AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
42.

Gömöri György:

Lengyel menekültek és magyar barátaik

Lengyelországban közismert, de Magyarországon sem ismeretlen az a lengyel–magyar barátságot dicsérô versike, amely magyar fordításban így hangzik: „Lengyel, magyar két jó barát. / Együtt harcol s issza borát". Ez az (alighanem a XVIII. század végérôl származó) két sor igazából csak 1939 szeptemberében nyert valóságtartalmat, nem az együtt vívott harcban, hanem a Magyarországra áramló lengyelek megsegítésében. Gróf Teleki Pál kormánya ekkor megtagadta a német hadvezetés kérését, hogy engedélyezze egy felvidéki vasútvonal használatát a Wehrmacht számára: ugyanezt különben a Lengyelországgal szintén hadiállapotban lévô tisóista Szlovákia is kérte, de Teleki ezt is megtagadta. Bár Magyarország hivatalosan nem mondta ki semlegességét, ez mindenki számára nyilvánvaló volt, mint ahogy az is, hogy magyar földön a lengyel menekültek kedvezôbb fogadtatásra találtak, mint bármely más szomszédos országban, a lengyelekkel „szövetséges" Romániát is beleértve.

Errôl, a magyarországi lengyel menekültek ügyérôl és élényeirôl szól az az impozáns méretű, fényképekkel tarkított kiadvány, amely nemrégiben Szenyán Erzsébet szerkesztésében Menekült-rapszódia, Lengyelek Magyarországon 1939–1945 címmel jelent meg a Széphalom Könyvműhely kiadásában. A kiadványnak volt már elôzménye, nevezetesen az 1985-ös Barátok a bajban című kötet, amelyben néhány olyan izgalmas emlékezés is olvasható a magyarországi lengyel ellenállásról, illetve a Kárpátokon át közlekedô futárszolgálatról, mint Camilla Mondral vagy a síugróbajnok Stanislaw Marusarz szövege, amelyek nincsenek benne a jelenlegi gyűjteményben. Más szempontból viszont a 627 (!) oldalas Menekült-rapszódia valóságos tárháza nemcsak az együttes, hanem az egyéni magyarországi lengyel élményeknek és történeteknek.

Kezdjük az adatokkal: a második világháború öt és fél éve alatt közel 60–70 ezer Magyarországra menekült lengyel katona távozott a „zöld határon" át, hogy csatlakozzék Nyugaton a Hitler ellen harcoló lengyel hadseregekhez. Ez fôleg az elsô idôszakban, 1939 és 1941 között történt, a párizsi, majd londoni lengyel kormány segítségével, de a magyar hatóságok hallgatólagos beleegyezésével. (Így például, mint ez a Menekült-rapszódiából kiderül, ilyen módon menekült Nyugatra Stanislaw Maczek tábornok, aki késôbb, az 1944-es szövetséges partraszállás után a Belgiumban harcoló lengyel hadsereg parancsnoka lett.) Magyarország területén 1939-tôl 140 katonai menekülttábor létesült, ugyanakkor Budapest mellett még 114 olyan települést tartottak számon, ahol lengyel polgári menekültek tartózkodtak. (Ez utóbbiak száma is több tízezerre tehetô.) 1940 nyarától Balatonbogláron lengyel nyelvű gimnázium működött, mintegy 36 oktatóval, amely munkáját egészen az 1944-es német megszállásig folytatta. Számos lengyel általános, illetve elemi iskola is létezett (Balatonzamárdi, Keszthely, Kadarkút), néha egy katonai tábor közelében. A magyar egyetemeken mintegy ötszáz fiatal lengyel menekült tanult ezekben az években. A lengyel polgári menekültek gondozásának feladata id. Antall Józsefnek jutott, aki valóban mindent megtett azért, hogy a lengyelek a baráti Magyarországon és ne a németekkel szövetséges országban érezzék magukat. A katonai menekültekrôl való gondoskodás Baló Zoltán ezredest dicséri, aki a Honvédelmi Minisztérium XXI. ügyosztályát vezette. Rajtuk kívül a Magyar–Lengyel Egyesületek Szövetsége, olyan arisztokrata hölgyek közreműködésével, mint gróf Szapáry Erzsébet és Odescalchi-Andrássy Klára hercegnô, és persze a társaság fôtitkára, Salamon-Rácz Tamás is kivette a részét a menekültek megsegítésébôl. Mellettük a könyvben még számos más magyar nevet találunk, akik valamilyen formában segítették a lengyeleket. Mint Leon Orlowski, aki 1941-ig volt lengyel nagykövet Magyarországon, megjegyzi: „A magyar társadalomnak a lengyelekhez való viszonya… tüntetôen barátságos volt" (89. o.), jóllehet az akkori Magyarországon a hitlerizmusnak is voltak lelkes, mindenre elszánt támogatói. Ezt különben a Menekült-rapszódia sem tagadja, lásd Jan Korkorowicz ezredes, illetve Wanda Morvay-Heiler visszaemlékezéseit. Viszont még a nyilas hatalomátvétel után is voltak elegen, akik (néha életük kockáztatásával) próbáltak segíteni az akkor már bujkálásra kényszerült lengyeleknek.

