélték egymás kéziratait. Vasárnap délelôtt is jött fel egy társaság, abban benne volt az apám, benne volt Lengyel Géza, a finom tollú esszéíró, Keszthelyi Nándor, a Parasztpárt jogásza és kiváló koponya, valamint Márkus Andor, anyám nagybátyja, korábbi bankigazgató. Tehát volt egy vasárnap délelôtti kör, és volt egy szombat esti kör. Ha véletlenül vasárnap esti kör is jött, akkor én ugyanúgy benn aludtam, mert nekem hétfôn reggel mennem kellett dolgozni a Magkereskedelmi Vállalathoz, ahol tisztviselô voltam.

DOMOKOS MÁTYÁS: Márta otthona zenei-irodalmi szalon volt, akármilyen hagyományos vagy nem hagyományos értelemben. Nyüzsgô, forrongó emberi közeg, ahol nagyon különbözô emberek jöttek össze. Nem volt ennek olyan nyomasztó irodalmi jellege.

R. VÁRKONYI ÁGNES: A Történettudományi Intézetben voltam fiatal munkatárs, a könyvtárban dolgoztunk Niederhauser Emil szárnyai alatt, kezdô történészek. Emil mindig emlegette a „zugligeti szépasszonyt". Bennem ez a szépasszony-jelenség irodalmi meg vidékies szépasszony-képpé állt össze. És akkor egyszer azt mondja az Emilke, hogy menjek el vele vasárnap délelôtt a „zugligeti szépasszonyhoz". Teljesen fantasztikus volt számomra, hogy egy egész más valaki volt Sárközi Márta, mint ahogy én elképzeltem. Nagyon érdekes és nagyon szép nô volt, de az elsô benyomásom – én erre igen jól emlékszem –, hogy igen fürkészôen megnézte az embert. Olyan csodálatos szép szemei voltak, és tudtam, na, most dôl el, hogy most én ide befogadást nyerek vagy nem. Mártát sehová nem lehetett besorolni. Zugligeti szépasszony vagy intellektuális nô? Minden volt. Ô volt. A Sárközi Márta. Nem lehetett senkivel sem egy típusba sorolni vagy összehasonlítani. Bármirôl esett szó, abban ô otthon volt, a salátákban is, a kertben is, a műstoppolásban is, a versben is, a történelemben ugyanúgy.

LATOR LÁSZLÓ: Márta tulajdonképpen nem volt irodalmár a szó szoros értelmében, noha a Választ ô szerkesztette. Ô és nem Illyés Gyula, akinek a neve ott áll a Válasz évfolyamain. Természetesen Illyés is látta, mi fog megjelenni, de a gyakorlati tevékenységet, a versek kiválasztását a két verslektorral, Weöres Sándorral és Jékely Zoltánnal közösen Sárközi Márta végezte. Azon kívül ô volt a férjének, a Balfon elpusztult Sárközi Györgynek az örököse abban is, hogy össze tudta békíteni azokat a marakodó írókat, akik az ô körén kívül rögtön egymás torkának estek, még akkor is, ha ugyanabban az irodalmi irányzatban vagy politikai meggyôzôdésben éltek. Közös volt mindenfajta megnyilvánulásuk, de marakodtak. Mártánál soha. Közvetítô szerepe volt Mártának az irodalomban. Ugyanis az írók a meg nem jelent műveiket sokszor odaadták Mártának. Így például Szabó Lôrinc Huszonhatodik év című versgyűjteménye, amely akkor csak kéziratban terjedhetett, és nem volt rá semmi esély, hogy valaha meg fog jelenni, egy példányban ott volt Mártánál, én is tôle kaptam kölcsön, és el voltam ragadtatva, hogy ilyen remekmű született.

