AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
42.

Gállos Orsolya:

Ljubljanai kiállítás a Cilleiekről

Ismert jelenség, hogy az egyik nép hôse a másik történelmében a cselszövô idegent testesíti meg, és fordítva. elég Jelasicnak a horvátok, illetve a magyarok történelmében betöltött szerepére utalnunk. Kétségkívül ilyen magyar–szlovén viszonylatban a Cillei-dinasztia, amelynek tündöklését és bukását kiállítás mutatja be Ljubljanában, a Szlovén Nemzeti Múzeumban. A Cillei-grófok című gazdag történeti tablót egykori székvárosuk, az Olaszország felé utaztunkban gyakorta útba ejtett mai Celje város Területi Múzeuma készítette 1999-ben, hogy azután 2000 novemberében bemutassák a fôvárosban is. Történeti konferenciát is tartottak a Cillei-grófok címmel. A megnyitót valódi millenniumi kulturális eseménynek szánták, a szlovén nemzeti múlt közép-európai beágyazottságáról szóló elmélkedésnek – minden aktuálpolitikai él nélkül. A megnyitó alkalmával az utolsó Cillei, a magyarok, nevezetesen a Hunyadiak által Nándorfehérváron elveszejtett Ulrik gyászmiséjét mutatták be koncert formájában a ljubljanai ferences templomban, ahonnan azután fáklyás kísérettel vonult át a szlovén szellemi élet színe-javából álló közönség magára a kiállításra – ahol ama bezúzott Cillei-koponya is látható volt.

A nemzeti arisztokrácia nyomában

A szlovén nép 850 óta 1918-ig fôként osztrák urak alatt élt, és számára a Cilleiek jelképezik a nemzeti arisztokrácia (elveszített) lehetôségét. A szlovén történetírás jó ideje olyan módon tárgyalja a Cilleieket, ahogyan a magyar mindig is foglalkozott a Hunyadiakkal. Szlovén tudományos körökben a Cilleiek iránti érdeklôdés különösen fölerôsödött az önálló Szlovénia éppen tíz évvel ezelôtti létrejötte óta. Miközben az új állam történelmi gyökereit tárja fel, mind gyakrabban bukkan fel a Cilleiek neve. A hozzájuk való kapcsolódást kívánja érzékeltetni az önálló Szlovénia 1991-ben megalkotott címere is, mely egyetlen történelmi motívumot tartalmaz: a Cilleiek hármas csillagát a címerpajzs felsô mezejében. A kék mezôben háromszöget bezáró három csillag sok helyütt felbukkan, ha Szlovénia Stájer tartományában barangolunk, történelmi kifejezéssel a szláv Stájerben, azaz Dél-Stájer vagy Krajna és Karintia váraiban, templomaiban.

A szlovén irodalom is elôszeretettel merített témát ezen elôkelô família eseménydús történetébôl: a Cillei-grófokat megörökítették a feudális önkény megtestesítôiként épp úgy, mint a nemzeti állameszmény letéteményeseiként. Legutóbb nálunk is megjelent novelláskötetében Drago Janăar szentelt egy remek rövid történetet Cillei Ulrik balul végzôdô életútjának, A kasztíliai kép címmel.

Birodalmi grófok

A 2001 áprilisáig látható ljubljanai kiállítás a magyar nézô számára is tartogat néhány érdekességet – és nem csak Ulrik és a család többi férfitagjának koponyáját.

Már a XII. században említik ôket a Szavinja völgye, Îovnek (Saneck) uraiként. Sanecki Konrád az 1200-as évek közepén a lovagi költészet jeles művelôjeként szerepel udvarló versével a Nagy heidelbergi kéziratban. A nemzetségalapító I. Frigyes Šzovneki gróf 1341-ben kapta Bajor Lajos császártól a cilli (ma celjei) birodalmi grófságot, melynek ôsiségére római épületmaradványok is utaltak. A család ide teszi át székhelyét, a Száva középsô folyóvidékére. Ettôl fogva Cilleiekként jegyzik magukat, utalva székhelyüknek a római Celeiáig visszanyúló eredetére.

Gyümölcsözô befektetésekkel, kölcsönökkel és házasságokkal emelkedik fel a család, amely 1308-ban a családi birtok átadásával Habsburg-vazallussá lesz. E szolgálat bôven ontja áldásait: új területek kerülnek birtokukba Krajna és Dél-Stájer tartományokban (jórészt a mai Szlovénia területén), zsoldoshadseregeikkel, zálogügyletekkel növelik gazdagságukat. Egyre magasabbra törnek az ortenburgiakkal, a görzi grófokkal, a bosnyák Kotromanicsokkal és a lengyel királyi házzal kötött házasságok révén is.

