AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
42.

D. Magyari Imre:

"Kávéház mindenütt"

Ezt a cikket talán a Nagymezô utcai Komédiásban kéne írnom, vagy a Liszt Ferenc téri Két Szerecsenben, de leginkább persze a pompássá varázsolt Centrálban, ódivatúan, múlt századiasan, tollal róva a betűket egy papírra… Ma már Pesten is vannak kávéházak, pontosabban: megint vannak, úgy öt-hat éve, lassan a törzsközönségük is alakul. Ez nagyon jó, az ember többek közt a kávéházaktól érzi úgy, hogy a város, az ország működik, olyasmitôl, hogy reggel felébredve több hely is eszébe jut, ahol reggelijét már nyolckor elköltheti, ha épp ily úriasan akarja kezdeni a napot. (Más hirtelen nemigen jut eszébe, amitôl az ország működni látszana, de tudjuk ezt be a korai álmosságnak, s az ezüstösen csillogó tálcán szervírozott angol tea elôre érzett bódító illata különben is hangoljon bennünket megbocsátóvá.)

Mikor a nyolcvanas esztendôk végén a New York-palotában készülô Képes 7-hez kerültem dolgozni, az elsô nap bementem a Hungáriába, azaz a New-Yorkba, amely 1894-ben nyílt meg, idejárt Bródy, Karinthy, Kosztolányi, Szép Ernô (kollégák, ugye), továbbá Molnár Ferenc, aki a kávéház kulcsát a Dunába dobta, hogy soha ne lehessen bezárni. Itt adtak olcsón írótálat. Itt dolgozott fôpincérként Reisz Gyula, aki egy alkalommal az elkeseredett Bródy elé vigasztalásképp letett egy füzetet, írná bele az új darabja címét - Bródy nagy búsan lekörmölte: A tanítónô, és a Vígszínháztól rögtön kapott elôleget. Itt lett tulajdonos az egykori bűnügyi riporter, Tarján Vilmos, aki idôben rájött, hogy az újságírás nem üzlet. Ôk jártak a fejemben, meg a többi híres kávéház, a Belvárosi, a Bucsinszky, a Hadik, a Japán, mi több, a Kammon, a Kávéforrás s természetesen a Centrál, amelyet Szabó Lôrinc a Tücsökzenében, Babits a Halálfiaiban örökített meg, ahol Karinthy fejében megindultak - „pontosan, menetrendszerűen, hét óra tíz perckor" - a vonatok. A századfordulón ötszáz kávéház működött Pesten. Aztán megszűnt mindegyik, ha Molnár Ferenc mindegyik kulcsát a Dunába dobja, akkor is bezárták volna ôket, jöttek a háborúk, jöttek azok az idôk, amikor feltűnôbb volt, ha két ember beszélgetett egymással, mint ha egy magában (bár persze az is gyanús). A New Yorkot 1954-ben újra megnyitották mutatóba, Hungária néven, működött a nyolcvanas években is, gondoltam tehát, mint hírlapíró, bemegyek, iszom egy kávét - aztán soha többet nem mentem. A kávéházhoz két dolog kell: megfelelô épület és megfelelô közönség. Nálunk a kávéházak közönségét ugyanúgy megszüntették, mint a kávéházakat, épület, ember errefelé olykor egyremegy, hol a kulcsot dobja valaki a Dunába, hol a kulcs tulajdonosát.

Mi a jó egy kávéházban?

Mi a jó - hogy témánkhoz közelítsünk - egy bécsi kávéházban?

Az, hogy van.

Az, hogy olyan, amilyen.

„A kávéház - írta Heltai Jenô - jobb modorra, udvariasságra, illedelmességre kényszerítette vendégeit. Nevelte és csiszolta ôket. Újságot adott a kezükbe, művelte, oktatta, felvilágosította ôket." A mellényes, csokornyakkendôs pincérek látványa tiszteletet ébreszt, összeszedettebben ülünk és belül is igyekszünk összeszedni magunkat. Kávét kérünk - gondosan mérlegelve, mit is válasszunk a bôséges kínálatból (Pesten is többféle van, Bécsben pedig létezik Melange, Schale Braun, Schale Gold, Kapuziner, Franziskaner, Obers G’spritzt, Schwarzer, Einspänner és még vagy ugyanennyi) -, és nem sört, hiszen kávéházba jöttünk és nem sörözôbe. Megnézzük a lapokat. Merengünk.

