Réz Mihály (1878–1921) a századelô azon magyar politikai gondolkodói közé tartozott, aki már névleg sem sorolta magát a szabadelvűekhez, hanem nyíltan felvállalta a konzervatív címkét, ám nem annak ósdi, XIX. századi értelmében, hanem egy megreformált, radikálisabb, XX. századi változatában. Réz Mihályt a történészek nevezték világi konzervatívnak, nemzeti radikálisnak, szélsôjobboldalinak, neo- vagy reformkonzervatívnak, ô maga viszont a „történelmi realizmust" tekintette világnézetének, amely leszámol a – szerinte többek között a nemzetiségi kérdés terén is uralkodó – veszélyes liberális és baloldali illúziókkal. „Reakciósnak" is hívhatnánk (persze nem feltétlenül a szónak az elmúlt évtizedekben használt, negatív értelmében), mivel publicisztikai munkásságának jelentôs részét a szociáldemokrata és polgári radikális eszmerendszer elleni harc töltötte ki. Ebben a küzdelemben széles látókörrôl és nagy találékonyságról tett tanúbizonyságot, amikor rendszeresen az ellenfelei érvrendszerében található logikai bukfencekre, és az általuk nagyra tartott tekintélyek (Marx, Lassalle, Spencer) kiragadott állításaira építette érvelését.

Miután Réz Mihály még a szakemberek körében sem tartozik a jól ismert személyiségek közé, néhány mondatban ki kell térnünk életpályája ismertetésére. Maroscsapón született elszegényedett székely nemesi családban. Jogi tanulmányai, majd néhány éves szolgabírói működése után, 1908-tól elôbb az eperjesi jogakadémia, majd a kolozsvári egyetem tanára, amely intézményekben nemzetközi, közigazgatási, alkotmány- és magyar közjogot, legújabb kori történelmet adott elô. 1910-tôl a Magyar Tudományos Akadémia levelezô tagja volt. Az eddigiekbôl egy tipikusnak tekinthetô tudományos karrier képe bontakozna elô, ám Réz inkább politikusnak tartotta önmagát, még ha politikainak tekinthetô tisztséghez csupán élete végén jutott (1920–21-ben Genfben a Népszövetség magyar ügyekkel foglalkozó titkárságának vezetôje lett). Mai szóval inkább politológusnak nevezhetnénk, aki Tisza István köréhez tartozott, és elôbb fôként politikai röpiratokban, majd a tízes években a Tisza orgánumának számító Magyar Figyelôben fejthette ki a lap konzervatív-liberális irányvonalától némiképp jobbra álló nézeteit. Eközben folyamatos polémiában állt Jászi Oszkárral és elvbarátaival. Annak azonban, hogy az éles elvi ellentétek dacára bizonyos elismertségnek örvendett ideológiai ellenfelei között is, bizonyítéka, hogy a Huszadik Század 1918-as, a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó ankétjának vitaindító írása Réz Mihálynak a laphoz beküldött tanulmánya volt.

Réz a történelmi Magyarország érdekének tekintette a dualizmus változatlan formában történô megôrzését, a Monarchia külpolitikájával kapcsolatban pedig az elsô világháború végéig a német szövetség fenntartása mellett szállt síkra. Társadalmi tekintetben a magyar történelmi középosztályt (a dzsentrit) látta az ország vezetésére egyedül alkalmas rétegnek, ez jelentette számára a minôség uralmát a mennyiség fölött, a „valódi demokráciát". Magyarországot a társadalom többségét kitevô magyar és nemzetiségi parasztság elmaradottsága, klerikalizmusa miatt sem tartotta alkalmasnak a demokratikus reformokra. Gúnyosan azzal vádolta a szociáldemokratákat, hogy a marxizmus eszméit fejtetôre állítva, egy olyan országban követelnek általános választójogot, ahol arra még nincsenek meg a gazdasági-társadalmi alapok. Hitt ugyan az általános történelmi fejlôdés tézisében, de az elôrelépést csak lassan, fokozatosan, felülrôl végrehajtott reformok útján vélte megvalósíthatónak. „Mindent a népért, semmit a nép által!" vallotta Napóleonnal. Politikai gondolkozásában ezért az államnak, pontosabban a nemzetállamnak kiemelt, központi szerepe volt, annak megerôsítését, hatalmának kiterjesztését tekintette a magyarság fennmaradása szempontjából elsôrendű feladatnak.

