A nagy ravasz Esterházy Péterről

Európai Utas
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
42.

Kappanyos András

A nagy ravasz
Esterházy Péterről

Képzeljünk el egy országot, a közepesnél valamivel kisebbet, amely feldolgozatlan történelmi frusztrációk sokaságát cipeli magával. Képzeljük el továbbá, hogy nemzeti nyelve csaknem rokontalan, a szomszédokéhoz legalábbis semmiben sem hasonlít. Mivel dicsekedhet e nép fia idegenben, ha fizetünk neki egy sört? Beszélhet nemzete világhírre jutott nagyjairól (még a golyóstollat is mi találtuk ki!); ôsi dicsô történelmérôl (ötszáz éve nagyobbak voltunk Angliánál!); beszélhet hazája egzotikus termékeirôl (sehol nem terem olyan ôszibarack/túrós csusza/barna lyány); végül az irodalomról. Bármelyikrôl beszél, siránkozni fog, hogy a világ (beleértve beszélgetôpartnerét) mit sem tud minderrôl, és ebben alighanem igaza lesz.

Ha legalább egy Nobel-díjasunk lenne. Mármint irodalomból. Jelöltünk mindig van. A kilencvenes években mintha Nádas vezetett volna egy orrhosszal: a Kossuth-díjat is jóval elôbb kapta meg, külföldön (talán Kertész Imre és Krasznahorkai mellett) ô volt a legsikeresebb, s jelenlétének sajátos súlya, megállapodottsága is inkább sugallta „a nemzet nagy írója" auráját, mint Esterházyé, aki publicisztikáival és kritikáival folyamatosan részt vett az irodalom és a politika hektikus életében. Ráadásul Esterházynál ez egyáltalán nem volt melléktevékenység: az addig kivívott tekintélyét valóban a dolgok menetének megváltoztatására használta, kicsit úgy, mint ahogyan Tarzan tesz igazságot a helyi törzsek konfliktusaiban. Sokan gondoltak olyasmit, hogy „kiírta magát".

Aztán 2000-ben megjelent egy könyv, amelyet szakma és közönség lényegében egyhangú ovációval fogadott. A Harmonia caelestis olyan, mint valami nagyon vágyott ajándék, amirôl azt hittük, túlságosan drága lesz a szüleinknek. Ez a könyv begyűjtött minden lehetséges állami és társadalmi díjat, és miközben az eladási listákon is az élre került, alighanem elôléptette szerzôjét a titkos, virtuális magyar Nobel-díjas helyére.

Sokan korszakalkotónak mondják, de a korszakokat csak utólag lehet meghatározni, a korok nem tudnak magukról semmit. Így aztán, ha jelzôt keresnék, legelôször az jutna eszembe, hogy nagy. Rendes, komoly, meglepetéseket tartogató szövegtáj. Emlékszik még valaki a többnapos, bakancsos, menedékházas kirándulásokra a tavaszi szünetben? Na olyan. És a második jelzô: ravasz. A nagy ravasz. Az egyik ravaszság az, hogy a könyv elsô fele nem is regény. A 371 különféle terjedelmű és műfajú töredéket fôleg az köti össze, hogy mindegyiknek „édesapám" a hôse. Néha az igazi, de többnyire inkább történelmi ôsapák, köztük az eredeti Harmonia caelestist jegyzô Pál. Így aztán összeáll egy tabló a magyar nép zivataros századaiból, amelyben belülrôl láthatjuk a néha hôsies hazafiként, néha korrupt intrikusként tevékenykedô arisztokrácia kalandos életét, s ezt a képet összevethetjük a háború utáni viharos deklasszálódás képeivel (s persze ennek morális tanulságaival). Más apák ugyanakkor lehetnek kolduló hajléktalanok, fegyveres rablók, illetve egy esetben (ha jól dekódolom) egy gyilkos bálna. Az idô- és szereplô-ugrások a lineáris történetmondás szükségszerű fikcionalitásáról, a történeti igazság megragadásának lehetetlenségérôl beszélnek (meg sok minden másról is persze). Így a könyv elsô fele minden mikszáthi anekdotázás mellett is a par excellence posztmodern próza díszbemutatója, mergerôsítve mindazt, amit eddig gondolni véltünk Esterházyról.

Aztán jön a könyv második fele, amely teljesen rendes regénynek látszik, az igazi édesapa történetének. És ebben van az igazi nagy ravaszság. A lelkes fogadtatás egy része ugyanis épp azért volt lelkes, mert ebben a történetben azt látták, Esterházy visszatért a realista próza nagy hagyományához, és megírta végre a maga nagy történetét, az oly régen hiányolt magyar nagyregényt. És ez a regény valóban engedi is magát memoárként olvasni, így is teljes, gazdag olvasathoz juthatunk. Csakhogy a ravasz szerzô rejtettebb és körmönfontabb módon ugyanazokat a technikákat alkalmazza, mint az elsô részben. Saját családja történetébe (illetve az annak látszó történetbe) mindenfélét beapplikál, leginkább más irodalmi szövegeket, Kosztolányitól Garacziig. Ez a második rész tehát ismét azt mondja, hogy a történet csak szövegként létezik, az emlékezet kész sémákba rendezi, és ezzel el is törli a megtörtént „valóságot".

És a cselek ennél is többrétűek. Úgyszólván minden adatszerű elemet (amelyek a memoár-műfaj pillérei) szándékosan eltorzít, beleértve például saját testvéreinek számát és nemét. Azt hihetnénk, a valóságról olvasunk beszámolót, miközben merôben autonóm irodalmat olvasunk, amelyhez a valóság bizonyos elemeit teljesen szabadon felhasználták, kizárólag a próza érdekeit véve figyelembe. Joyce írt így, ô használta ilyen ravaszul, ilyen arcátlanul a saját élete elemeit. Mintha direkt azért élné meg mindazt, ami megesik vele, hogy felírja egy kis cédulára késôbbi felhasználásra. A Termelési regényben felmerül egyszer, hogy egy egész falnyi méretű Joyce-képet kellene beszerezni. Errôl a kapcsolatról azóta – ravaszul – nem esett szó. Sok összetevôje van ennek, de én úgy gondolom, a Joyce-féle követhetetlen hagyománynak talán világszerte sincs értôbb követôje. Ne hangozzék úgy, mintha valamiféle kiegyenlítetlen számlára hivatkoznék, inkább csak afféle irónia, hogy Joyce sem kapott Nobel-díjat.

A német fordítás már készül.

Kappanyos András