„Tele vagy gondokkal - írta Peter Altenberg -, akár ilyenekkel, akár olyanokkal - menj kávéházba! A barátnôd nem ér rá, akár a legelfogadhatóbb indokkal - menj kávéházba!… Szürke hivatalnok vagy, noha orvos akartál lenni - menj kávéházba!… Lélekben az öngyilkosság elôtt állsz - menj kávéházba!… Már sehol nincs hiteled - menj kávéházba!" A kávéház elegáns hely, márványasztalokkal, tonettszékekkel, itt rend van a külsô rendetlenséggel szemben, mely rendben el lehet hinni, hogy tulajdonképp nem is olyan rossz nekünk, ami persze nem igaz, de miért jöttünk volna be, ha nem azért, hogy ezt, ha csupán pár percre is, elhiggyük? Talán nem is érkezett meg a telefonszámla, és talán nem is kell holnap fogorvoshoz mennünk, és, bár ez látszik a legkevésbé valószínűnek, Annának is megjöhet még az esze… Megnézzük a lapokat, próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy amirôl írnak - tulajdonképp bármelyik lap, a lapokból eltűntek a jó hírek, az újságok ugyanolyan rosszul szerkesztettek, mint a történelem -, az a kinti világban történik. Merengünk.

Az a jó egy bécsi kávéházban, hogy benne van a múltja. Hogy úgy érezhetjük, mintha az elmúlt száz évben nem esett volna semmi kellemetlenség. Nem voltak mondjuk háborúk. Hisz ez a hely épp olyan, mint ötven, száz esztendeje lehetett, lám, a neve is ugyanaz (ez rendkívül fontos). Miként Londonban biztonságot adnak a fekete taxik, a piros telefonfülkék, az emeletes buszok, úgy adnak biztonságot Bécsben a kávéházak. Ha ezek a taxik, ezek a kávéházak ugyanolyanok, akkor talán ugyanilyenek lesznek késôbb is, talán a világ is megmarad, bár ez túl merész kívánság.

Budapesten ilyesmi kevésbé érezhetô, ehhez túl jól ismerjük a város történelmét - legfeljebb csak reménykedhetünk az újonnan nyíló kávéházakban üldögélve. S némiképp Bécsben is csalóka ez az érzés, de valahogy több alapja van, hát melyik bécsi kávéházban volt lerakata - mint itt a Hungáriában - az ottani Sportszerkereskedelmi Nemzeti Vállalatnak?

Járjunk Bécsben kávéházba!