Ezt az erôkoncentrációt Réz azért is létfontosságúnak tartotta, mert szerinte korának történelmét az egymással élethalálharcot vívó fajok küzdelme alkotja, a küzdelem fô eszköze pedig a nemzetállam, amely erô jogán biztosítja az erôsebb (az államnemzet) uralmát a gyengébb (a nemzetiségek) fölött. Fajfogalma nem egyértelműen biológiai jellegű: egy fajt ugyanis nem valós vagy vélt közös származása, nyelve határoz meg, hanem politikai öntudatának erôssége. Nemzet és nemzetiség csupán egyazon fejlôdés különbözô fokozatai, és az, hogy egy faj melyik lépcsôfokot foglalja el, fentebb említett öntudatának erôsségétôl, illetve a fajok közti erôviszonytól függ. A faji (nemzeti) törekvések céljának – a liberálisokkal ellentétben – tehát nem a politikai szabadságjogok megszerzését, hanem az adott országon belüli és kívüli uralom biztosítását tartotta. Réz a fentiekbôl következôen teljesen jogosnak és helyénvalónak tartotta egy ország nemzeti kisebbségeinek elnyomását az uralkodó nemzet által, az uralom jogosságát pedig szerinte maga az uralom ténye adja. A nemzetiségeknek adandó bármiféle kedvezmény ugyanakkor veszélyezteti ezt az uralmat, hiszen ahelyett, hogy csökkennének az ellentétek, nagyobb tömegekre terjed ki, és intenzívebbé válik a nemzetiségi öntudat, nô a kisebbségek szembenállása az államhatalommal szemben. Réz ehelyett a még öntudatlan nemzetiségi tömegeknek a nemzetiségi intelligenciáról való leválasztását, az államnemzet gazdasági és kulturális befolyása alatt való tartását javasolta, hogy nemzetiségi tudatuk ne fejlôdhessen ki (például szlovákok, rutének). Abban az esetben, ha már a nemzeti érzés az adott kisebbség körében elterjedt, a további erôsödést kell gátolni, és arra kell törekedni, hogy továbbra is fogadják el az uralkodó nemzet szupremáciáját (románok, szerbek). Az államhatalomnak tehát amellett, hogy semmiféle segélyt nem nyújthat a fennállását veszélyeztetô centrifugális erôknek, egységbe kell saját nemzetét tömörítenie (az osztály-, párt- és vallási ellentétek kiküszöbölésével), miközben ugyanezen eszközök felhasználásával igyekeznie kell a nemzetiségek koherenciájának megbontására, egyes rétegeinek az uralkodó nemzet megfelelô csoportjaihoz való közelítésére. Réz nem bízott a nemzetiségi feszültségek gyors orvoslásában: a kérdést az államélet szerves problémájának tartotta, és úgy gondolta, hogy megoldásához komplex, de az egyes nemzetiségek sajátos viszonyait figyelembe vevô kezelési módokat kell alkalmazni.