Zsigmond kegyencei

A Cilleiek csúcsra érkezése már erôsen zavarja a magyar érdekeket, Zsigmond idegen kegyencei közé sorolják ôket. A Cillei-dinasztia számukra ugyanis egyike azoknak az idegeneknek, akik a vegyesházi királyok, de fôként Luxemburgi Zsigmond idején magyar befolyási övezetekben szereznek hatalmat.

A Habsburg-vazallus státusától akar szabadulni a kétségkívül legkiemelkedôbb Cillei, II. Hermann, aki egyik leghívebb embere Zsigmond magyar, cseh és német királynak, német–római császárnak a törökellenes harcokban. Kétszer is megmenti királyát, elôbb a nikápolyi vereség után, majd a siklósi fogságból.

Zsigmond hálából Frigyest és Ulrikot hercegi rangra emeli, s ezzel – mint a szlovén történetírás hangsúlyozza a jelenkori óhajt – megteremtôdnek az önálló cillei tartomány lehetôségének alapjai. Olyannyira, hogy érdekeiket látván veszélyeztetve, a Habsburgok kezdenek ellenük háborút. Ez is a Cillei-hatalom megszilárdulásával végzôdik: az elégedetlen magyar fôurak 1401-ben a siklósi várba zárják Zsigmondot, Cillei Hermann eszközölte ki szabadon bocsátását – jutalma a szlavón báni cím, a Muraköz Csáktornyával, Varasd és vidéke. Zsigmond II. Hermann egyik leányát, Cillei Borbálát veszi feleségül, akit 1405. december 6-án koronázott magyar királynévá az esztergomi érsek. A másik Cillei-lány, Anna Garai Miklós nádorhoz megy, a harmadik görzi grófné lesz.

Zsigmond és Borbála alapítja a Sárkányos társaságot, melynek 24 alapító fôura, köztük II. Hermann egytôl egyig a Garai–Cillei liga tagjai közül kerültek ki. A Sárkányos-rend tényleges európai befolyást biztosított tagjainak.

Három királyné – avagy lopják a koronát

A Cillei-nemzetség hölgyei közül elsônek Anna lett 1402-ben Jagelló Ulászló hitveseként lengyel királyné. Cillei Borbála 1405-ben lesz Luxemburgi Zsigmond német–római császár, magyar király felesége. Egyetlen leányuk, Erzsébet Habsburg Albert feleségeként lép anyja örökébe.

Erzsébet fia V. (Utószülött) László, aki apja halála után jön világra, és anyja minden áron biztosítani akarja neki a magyar trónt: háromhónapos csecsemôként megkoronáztatja a Visegrádról e célra ellopott magyar koronával. A koronát udvarhölgye, Kottaner Ilona lopta el, ô tartja ölében a csecsemôt, aki fölé a szertartás alatt gyámja, II. Cillei Ulrik tartotta a magyar koronát.

A magyar koronát elorzó udvarhölgy az elsô német nyelvű (magyarul is megjelent) emlékiratban örökítette meg a történteket. A Cilleiek iránt megnyilvánuló nagy érdeklôdés egyik gyümölcse, hogy nemrég Ljubljanában is kiadták Kottaner Ilona emlékiratait, további gazdag kommentáranyaggal a Cilleieket és a magyar koronát illetôleg.

„Meghalt a cselszövô…"

II. Cillei Ulrik a magyar királyné unokaöccse, a csecsemôként megkoronázott V. László gyámja. Hetven uradalma Karintiában, Krajnában, Stájerben (jórészt a mai Szlovénia területén), továbbá Ausztriában és Horvátországban feküdt. A családi ambíciók ekkor egy másik, korántsem ilyen ôsi nemzetség, a Hunyadiak érdekeivel ütköznek. Ulrik Magyarországon is a király utáni elsô helyre vágyott. Ellensége, Hunyadi János halála után annak helyére, Magyarország kormányzójává nevezték ki. Sorsa az ismert módon teljesedett be Nándorfehérvárt, „ahol Hunyadi László vitézei heves szóváltás után összekaszabolták" – olvassuk a magyar forrásban. Ugyanazon évben hal meg, mint nagy ellensége, Hunyadi János – 1456-ban. Vele magva szakad a Cillei-családnak, ugyanis gyermekei – köztük Hunyadi Mátyás gyermekfelesége, Cillei Erzsébet – korábban elhaltak.