Menjünk el elôször is talán az ottani, 1876-ban megnyílt Café Centralba, amely a Herrengasse 14. szám alatt található, az elôkelô elsô kerület még elôkelôbb utcájában. Ennek megfelelôen a Central is elôkelô, vörösbe öltözött pincérekkel. Itt üldögélt - ô viszont tarka ingben és csíkos nadrágban - az elôbb idézett Peter Altenberg író, annyira itt üldögélt, hogy címként is ezt adta meg ismerôseinek. Egy kávéház második otthon is tud lenni. Sôt olykor elsô. Mi több, lehet világnézet is. Alfred Polgar, egy másik törzsvendég 1926-ban megjelent kötete, a Széljegyzetek egyik írásának ezt a filozofikus címet adta: „A Centrál kávéház elmélete". Így kezdôdik - hogy a magyarítással szerényen viszonozzam Polgar szívességét, aki Molnárt fordított, sôt hadd áruljam itt el, hogy az itt szereplô fordítások mind tôlem származnak, mindannyian szeretünk olyasmit csinálni, amihez nem értünk -: „A Centrálnak elmélete van, ugyanis nem egyszerűen kávéház, mint más kávéházak, hanem világnézet, méghozzá olyan, aminek legbensôbb tartalma: egyáltalán nem nézni a világot… A tapasztalat azt bizonyítja, hogy senki sincs a Centrálban, akiben ne lenne egy darabkányi Centrál, azaz én(szín)képében ne lenne meg a Centrál-szín, a hamuszürke és a pocsolyazöld keveréke… A Centrál kávéház a magány délkörének bécsi szélességi fokán fekszik. Lakói nagyrészt olyan emberek, akiknek embergyűlölete éppoly heves, mint vágyuk az emberek után. Akik egyedül akarnak lenni, de ehhez társaságra van szükségük." Altenberg asztalánál ült Egon Friedell is, aki Bécsben doktorált Novalis bölcseletébôl, s ezzel, hogy ôt idézzük, megindult fölfelé a lejtôn: Novalistól a kabarészínészetig és kabarévezetésig - közben azért összehozta Az újkori kultúra történetét meg az Egyiptom és az ókori Kelet kultúrtörténetét. Furcsa emberek ülnek egy kávéházban. Egy ideig törzsvendégnek számított Karl Kraus is, aki két évtizeden át egymaga írta az általa alapított Fackel, Fáklya című lapot, de közben jutott ideje a méreteiben is hatalmas drámára, Az emberiség végnapjaira is. A Café Central az irodalomba is bevonult: Franz Werfel örökítette meg a Barbara című regényében.

A Centralról szólva említenünk kell az 1918 novemberében pár házzal odébb, a Herrengasse 10-ben megnyílt, Waldmann Béla alapította Herrenhofot is, amit ugyan 1961-ben bezártak (lám, azért Bécsben sem örök életű egy kávéház…): 1918 forradalmi napjaiban sokan tették át ide székhelyüket a Centralból, itt találták meg törzsasztalukat a pszichoanalízis kidolgozói, Sigmund Freud és Alfred Adler is. A Centralnak egy idôre bealkonyult, a harmincas évek végéig a Herrenhof számított a legjelentôsebb irodalmi kávéháznak. Itt tanyázott Ernst Polak, annak a Milena Jesenskának akkori férje, aki 1920-tól Franz Kafka levelezôpartnere volt - olykor nagyon bonyolultak a viszonyok egy kávéházban… Oldásként idézzük fel, hogy Polak délutánonként mindig azzal ült le törzsasztalához, hogy csak kivételesen ugrott be, és már megy is tovább, majd midôn Albert, a fôpincér bejelentette a zárórát, felriadt: „Már?" Ernst Polak aztán - oldás vége - emigrált, a háború alatt halt meg Londonban - soha többé nem ugorhatott be kivételesen, ahogy Friedrich Torberg mondja.

Vagy menjünk, ha inkább zene-, mint irodalomszeretôk vagyunk, a schönbrunni park közelében lévô Dommayerbe. Itt 1787 óta működik kávéház. Dommayer úr, aki 1823-ban kapta meg a céget, eredetileg fésűkészítô volt, báltermet rendeztetett be, melyben két tucat oszlop tartotta a mennyezetet, a siker nem is maradt el. Vállalkozni érdemes. Ebben a teremben játszott idôsebb Johann Strauss, ebben vezényelte keringôit Josef Lanner, s fôleg ebben mutatkozott be a város közönségének 1844 októberében a tizenkilenc éves ifjabb Johann Strauss - ez az a hangverseny, amelyre morc atyja nem ment el, bár kémét elküldte. A siker fergeteges volt - hegedülni is érdemes. Bár mégis inkább vállalkozni. Mert mit ér a hegedülés, ha az ember nem tud vállalkozni? A mai Dommayer épületében - ami nem azonos az eredetivel, azt lebontották, ahogy pesten a Pilvax egykori épületét is 1911 tavaszán, a mai 1927-ben épült, hangulatos sörözô és elegáns étterem működik benne - állítólag minden hónap elsô vasárnapján nôi szalonzenekar játszik. Ez esetleg már sok a jóból, bár miért ne hallgathatna az ember olykor egy nôi szalonzenekart?