Milyen konkrét politikát javasolt kora Magyarországa számára a szerzô a nemzetiségi kérdés tekintetében, melyek lettek volna „magyar fajpolitikájának" „helyes eszközei"? Egy mondatban összefoglalva: változatlanul fönt kívánta tartani a magyarság politikai, kulturális és gazdasági szupremáciáját a nemzetiségek fölött. Elôször is meg kívánta akadályozni a nemzetiségi tömegek kulturális fejlôdését, öntudatra ébredését: az általuk lakott vidékeken nem létesített volna állami iskolákat, ugyanakkor a hazafias szellem erôsítésére magyar nyelvű egyetemeket hozott volna létre ugyanott. Ezekbôl numerus clausus (felvételi kvótarendszer) segítségével szorította volna ki az ellenséges kisebbségek intelligenciájának fiait, így megakadályozva ezen rétegek újratermelôdését, csökkentve egyben az értelmiségiek túltermelését. A Réz által szintén veszélyes csoportnak tartott nemzetiségi lelkészeket állami kongruájuk megvonásával büntette volna, egyházaikat (fôként a nemzeti jellegű ortodoxokat) állami felügyelet alá vonta volna, illetve (például a felvidéki evangélikus és katolikus szlovákok esetében) a magyar befolyást erôsítette volna felekezeteikben. Az állam magyar jellegének erôsítése mellett a szupremáciát gyakorló központi hatalom megerôsítését is szolgálta volna a közigazgatásban a hivatalnoki kar felülrôl való kinevezésének általánossá tétele: így a nemzetiségi vidékekre erélyes magyar tisztviselôket, míg a színmagyar területekre megbízhatatlan nemzetiségieket lehet helyezni, ahol nagyobb esély nyílik az utóbbiak asszimilációjára. A megyei autonómiát Réz veszélyesnek ítélte, hiszen az a választójog kiterjesztése esetén a nemzetiségi vidékeken a kisebbségek kezébe adta volna a helyi hatalmat, amelyet, úgymond, a magyarság elnyomására, szeparatizmusra használnának föl.

Itt érkeztünk el Réz Mihály publicisztikai tevékenységének egyik központi problémájához. Réz – mint annyi kortársa – nem csupán szociális szempontból utasította el az ország demokratizálásának a progresszív oldalról annyit hangoztatott követelését. (Errôl a kérdésrôl szól többek között 1907-ben megjelent munkája, a Nemzeti politika). Óvott a választójog bármiféle kiterjesztésétôl azért is, mert véleménye szerint, ha újabb nemzetiségi tömegek jutnak politikai jogokhoz, azok öntudatra ébredésükkel tovább radikalizálnák nemzeti mozgalmukat, vezetôiknek pedig újabb terük nyílik a magyarellenes izgatásra. Szemükre hányja az általános választójog harcosainak, hogy sikerük esetén egy reakciós, klerikális és nacionalista csôcseléket zúdítanának rá az ország közéletére, szétzilálnák azt, és azokat a bécsi erôket segítenék céljaik elérésében (például Ferenc Ferdinándra és körére gondolhatott), amelyek a nemzetiségek segítségével az összbirodalomba olvasztanák Magyarországot.

Réz ezzel ellentétben a magyar történelmi középosztály uralmának fenntartását szorgalmazta, mert az történelmi érdemeivel, kiválóságával és legfôképpen azzal a ténnyel, hogy hatalmon tudott maradni, rászolgált a vezetô szerepre. Úgy vélte azonban, az államnak minden eszközt be kellene vetnie ennek a rétegnek a megerôsítésére, mert széthullásával a magyar államra, és így a magyar nemzetre is bukás várna. Igénybe vett volna ehhez gazdasági-jogi szabályozást (a földbirtokok felaprózódásának megelôzése az öröklési szabályok megváltoztatásával, állami tehermentesítéssel a középbirtok megerôsítése, a nemzetiségi pénzintézetek korlátozásával a földek idegen kézbe kerülésének megakadályozása) és kulturális eszközöket (a fentebb említett egyetemi numerus clausus, a kulturális élet Budapest-központúságának megszüntetése, nemzetivé tétele). A szegényebb néprétegek esetében hatékonyabb szociálpolitikát sürgetett, hogy elejét vegye a szociáldemokrata és nemzetiségi agitációnak. A közjogi küzdelmeket meddônek ítélte, és egy reformpárt (ez lett volna a tízes években Tisza István Nemzeti Munkáspártja) körül teremtette volna meg a szükségesnek vélt nemzeti egységet, amely a partikuláris párt-, osztály- és regionális érdekeken felülemelkedve a magyar imperiális érdekeket képviselte volna mind belföldön, mind külföldön. A magyarság történelmi küldetése ugyanis, hogy az európai civilizációt és kultúrát képviselje a Balkán felé.

