Szántó F. István: Világ-irodalom-mű-fordítás

Európai Utas

AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
42.

Szántó F. István:
Világ-irodalom-mű-fordítás
Átváltozások

A fiatal írók József Attila Köre és az irodalmi egyesület holdudvarához tartozó, fiatal, de már nem kezdô műfordítók 1993-ban – a leendô szerkesztôség teljes anyagi és szellemi függetlenségének biztosítása mellett – egy új világirodalmi tematikájú periodika alapítására tettek kísérletet. Azzal a kettôs céllal, hogy egyrészt a (sok szempontból még a fiatal írók helyzeténél is rosszabb helyzetű) fiatal és tehetséges műfordítók szakmai integrációját segítse elô, illetve, de ettôl nem elválaszthatóan, hogy egy – külalakjával és tipográfiájával is vonzó – korszerű világirodalmi tudatot közvetítô, a magyar folyóiratstruktúrából szinte teljesen hiányzó (de legalábbis erôsen alulképviselt) témakörű folyóiratot indítson útjára. A lap egyszerre kíván megfelelni a (műfordítói) szakma elvárásainak – műfordításkritikák, műfordításelméleti tanulmányok, mindenekelôtt pedig pontos és ötletes műfordítások közlésével –, illetve a világirodalom iránti általában vett érdeklôdésnek: egy-egy kortárs irodalmi jelenség vagy meghatározó életmű bemutatásán, rendszeres könyv- és folyóiratszemlén keresztül. A szerkesztôk számítanak a nem magyarországi, illetve a nem magyar anyanyelvű munkatársak, szerkesztôbizottsági tagok munkájára is: a lap a nemzetközi információcsere egyik fontos orgánumaként kívánja meghatározni önmagát. A folyóirat olvasói, illetve kritikai visszhangja megerôsíteni látszik azt a vélekedést, hogy egy új, tisztán világirodalmi érdeklôdésű periodikának lehet helye a magyar folyóiratpiacon. A mai napig – a NAGYVILÁG mellett – az ÁTVÁLTOZÁSOK az egyetlen, programszerűen, de nem kizárólagosan (mert a magyar szellemi és irodalmi élet belsô mozgásaira is figyelô) világirodalmi lap.

Szántó F. István

A beszéd meg az írás voltaképp bolondság; az igazi beszélgetés puszta szójáték. Csak ámulni lehet azon a nevetséges tévedésen, hogy az emberek hitük szerint a dolgok kedvéért beszélnek. Éppen a nyelv sajátlagosságát, hogy pusztán önnön magával törôdik, téveszti szem elôl mindenki. Ezért oly csodálatos és gyümölcsözô titok a nyelv – ha valaki pusztán a beszélés kedvéért beszél, éppenséggel a legnagyszerűbb, legeredetibb igazságokat mondja ki. Ha azonban valami meghatározottról akar szólni, a tréfás kedvű nyelv a legnevetségesebb és legfonákabb badarságot mondatja vele. Ebbôl fakad némely komoly embereknél a nyelvvel szembeni gyűlölet. Észreveszik a szeszélyességét, azt azonban már nem, hogy a hitvány locsogás a nyelv végtelenül komoly oldala. Ha legalább értésükre lehetne adni az embereknek, hogy úgy vagyunk a nyelvvel, mint a matematikai formulákkal – melyek saját, külön világot alkotnak –, csupán önmagukkal játszódnak, semmi mást nem fejeznek ki, mint önnön csodálatos természetüket, és éppen ezért oly kifejezôk – éppen ezért tükrözôdik bennük a dolgok különleges viszonylatjátéka. Csakis szabadságuk révén részei a természetnek, és csak szabad mozgásukban jelenik meg a világlélek, és teszi ôket a dolgok törékeny mértékévé és metszetévé. Így van ez a nyelvvel is – akinek van érzéke az illeszkedéséhez, taktusához, zenei szelleméhez, aki elsajátítja bensô természetének finom működését, és aszerint mozdítja a nyelvét vagy a kezét, az prófétává lesz, ezzel szemben aki nagyon is jól tudja mindezt, de nincsen hozzá füle és elég érzéke, az leírhat ugyan ilyen igazságokat, mint ez, ámde maga a nyelv fogja rászedni, az emberek pedig, mint Kasszandrát a trójaiak, ki fogják gúnyolni. Ha én ezzel a költészet lényegét és hivatását hitem szerint a legérthetôbben kitűztem, azért mégis tudom, hogy senki sem értheti meg, s én teljes dôreséget mondtam, mert akarva mondtam, és így nem jött létre költészet. Ámde ha muszájból beszélnék? s e beszédkényszer a nyelv ihletésének, a nyelv bennem ható tevékenységének ismertetôjegye lenne? és az akaratom szintúgy mindent akarna, ami nekem bensô kényszer, akkor ez a végén, anélkül, hogy tudnám és hinném, költészet lenne, és érthetôvé tenné a nyelv egyik titkát? és így elhivatott író volnék, hisz az író csupán a nyelv lelkesítette ember? –

Novalis: Monológ.
Radics Viktória fordítása.
Átváltozások 12–13. szám.