Ha szeretünk korán kelni, menjünk a Linke Wienzeilén, a piacnál lévô Drechslerbe. Hajnali négykor nyit - ide jártak-járnak az árusok, kofák. Nem olyan elegáns, mint a belvárosi Central, de megvan a hangulata. 1918-ban nyitott itt kávézót Engelbert Drechsler, aki a fiának adta tovább az üzletet, aki szintén a fiának adta tovább… Ez a folytonosság az, ami oly megnyugtató, félünk is megkérdezni, hogy hívják a mostani tulajdonost - ha nem Drechslernek, attól ködös szomorúság ülné meg szívünket, amivel rossz kezdeni egy napot hajnali négykor. A szomorúságot elűzendô biliárdozhatnánk is, de ez határozottan nem hajnali tevékenység (hacsak nem elôzô este kezdtük el), a biliárdnak fél tízkor van ideje, mint ezt egy német írótól tudhatjuk.

Nagyon kedvelem az Eilest a Josefstädter Straßén. Ez is régi hely, a tulajdonos, Friedrich Eiles már 1905-ben Az Eiles története című kiadvánnyal kedveskedhetett újévi ajándékként törzsvendégeinek. 1821-ben nyílt az elôdje, amelyet szívesen látogattak a Josefstadt lakói. 1840-ben húzták fel a mai épületet, amelynek földszintjére a kávéház beköltözött, november tizenötödikén tartották az ünnepélyes megnyitót. A halványzöld falakat fényűzô arabeszkek díszítették, a kôrisfa asztalok mellett öt biliárd emelte a hely fényét, miként ezt a korabeli színházi újság tudósításából megtudjuk. Híres hely volt, idejárt például Ferdinand Sauter költô, akirôl viszont így hirtelen semmit sem tudunk ezen a tényen kívül. Egy neves törzshely olykor, diszkrét segédjeként a halhatatlanságnak, besegít nevünk fennmaradásába. (A házban nagy író is lakott a negyvenes évek végén, Friedrich Hebbel, itt írta a Herodes és Mariamnét, aminek kapcsán azon csodálkozhatunk, miként lehet ilyen komor művet alkotni egy olyan házban, amelynek a földszintjén egy kávéház működik? Úgy látszik, egy kávéház sem véd meg mindentôl.) A kávéház második tulajdonosa, Hagn úr összekötötte a kellemest a hasznossal: napközben tisztes polgárok üldögéltek itt, este tíztôl pedig a félvilág léha figurái. Vélnénk, olykor megesett, hogy valaki a délutánosok közül véletlenül, netán szándékosan ott ragadt, s megbotránkozó irigységgel szemlélte a furcsa és vonzó közeget. Tanulságos ám egy ilyen kiruccanás… Késôbb, a Reichsrat, azaz az országgyűlés épületének elkészülte után képviselôk jártak ide, törzsvendég volt Uhl polgármester is - ez különösen szép, egy kávéház, amelyben ott üldögél a polgármester. Eiles úr 1901-ben vette át az intézményt, legalább számára jól kezdôdött a század. Az elsô világháború után a divatossá váló amerikai italok is megjelentek a kínálatban, Berta Eiles megsejthetett valamit a század végérôl, talán hamburgert is árult titokban. Az új évezredre az Eilest renoválták, kár, kellemes és bensôséges kopottsága rendkívül megnyugtatóan hatott, fôleg, hogy ide a turisták se nagyon tévedtek be.

Irodalmárként jegyezzük meg, hogy az Eiles közelében, a Lenaustrasse elején van egy kocsma, a Hubertusbräu, Heimito von Doderer egykori törzshelye - róla itt csak annyit, hogy a kávéházakat is kedvelte, így a Bauernfeldet, A slunji vízesésben megírt Zartlt, nemkülönben A Strudlhof-lépcsôben megörökített Brionit, amelynek a vendégkönyve is ôriz tôle - 1960. szeptember 24-érôl, egy szombati napról - néhány sort: „Mindig szívesen jövök ide vissza", ami szép bizonysága annak a Galsai Pongrác megállapította szomorú ténynek, hogy a vendégkönyvek a legnagyobb írókat is leküzdhetetlen akadályok elé állítják, a jelek szerint még szombaton is. (Ô a szigligeti alkotóház emlékkönyvét analizálta, lesújtó következtetésekkel.)