A celjei minoriták templomában temették el, ahol a herold háromszori kiáltással – „Ma még gróf Cillei, és soha többé nem az!" – összetörte a kihalt család címerét, s a nép hangosan zokogott. A szlovének gyakran idézik ezt – a nemzet sorsát beteljesítô – mondatot. A Hunyadi László című Erkel-operában Ulrik halálhírére azt zengi a magyar kórus: „Meghalt a cselszövô, nem dúl a rút viszály…"

A boldogtalan szerelmesek

A Cillei-témát illetôen a szlovének körében II. Cillei Frigyes és Desenicei (Tednitz) Veronika szerelmérôl szól a legtöbb irodalmi alkotás, ezt örökítette meg legtöbbször a képzôművészet. Végzetük beteljesülését kísérhetjük végig e hatszázéves szerelmi történetben.

II. Cillei Hermann mindent elért, amit ember elérhetett, utódaiban azonban nem kerülte el végzetét. Legidôsebb fia, Frigyes az elôkelô Modrus-Vegliai fôúri család leányát, Frangepán Erzsébetet vette feleségül, de nemsokára beleszeretett Desenicei Veronika nemes leányba. Frangepán Erzsébet 1422-ben gyanús körülmények között bekövetkezett, hirtelen halála után Frigyes 1424 vagy 1425-ben feleségül vette Veronikát. Minden jel arra mutatott, hogy az asszonyt a szerelmesek tették el láb alól.

Frigyes apját, az ambíciózus II. Hermannt annyira felbôszíti e rangon alul kötött házasság, hogy fiát a celjei felsôvárba zárta, és meg akarta fosztani az elsôszülötti jogoktól. De hirtelen meghalt második fia, III. Hermann. Az apa ekkor kénytelen volt kibékülni fiával, de nem engesztelôdött menye iránt, akiben minden családi tragédia okozóját látta. Veronika elbujdosott haragvó apósa elôl, szökött egyik helyrôl a másikra, de hiába. Üldözôi Ptuj (Pettau) közelében elfogták, és átadták a celjei városi törvényszéknek. Desenicei Veronika gyilkosság és boszorkányság vádjával áll a bíróság elé, amely azonban nem találta bűnösnek, és felmentette a fiatal nôt. Apósa elôl azonban nem tudott elmenekülni. II. Hermann Ojstrica (Osterwitz) várába vitette, és ott a fürdôben vízbe fojtatta.

II. Hermann ezután kibékült fiával, aki atyja halála után a család fejévé lett. Az ôsi család a következô nemzedékben, Cillei Ulrik halálával halt ki örökre.

Közép-európai esélylatolgatás

A Cilleiek jószága is a Habsburgokra szállt. A szlovén történetírásban Cillei Borbála tehetséges és ambiciózus szépasszony – a magyaroknál rossz erkölcsű személy, aki Zsigmond távollétében viszonyt tart fenn egy német lovaggal. Rossz erkölcsűnek nyilvánítják nálunk testvérét, Frigyest is, aki szeretôjével együtt eltette láb alól hites feleségét, Frangepán Erzsébetet. A szlovén irodalomban a kisnemesi származású Desenicei Veronikával ôk ketten a boldogtalan és bűnhôdô szerelmesek megtestesítôi. Bárhogy ítéljük is meg egymás kiemelkedô történelmi személyiségeit, tény, hogy a kora reneszánsz idejére mindenütt nosztalgiával tekintenek vissza Közép-Európa népei, mivel a kor nagy lehetôségeket hordozott magában. A térség nagy családjai szinte mind esélyesek voltak arra, hogy az itt élô és a további századokban egyre inkább marginalizálódó kisnépek sorsát kezükbe vegyék. Amennyire esélyesek voltak, annyira hordozta minden lépésük a teljes megsemmisülés kockázatát is, és nemcsak a szokványos családi viszályok, hanem a XIV–XV. században egyre fenyegetôbb török elôrenyomulás miatt is. Megállíthatták volna-e a törököt az egymással atyafiságban lévô famíliák? A szerencsésebb kezű Luxemburgi és a Habsburg-család mellett a lengyel Jagellók és a cseh Podjebradok, délrôl a szerb Brankovics-, Lazarevics-, a horvát Frangepán-, a bosnyák Kotromanovics-dinasztiák, a stájeri Cilleiek, nem beszélve olyan magyar urakról, mint az Újlakiak, Lackfiak, Garák, Kanizsaiak és Rozgonyiak, a Szilágyiak és a Hunyadiak – megannyi lehetôség, amely tanulságul szolgálhat az európai, közép-európai gyökereit, kötôdéseit keresô mai népeknek is.

Copyright© Európai Utas-2001