Réz Mihály tagadta, hogy lényeges különbség lenne – mint Jásziék állították – a magyar vezetô rétegek és a nemzetiségek politikai törekvései között: hiába állították az utóbbiak, hogy csak demokratikus szabadságjogaikért küzdenek, ha hatalomra kerülnek, ôk is ugyanolyan elnyomó politikát folytatnának, mint korábbi uraik. 1918–19 sajnos az ô álláspontját igazolta, amit saját bôrén is tapasztalhatott. A megszálló román hatóságok elôbb internálták Kolozsvárról, majd az országból is kiutasították, és Réz szülôföldjétôl távol, Genfben halt meg 1921-ben. Az utódállamok pedig mintha az ô politikai programját hajtották volna végre: kisebbségeikkel nem megegyezésre törekedtek, hanem visszaszorításukkal igyekeztek uralmukat megszilárdítani. Rövid távon a történelem semmiképpen sem Jászit, hanem Réz Mihályt igazolta: a történelmi Magyarország nem volt megmenthetô demokratizálás útján, az európai nemzetállamok továbbra is inkább ellenséget, mint lojális állampolgárt láttak más nyelvű lakosaikban, a kontinens pedig az integráció helyett újabb véres háborúba sodródott. Ugyanakkor a Réz-féle politika Magyarország szempontjából ugyanolyan utópisztikusnak bizonyult, mint a másik: bármilyen kemény soviniszta uralom sem biztosíthatta hosszabb távon az ezeréves határok fennmaradását a nemzetközi erôviszonyokkal szemben. Alábbi szemelvényünk zárómondatait idézve: „Az erôs erejének az érvényesítése: uralom." A történelmileg meghatározó erô azonban 1918-ban nem a magyarság kezében volt Közép-Európában.

Varannai Zoltán

Nemzetiség az a politikai öntudatra ébredt faj, amely államalkotó hatalommal nem bír. Nemzet az, amely bír és él ezzel a hatalommal. Mihelyst elnyeri e hatalmat valamely faj, nemzetiségbôl nemzetté válhatik, mihelyst elveszti azt, valamely nemzet, nemzetiség lesz csupán. Nemzetiség és nemzet csak a faj különbözô érvényesülési stádiuma…

A nemzetiségi kérdés megértése a faji törekvések pszichológiájának megértése nélkül lehetetlen.

Mert a nemzetiségi mozgalmak oka: a faj politikai öntudatra való ébredése…

Tehát nem a közös nyelv és nem a közös származás teszi a nemzetiséget és a nemzetet, hanem a közös politikai öntudat. Ahol ez nincs meg, ott a faj, közös nyelv, közös származás dacára sem képez önálló politikai faktort…

Akár képzelt, akár valóságos ez az összetartozás: a nemzetiségi és nemzeti törekvések alapját képezi. A faj az államon belül, mint nemzetiség a szabadságra, mint nemzet az uralomra, államalkotó nemzetté válva pedig más államokkal szemben a függetlenségre, majd az impériumra törekedik.

Az elnyomatástól szabadulni kívánó nemzetiségi mozgalom éppúgy, mint a szupremácia érdekét szolgáló politika, az állami függetlenségért való harc éppúgy, mint az imperiális külpolitika: ugyanazon faji törekvés, csak érvényesülésének különbözô stádiumaiban.

A faji törekvések pszichológiája azonban a maga zavartalan tisztaságában ritkán mutatkozik. Miként Clausewitz szerint „az abszolút háború" konzekvenciái, úgy a faji törekvések is módosulhatnak, enyhülhetnek. Ezen módosító, enyhítô momentumokat itt az illetô nemzetiség egyéniségét alkotó faktorok minôsége és összetétele adja meg. Mert a minden fajban közös jellemvonásokon kívül minden nemzetiségnek megvan a sajátos egyénisége, amelynek bizonyos jellemvonásai hasonlók, mások pedig különbözôek bizonyos más nemzetiségek jellemvonásaitól.