Az Eiles közelében van továbbá a Theater beim Auersperg, amelynek magyar igazgatója, Désy Vilmos sok hazai művészt és elôadást látott vendégül a rendszerváltás elôtt, noha a bevételbôl tán még egy Eiles-beli számlát se tudott volna kifizetni. Ô vitt el a pár lépésre lévô Marienhofba - ez kivételesen nem kávéház, hanem étterem -, ahol összeismertetett Bartel F. Sinhuberrel, kitűnô várostörténeti művek - A bécsi Heuriger, Látogatás a régi Práterben - szerzôjével, aki kutyájával együtt mindennapos vendég, s mint ilyen - tán Peter Altenberg iránti tiszteletbôl -, címként a Marienhof címét is a névjegyére nyomtatta (Josefstädterstr. 9.). Bartel egyik könyvébôl - Írók a bécsi kávéházakban - tudom, hogy a bécsi kávéház születési éve 1685: ekkor kapta meg kávémérési engedélyét egy Johannes Theodat, Diodato nevű görög, aki egyébként futár volt a török megszállás alatt, lám, mi mindennel lehet megalapozni egy üzletet. A következô esztendôben három egykori kém is hasonló jutalomban részesült… (A rend kedvéért írjuk ide, hogy az elsô európai kávéház Velencében nyílt meg az 1600-as esztendôk közepén, az elsô pesti kávémérés az 1710-es években, 1887-ben pedig már kétszáz kávéház várta nálunk a vendégeket.)

Bartel F. Sinhubernek külön hálás vagyok azért, hogy mesélt nekem az egyszer már idézett Friedrich Torbergrôl. Felfedeztetett velem egy írót: annyira lelkesedett érte, hogy kedvem támadt elolvasni - és nem bántam meg. (Én cserébe Karinthyról meséltem, akirôl Bartel nem hallott egy szót sem - mély borongással állapítottuk meg a Marienhof kerthelyiségben, hogy a látszat ellenére mily kevéssé ismerjük egymás kultúráját.)

Torberg - mit lehet róla pár szóban mondani? 1908-ban született Bécsben, 1979-ben halt meg Bécsben, sima ügynek látszik, csak közben menekülnie kellett Ausztriából, 38-ban ment el, 40 és 51 között Amerikában élt, csekély tizenhárom év, az élet nem habos torta és nem is habos kávé, hogy stílusosak legyünk. Mikor Torberg hazatért, megkérdezte egy ismerôsét, hová lehet beülni éjfél után. „A Hawelkába." „De hisz az csak kettôig van nyitva!" Legfeljebb három napja volt Bécsben - csodálkozott késôbb az ismerôs -, de már tudta, mikor zár a Hawelka! (Bár miért kell ezen csodálkozni? A legfontosabbakat igyekszik hamar megtudni az ember.) Torberg, az író és újságíró, aki nagyon ismerte a kávéházak világát és mélyvilágát, két könyvben is megörökítette emlékeit, az egyik alcíme, Spengler híres művére utalva: „A nyugat alkonya anekdotákban". Az anekdoták tudják ellensúlyozni az alkony szomorúságát. A Jolesch néni egyik fejezetének élérôl vettem kölcsön a „Kávéház mindenütt" címet: „Valójában ez az egész könyv: könyv a kávéházról. A szereplô személyek szinte egyike sem képzelhetô el kávéház nélkül. A róluk szóló történeteknek szinte egyike sem jöhetett volna létre kávéház nélkül, ha máshol játszódnak is. Az itt feljegyzett mondások szinte egyikét sem mondták volna, ha nem lett volna kávéház. A szereplôk számára ez volt a táptalaj, amibôl titkos éltetô nedveiket szívták." Torberg írta meg egy fôpincér rekviemjét is, Hnatek úrét, aki a Herrenhofban látta el ezt a felelôsségteljes tisztet, akit mindenki Hnatek úrnak szólított, s akinek keresztneve - s a tény, hogy egyáltalán van keresztneve - csak a gyászjelentésbôl derült ki. Hnatek úr volt, aki a háborúnak azon a napján, amelyen a szövetséges csapatok bevonultak Franciaországba, kissé közelebb hajolt az egyik Bécsben maradt törzsvendég füléhez, s tán Torbergre is gondolva megkérdezte: „Gondolja, szerkesztô úr, hogy a többi úr nemsokára megint bejár?"