DOMOKOS MÁTYÁS: A fiatalabbak számára bizonyára anyapótlékot is jelentett valamiképpen. Mondjuk az én számomra, aki elég elárvultan voltam itt Budapesten, egy szál magam, amikor a kollégiumból kizártak. Hogy írta Örkény? Az ember egy kis melegségre vágyik. Ha egy kis melegségre vágytam, akkor elmentem Zugligetbe. Jóformán minden vasárnap felmentem. Ott akkor nyílt házat vitt Márta. Mindenkinek járt egy csésze vagy két csésze tea, és ha jól ment, akkor még zsíros kenyér is, szóval ezek voltak a zugligeti „szoarék". De mondom, nagyon sokan megfordultak ott. Beállított váratlanul Illyés, olykor Németh László, Bibóék, Keresztury, még Ferenczy Béni is. El se tudom sorolni. Tehát mindazok, akik a Válaszban írtak, és nem lettek hűtlenek belül magukban, szívükben a Válaszhoz. Azok mind megfordultak ottan, Szentkúthy, Pilinszky Jancsi… Az egyébként egy külön szám volt, mert Pilinszky rettenetesen félt a kutyáktól. Mártának pedig volt két gyönyörű, nagy darab airdale-terrierje, a világ legjámborabb állatai voltak, de félelmetesen néztek ki, és hiába mondtuk Jánosnak, hogy ezek nem bántanak senkit, különben is ismernek téged. Nem, ô nem jön föl. Végül is minden Pilinszky-látogatás úgy történhetett csak meg, hogy amikor ô leszállt az 58-as villamosról, a régi végállomásnál, elôvett egy sípot, és elkezdte fújni, hogy Márta csukja be a kutyákat. Amitôl a kutyák izgalomba jöttek, mert ezt nem szerették. Úgyhogy rendszerint ebbôl lett aztán a baj. – Nem is tudok mindenkit felsorolni. Odajárt Mészöly Miklós, Márkus Anna festô, Márta unokatestvére, aki Pilinszky János elsô felesége volt. Nem akarok senkit megbántani azzal, hogy most hirtelen nem jut a neve az eszembe. De hát ötven-száz-kétszáz ember is járt oda folyton.

RUTTKAY KÁLMÁN: Ez a zugligeti ház egy kicsit olyan volt, mint amilyen a vidéki élet Magyarországon. Oda bármikor be lehetett menni…

R. VÁRKONYI ÁGNES: Márta távollétében is be lehetett menni, a kulcs a lábtörlô alatt volt. És volt úgy, hogy az ember tudta, hogy Márta ugyan nincs otthon, majd csak órák múlva jön, de a kulcsot kivette, kinyitotta a házat, és Márta egyáltalán nem volt fennakadva azon, hogy amikor ô hazament, az otthona nyitva, és esetleg hárman-négyen bent ülnek…

RUTTKAY KÁLMÁN: És társalogtak, vagy már esetleg készítettek valami vacsorát abból, amit éppen találtak. Szóval, ilyen nyitott udvarház jellegű volt ez a zugligeti ház.

DOMOKOS MÁTYÁS: Mindenkibôl bizalmat váltott ki. Emlékszem, hogy egyszer éppen robog el az 58-as villamos, a karfába karolva a peronon áll Tersánszky, hórihorgas alak, és mikor meglátja Mártát, ordítva odakurjant: „Mártuska!" – az egész utca fölfigyelt – „Már nem tart soká!" Mármint a kommunizmus, ugye. Mindenki elértette. És ha már történelmi személyiségekrôl beszélünk: ott ismertem meg például Király Bélát. Márta Csiga úti kis kertjében kertészkedett. Onnan hívták aztán, hogy legyen a forradalmi Nemzetôrség parancsnoka. Véletlenségbôl ott voltam fönn ebben a zugligeti kis házban november 4-e után. Bennszorultam Budapesten, nem tudtam hazamenni. Aludtam a padlón, amikor Király Béláék fegyveresen mentek ki az osztrák határ felé, és Mártától jöttek elbúcsúzni. Egyik segédtisztjét, Decsi Jánost, akit lábon lôttek, ott is hagyták. Aztán ôk továbbálltak Ausztria irányában.