Evégbôl meg kell vizsgálnunk azt speciális faji szempontból; osztály-, egyház- és pártszempontból; a terület szempontjából; az államnak a nemzetiségre való hatása szempontjából. Ezek együtt adják meg a nemzetiség teljes egyéniségét. Ugyanaz a faj különbözô nemzetiséget és nemzetet produkálhat, ha e tényezôk különbözôk…

Ha mármost mindezen… szempontokat figyelembe vettük, akkor nyilvánvalóvá lesz elôttünk, hogy a nemzetiségi kérdést nem szabad csupán a faji törekvésnek – minden fajjal közös – pszichológiája alapján ítélni meg, hanem minden egyes esetben tekintetbe kell venni az egyes konkrét nemzetiség speciális egyéniségét alkotó tényezôket. Minden nemzetiségben működik a faji törekvés általában. De minden nemzetiség valamely öntudatra ébredt speciális faj. És ez a faj nem áll homogén elemekbôl, hanem gazdasági, társadalmi, vallási, kulturális, partikuláris, különbözô érdekek és érzelmek által egymástól sokszor elválasztott és egymástól ezen szempontokból sokszor és sok tekintetben különbözô tényezôkbôl. E különbségek módosítják némileg magát a fajt is, módosítják különösen annak törekvéseit. Ezek adják meg erejének, törekvései intenzitásának fokát. Ezekre hat az állam, amelyben élnek s mindezen tényezôk együttvéve adják meg az illetô nemzetiség igazi egyéniségét.

Amilyen hibás tehát a gyakorlati politikában tisztán a minden nemzetiséggel közös faji törekvést általában tekinteni s az erre való hatásban a nemzetiségi kérdés „megoldását" keresni, épp oly hibás csupán valamely speciális fajnak tisztán a faji vonásait tekinteni, azt, mint homogén és mint izolált egységet kezelni s ily szempontból hatni reá csupán. Aztáltal t. i., hogy az egyes nemzetiségeknek tagjai egymástól gazdasági, társadalmi, vallási, kulturális stb. szempontból különböznek, nemcsak, hogy nem homogének, de nem is izolált egységet képeznek. Mindezen szempontokból egyes rétegei más nemzetiségek vagy nemzetek, vagy az uralkodó nemzet más rétegeibe kapcsolódnak… s ezáltal azoknak az élete a nemzetiség életébe belejátszik. Amennyiben az államnak módjában van azokra hatni, ezáltal a nemzetiségekre is hat s ekképpen maga a gazdasági, társadalmi, párt-, osztály-, egyház- és kultúrpolitika is – így indirekte is – bizonyos fokig nemzetiségi politika…

Ha mármost mindezen szempontokat figyelembe vettük, akkor nyilvánvaló lesz elôttünk, hogy minden egyes nemzetiség milyen végtelenül komplex egyéniség. Pedig itt csak alkotó elemeit, inkább csak mintegy anatómiailag vizsgáltuk.

A nemzetiséget azonban élônek kell tekintenünk és alkotó elemeiben élettel teljesnek. Nem csak, mint a kormányzat holt tárgyát, hanem, mint mozgásban lévô, aktív tényezôt. Minden elemének és az egésznek is, múltját és a jövôre irányuló tendenciáit is kell néznünk. Nem csak öntudatos törekvéseinek, hanem tényleges erôi és viszonyai fejlôdésének a tendenciáit is. A múlt ismerete nélkül nem ismerhetjük meg a ma latens – de holnap akcióra ébredô – tényezôket, s viszont könnyen konstans tényezônek tekintjük azt, ami csak efemer…

Abból pedig, hogy gazdasági, népesedési, kulturális, egyházi, pártpolitikai és társadalmi fejlôdésének mi a tendenciája: biztosabban állapíthatjuk meg jövendô magatartását, mintha csak jelen vezetôi politikáját tekinthetnénk. Valódi erejét sem ítélhetjük meg enélkül helyesen.