Ilyesfajta társaságban lenne jó, amelyben egy Torberg naponta ült délutántól késô éjszakáig, sôt hajnalig, ahogy a többiek, miközben persze tette mindenki a dolgát, írt például - ezekbe a társaságokba a teljesítmény volt a belépô.

Sok kávéházról lehetne írni még, a Burgtheater, a Rathaus és a Parlament közelében levô elegáns, az elsô tulajdonos nevét ôrzô, 1873-ban megnyílt Landtmannról például, ahol többek közt Felix Salten, a Bambi szerzôje - hogy egy messzirôl ködlô nevet említsünk, mármint Bambiét - üldögélt. A Landtmann környezetéhez illôen politika és színház keresztezôdési pontjának számít ma is - hogy a kettô mennyire egymásba tud olvadni, arról mindannyiunknak bôséges tapasztalatai vannak. A vendégkönyvben még Thomas Mann neve is szerepel, pedig ô igazán nem illik egy kávéházba, ha mégoly elôkelô is az. Itt kereste fel Gustav Mahler Goldmarkot, hogy járjon közbe az érdekében egy operakarmesteri állás elnyeréséért… Lehetne írni a Museumról, amely Hans Veiglnek, a Bécsi kávéházi kalauz szerzôjének a törzshelye, ô gyűjtötte kötetbe Helyi legendák címmel az írók kávéházakról szóló visszaemlékezéseit, kávéházi történeteit is. A Café Museum Adolf Loos építész, belsôépítész elsô nagyobb munkája Bécsben, kissé rideg, talán ezért nevezte Ludwig Hevesi Café Nihilismusnak, ami nem a leghízelgôbb név egy kávéháznak. Itt üldögélt egy asztalnál Lehár Ferenc és Alban Berg - hogy mirôl beszélgethettek? -, egy másiknál Klimt, Schiele és Kokoschka. Itt meséli Hans Veigl, hogy a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején a bécsi kávéházak intézménye halott volt, a turizmus miatt támasztották fel újra. Rossz ezt hallani, szeretnénk hinni, hogy ezek a helyek állandóak, hogy a turizmushoz semmi közük, egy város életéhez van közük, de lám, nincs így. Lehetne írni továbbá a Café Freudról, a Berggaséban - itt lakott Freud, a 19-ben. Feltehetôen csak ô tudná megmagyarázni, miért ilyen sorrendben írtam a bécsi kávéházakról, amilyenben - szeretem, ha rend van az írásaimban, ha más számára nem is, de legalább a számomra felfedezhetôen, ebben az esetben azonban nem tudok ilyet találni, hát Istenem. Talán nem is mindig kell olyan nagy rend… Kis kávéház ez a Freud, a tudatost tudattalanul nyugtató társasjátékokkal, sakkal, mely játékok egyébként a mélyben szunnyadó ösztönöket is képesek felszabadítani, ahogy az olyasfajta, változatlanul rendkívül nagy elôszeretettel játszott játékok is, mint a katonásdi meg a háborúsdi. Az egész emberiség súlyos lelki beteg. A közelben van egy szálloda, a Hotel Harmonie. Freud feltehetôen támogatná az ötletet, mely szerint építeni kéne mellé egy sokkal nagyobbat, Hotel Disharmonie néven… Lehetne aztán írni az Alt-Wienrôl, a Sacherrôl, a Schwarzenbergrôl, netán a Demelrôl, amely nem is kávéház, hanem cukrászda - udvari cukrászda, udvari tortacsodákkal - a Kohlmarkton…

Egy kávéházról és egy kávésról még.