A Széphalom Könyvműhely kiadványa öt fejezetbe sorolt szemelvényekben tárgyalja a lengyel menekültek sorsát. Ezek közül az elsô a határátlépés körülményeivel és a lengyelek elsô magyarországi benyomásaival foglalkozik (a fiatalabb olvasók kedvéért: a Kárpátalja visszacsatolása után rövid ideig közös lengyel–magyar határ létezett!), a második a diplomaták emlékezéseit fogja össze, míg a többi három fejezet a katonai és civil menekültek helyzetét, illetve a „konspirációnak" fordított ellenállási mozgalom történetét ismerteti. (A „konspiráció" szó egyébként a magyarban nem olyan egyértelműen pozitív, mint a lengyelben…) Az anyag óriási, s emiatt vegyes, érdekességét, illetve stílusát tekintve is, amit nyilván az is befolyásolt, hogy a kötetet nem kevesebb, mint 19 fordító ültette át magyarra. Találunk benne még az újabb kori lengyel történelmet jól ismerôk számára is számos újdonságot (például a vámosmikolai tábor története, Varga Béla utazása Svájcba egy lengyel futár kíséretében, Lew Kaltenbergh visszaemlékezése a budapesti gettóba zárt zsidók tömeges kiszabadításáról), de persze vannak a könyvben kissé naiv, illetve humoros hatásra törekvô gyengébb szövegek is, amelyek kimaradhattak volna.

A könyvbôl színes kép bontakozik ki a magyar területen felállított lengyel katonai (internáló-)táborok életérôl. Volt néhány erôd is, ahová politikailag „gyanús", illetve nemkivánatos elemeket internáltak (egy ideig a budai Citadella, Komárom, Siklós), és pár olyan tábor, ahol az ôrök verték a lengyeleket, illetve ahol egy incidens folytán zavargás tört ki, és az ôrség tüzet nyitott az internáltakra (Kisbodak, illetve Sárvár). A legtöbb táborban azonban a helyzet tűrhetô volt, a katonák zsoldot kaptak, csomagokat a Nemzetközi Vöröskereszttôl, és élelmezésük is kielégítô volt; több helyen a magyar lakosság a lengyelekkel együtt ünnepelte a karácsonyt, és (különösen az elsô hónapokban) szívesen látta vendégül a tiszteket otthonában. (Itt említeném meg, hogy több ízben történik utalás az „Isten, ki Lengyelt…" kezdetű dalra, mint „lengyel himnuszra", de csak a 273. oldalon tudjuk meg, hogy a hivatalos lengyel himnusz más – a Dŕbrowski-mazurka – és ez a szép és megható dal-fohász inkább a mi Szózatunkhoz hasonlítható.)

Jóllehet a Menekült-rapszódia tartalmaz indexet, haszonos lett volna egy rövid életrajzi tájékoztató, legalábbis az igényesebb szövegek szerzôinek az esetében. Így viszont csak a beavatottak tudják, hogy például a boglári gimnázium tanulói közül legalább kettôbôl (Jerzy Lovell, Tadeusz Olsza´nski) kitűnô újságíró lett, hogy a csak egy helyen említett Camilla Mondral a magyar irodalom egyik legjobb lengyel fordítója, Józef Wienewicz pedig politikai karriert futott be a háború után. A könyv végén különösen hasznos Kapronczay Károly összefoglalásnak is beillô utószava, amelybôl tájékozódhatunk a második világháborús magyarországi lengyel emigráció tevékenységérôl és fontosabb intézményeirôl.

Gömöri György

Copyright© Európai Utas-2001