Ezek a fejlôdési tendenciák adják meg az illetô nemzetiség öntudatlan törekvéseit, s idôvel ezek válnak tudatossá. Módosíthatják, mérsékelhetik, ideiglenesen paralizálhatják azt, ami a faji érzés pszichológiájából – ahol csak akcióra ébredt – mindig önként következik. Ahol ez az öntudat kihalt, ott már csak fajról beszélhetünk. Ahol van nemzetiség, ott ez az öntudat s annak ez az – elvi korlátokat nem ismerô – törekvése is életerôs.

Mindezek tekintetbe vételével a következôkben vonhatjuk meg az eddigi fejtegetések gyakorlati konzekvenciáit:

1. Miután a faji törekvés természete az, hogy nincsenek elvi, hanem csupán csak célszerűségi korlátai, téves minden olyan kísérlet, mely egyes fajpolitikai követeléseket abból a reménybôl kiindulva honorál, hogy a követelések teljesítése meg fogja állítani útjokban e törekvéseket. Valójában – idôleges szünetektôl eltekintve – erôt nyújt egy további érvényesülési stádiumhoz, s a régi mérsékeltek politikája épp e siker által félreszorul.

Minden nemzetiségnek az alapja faji természetű.

Éppen ezért téves azt hinni, hogy a nemzetiségi törekvéseknek tett engedmények megszüntetik e törekvéseket, s hogy a szabadságnak e tekintetben összeolvasztó hatása van. A szabadság, a jog csak eszköz arra, hogy a nemzetiség a benne szunnyadó törekvések megvalósítását az addiginál nagyobb sikerrel kísérthesse meg.

2. Lehet, hogy bizonyos szabadság nyújtása, bizonyos jogok adása pillanatnyi megnyugvást szül s a nemzetiségi mozgalomban ideiglenes stagnációt idéz elô. Kritikus idôpontokban, külsô és belsô zavarok idején – ha az elkerült veszély nagyobb az okozott kárnál – ebbôl a szempontból az engedmények politikája célszerű lehet, de abban a reményben adni engedményeket, hogy azok a nemzetiségi törekvéseket megszüntetik: ez a politika a faji törekvések pszichológiájának a teljes félreismerésén alapul.

Csupán az lehetséges, hogy a nem nagyon erôs faji törekvésektôl áthatott állampolgárokat flagráns igazságtalanságok és aktuális sérelmek orvoslásával meg lehet nyugtatni, s így el lehet hárítani az útból a nemzetiséget a nemzettôl elválasztó bontó tényezôket; de ez csak ott lehetséges, ahol az illetô fajt több és erôsebb kapcsoló tényezô fűzi a nemzethez, mint amennyi (és amily erôs) elválasztja, s ahol e kapcsoló tényezôk oly jelentékenyek, hogy… maguktól, szinte automatice semlegesítik az engedményeket és a jogkiterjesztés hátrányát… A jogkiterjesztés maga kapcsoló tényezôvé nem lehet soha, sôt erôt ad a bontó tényezôknek, s a politikai életbe belesodorván eddig öntudatlan nemzetiségű tömegeket is, politikai öntudatra neveli azokat… Minél szélesebb rétegei a nemzetiségnek ébrednek erre az öntudatra, annál intenzívebben érzi ez a nemzetiség a maga külön egyediségét, s annál nagyobb erô áll az elkülönülési törekvések mögött…