Kedvencem, a Sperl a Gumpendorfer Straßéban van, a 11. szám alatt. Nekem ez a legkávéházabb kávéház. 1880-ban nyílt, Sperl úr a második tulajdonosa volt. Színészek - közel a Theater an der Wien -, képzôművészek jártak ide, nemkülönben katonák, köztük Conrad von Hötzendorf, aki részben arról nevezetes, hogy az elsô világháborúban vezérkari fônök volt, részben arról, hogy Molnár Ferenc intarziaként belefoglalta a nevét egy mondatba, az utóbbi a nagyobb dicsôség. A festôk, akik lángoló s ennek megfelelôen tábortűznek nevezett likôrt ittak, elôszeretettel rajzoltak a márványasztalra, amit a pincérek merô áhítatból napokon át nem töröltek le… A tulajdonos, Herr Kratochwilla jó - művészi vagy üzleti? - érzékbôl csomagolópapírt bocsátott korlátlan mennyiségben a vendégek rendelkezésére - az így keletkezett rajzok gyűjteménye ma múzeumban látható. A Sperlt is felújították a nyolcvanas években, de óvatosan: ha a rendkívül trükkös ajtón, vagy inkább szélfogón, amely hol felvillantja, hol eltünteti a vendéget, bemegyünk a megnyugtató kopottságba, olyan, mintha az elôzô századforduló idejébe léptünk volna bele, valami idôtlen idôbe, ahol igen kellemes lenni.

A már említett Hawelka a Grabennél van, a Dorotheergasséban. Tulajdonosa, Leopold Hawelka 1939. május tizenötödikén, délután fél háromkor írta alá az adásvételi szerzôdést. Egy év múlva be kellett vonulnia, a kávéház bezárt. Visszatérve a bécsi erdôbe kellett járnia fát gyűjteni, mesék és hasábok a bécsi erdôbôl, hogy legyen mivel fűteni a helyiséget, amely az ötvenes években lett írók, festôk, építészek tanyája, akiket Franz Hubmann le is fotózott, kötet is lett belôle. Kicsit rendetlenebb, bohémabb, mint a többi kávéház, nagyobb a zaj, a füst, a falakon színes plakátok, de hamisítatlan kávéház ez is, esténként meleg buktával, ma is hajnali kettôig nyitva. És, kissé misztikusan, idôközben maga is legendává válva, itt van mindennap Hawelka úr, kilencvenévesen. Kérdezném a régi törzsvendégekrôl, nem sokat mond róluk, talán nem akar, talán nem is tud, talán nem is olvasta Torberg műveit. Nem is kell. Egy kávésnak nem ez a dolga. Egy kávésnak az a dolga, hogy az erdôbôl hozzon fát, ha máshogy nem lehet fűteni, meg az, hogy kilencvenévesen is ott legyen az üzletben, hogy elmenjen bevásárolni. Néztem néhány éve Leopold Hawelkát, amint egy bevásárlókocsit maga után húzva elindult a közeli és távoli boltok felé, nézem ma is, amint kötelességtudó polgárként a székeket igazgatja. Valószínű ez mindannyiunk dolga, tenni a tôlünk telhetô legjobban azt, amihez értünk, s nem zúgolódni, ha épp fát kell gyűjteni. Elvégezni a feladatunkat.

Kávéházban sok mindenre rájöhet az ember, ha figyel.

Felhasznált irodalom:

Thomas Martinek: Kaffehäuser in Wien. Falter Verlag, 1990.
Bartel F. Sinhuber: Die Wiener Kaffehausliteraten. Dachs-Verlag, 1993.
Friedrich Torberg: Die Tante Jolesch. Deutscher Taschenbuch Verlag, 1991.
Uô.: Die Erben der Tante Jolesch. Deutscher Taschenbuch Verlag, 1990.
Hans Veigl: Wiener Kaffehausführer. Kremayr & Scheriau Verlag, 1989.
Hans Veigl (szerk.): Lokale Legenden. Wiener Kaffehausliteratur. Kremayr & Scheriau Verlag, 1991.

Copyright© Európai Utas-2001