3. Miután azonban ezen faji törekvések mögött tényleg nem homogén és nem izolált embercsoport áll, a nemzetiségi lakosok e különbözôségei az állami egység politikája szempontjából rendkívül fontos eszközöket nyújtanak. A kapcsoló tényezôk egy sora megmutatja, hogy mely téren és mily fokban van esetenként a nemzeti politika megvalósítva; a bontó tényezôk sora megmutatja, hogy mely téren és mily fokban hiányzik az. Objektív alapon, tények alapján, azt legalább így megállapíthatjuk, hogy… mennyiben van meg a nemzeti egység s mennyire szilárd. Ezek a vizsgálódások egyenként megmutatják, hogy melyik nemzetiség mennyire akadálya az államegységnek, s e szempontból a veszélyesség egész skáláját mutathatják meg aszerint, hogy mely nemzetiségnél mennyi és mily jelentôségű a bontó tényezô. Megmutatja azt is, hogy a nemzetiségi kérdés hol, és mennyire konstans tényezô, azaz, hogy a bontó tényezôknek kapcsoló tényezôkké tétele esetenként mennyire kivihetô…

4. Miután a nemzetiségi kérdés az állam egész struktúrájára kihat – s veszélyességi foka szerint – annak külön tipikus egyéniséget ad: minél erôsebb faktorok a nemzetiségek, minél nehezebb az állam többi viszonyai szempontjából a kapcsoló és a bontó tényezôk arányának és erejének a megváltoztatása: annál inkább organikus hibaként kell azt az állami egység szempontjából tekintenünk, s nem egyes intézkedésekkel „megoldhatónak", hanem minden politikai kérdésnél irányadónak – az állam sajátos egyéniségét megszabó egyik fô faktornak – tekintenünk.

A társadalom és az állam akciója számára rendkívül széles tér nyílik. Csakhogy a nemzetiségi kérdés kezelése nem izoláltan, mint a törvényhozásnak és kormányzatnak egy sajátos ága tekintendô… hanem úgy, mint amelynek alapja egy az államelmélet minden nagy kérdésével kapcsolatos, többé-kevésbé állandó probléma, mely a nemzeti egység szempontjából rendellenesség ugyan, de amely a tényleges fejlôdés mai fokán az illetô állam jelen struktúrájának egyik tényezôje, amely a nemzeti egység ideálja szempontjából az ott egységes nemzettestbe való beszervezése – mint minden nagy politikai cél – hosszú idôre szóló, s az idôk változásai által sokszor és sok esetben befolyásolt feladat…

Minden faji törekvésben közös jellemvonás, hogy csak a tényleges erôviszonyokban ismer el korlátokat. Ez a jellemvonás nem csak a faji törekvésekben van meg, de itt a faji öntudat pszichológiája folytán is különös határozottsággal mutatkozik. A faji öntudat t. i. kiválóan elfajult, s szubjektivitása rendkívül nagyfokú.

Magában sajátos, bizonyos tekintetben fölényes, az emberiségre pótolhatatlan értéket érezvén, öncélnak érzi magát, s érvényesülési törekvéseit csakis ideiglenes, csakis célszerűségi szempontokból korlátozhatja csupán… Korlátja csupán az erôviszonyokban van, saját életenergiájának gyöngeségében vagy mások erejében.

A nemzetiségi és nemzeti törekvésekben egyaránt ez a fajpszichológiai vonás nyilatkozik.

Különben is, a küzdô politikai faktor sohasem ugyanaz a küzdelem végén, ami volt az elején. A küzdelem átalakítja s ezzel automatice átalakulnak céljai is. A küzdelem a küzdô elemeket jutattja felszínre; a gyôzelem azoknak jövendô befolyását alapozza meg. Nem az eredeti cél lebeg többé elôtte, hanem az, ami a küzdelemben átalakult faktor új erôviszonyából s új egyéniségébôl következik. A célkitűzési processzus folytonos s a célkitűzô megváltozásával mindig párhuzamos…

Ami a faji törekvések mindenik stádiumában végcélnak látszik: az csak a legközelebbi stádium elérése. A nemzetnek: a nemzeti egység. Az egységes nemzetnek: a függetlenség. A független államnak: a más államok feletti befolyás.

Elôbb a szabadság, azután az uralom. Szükségkép, természetesen és következetesen. Mert a politikai faktorok törekvései felett nem a szabadság, hanem az élet törvénye dominál.

Fajok, egyházak, osztályok, pártok, nemzetek egyaránt e törvény alatt állnak.