Sokszor mondják rólunk, hogy következetlenek vagyunk, de a szóba olyan sértést igyekeznek belesűríteni, amit igencsak nehezemre esik megértenem. Minden következetlen. Az úriember, aki elhatározza, hogy megfürdik, de moziba megy inkább. Az, aki csendben akar maradni, s mégis olyan dolgokat mond, amelyek eddig meg sem fordultak a fejében. A másik, akinek pontos elképzelése van egy témáról, de szavakban ennek csak az ellentétét tudja kifejezni, s a szavakat rossz fordításnak tekinti. Nincs logika. Csak viszonylagos szükségszerűségek, amelyeket utólag fedeztek fel, és semmilyen pontos értelemben nem érvényesek, csakis magyarázatokként.

Az élet eseményeinek nincs kezdete és vége. Minden tökéletesen idióta módon történik. Ezért hasonlít egymásra minden. Az egyszerűség neve Dada.

A felfoghatatlan pillanatnyi állapotoknak a logikával való összeegyeztetésére tett minden kísérlet meglehetôsen unalmas játék a szememben. A beszélt nyelv konvenciója elégséges és megfelelô a számunkra, de magányunkban, intim játékainkban és irodalmunkban nincs rá szükségünk többé.

A Dadával nem a művészet kezdôdött el, hanem az undor. Undor a filozófusok ragyogásától, akik háromezer éve mindent megmagyaráznak nekünk (de mivégre?), undor a művészektôl, akik Isten földi helytartói akarnak lenni, undor a szenvedélytôl és az igazi beteges gonoszságtól, amit ott is bevetettek, ahol nem volt érdemes; undor a hatalom és a tömeges elnyomás hamis formáitól, melyek inkább felkorbácsolják, mintsem kielégítik a hatalmi ösztönt, undor minden katalogizált kategóriától, a hamis prófétáktól, akik csak a pénzügyi érdeket leplezik, a kevélykórtól, undor az infantilis szabályok alapján, megrendelésre készülô, üzleties művészet helytartóitól, undor a jó és rossz, a szép és rút különválasztásától (miért elfogadhatóbb a vörös a zöldnél, a jobb a balnál, a nagy a kicsinél?). Végül undor attól a jezsuita dialektikától, amely mindent meg tud magyarázni, amely körmönfont és bárgyú, minden fiziológiai alapot vagy etnikai gyökeret nélkülözô gondolatokkal tömi tele az emberek fejét, mindezt kábító mesterkedések és nemtelen sarlatánígéretek segítségével.

Ahogy a Dada menetel, folyamatosan rombol, nem kiterjedésben, hanem önmagában. Mindezekbôl az undorokból, hadd tegyem hozzá, nem von le következtetést, nem nyer elônyt vagy büszkeséget. Már fel is hagyott mindenféle csatározással, mert rájött, hogy értelmetlen, hogy mindez nem számít. A dadaistát nem érdekli más, csak hogy ô maga hogyan él. De itt egy nagy titokhoz értünk.

A Dada lélekállapot. Ezért változtatja meg magát fajok és események szerint. A Dada mindenre alkalmazza önmagát, holott ô maga semmi, az a pont, ahol igen és nem és minden ellentét találkozik, nem ünnepélyesen, az emberi filozófiák kastélyaiban, hanem egyszerűen az utcasarkon, mint a kutyák meg a szöcskék.

Mint az életben minden, a Dada haszontalan.

A Dadában nincs nagyravágyás, ahogy az életben sem kéne lennie.

Talán jobban megértenek, ha azt mondom, hogy a Dada egy szűz mikroba, amely, akár a levegô, behatol minden helyre, amit az értelem még nem töltött meg szavakkal és konvenciókkal.

Tristan Tzara weimari elôadása 1922-bôl (részlet).
Kappanyos András fordítása.
Átváltozások 7. szám.

Az élet eseményeinek nincs kezdete és vége. Minden tökéletesen idióta módon történik. Ezért hasonlít egymásra minden. Az egyszerűség neve Dada.

Mint az életben minden, a Dada haszontalan.

A Dadában nincs nagyravágyás, ahogy az életben sem kéne lennie.

Talán jobban megértenek, ha azt mondom, hogy a Dada egy szűz mikroba, amely, akár a levegô, behatol minden helyre, amit az értelem még nem töltött meg szavakkal és konvenciókkal.

Tristan Tzara weimari elôadása 1922-bôl (részlet).
Kappanyos András fordítása.
Átváltozások 7. szám.

A vers a másik felé törekszik. Szüksége van a másikra, akit megszólíthat. Felkeresi tehát, átbeszéli hozzá magát.

Minden egyes dolog, minden egyes ember annak a másiknak egy-egy alakváltozata az ilyen, a másik felé tartó vers számára: Az, hogy a vers különös figyelmet szentel mindennek, ami útjába akad, s hogy fogékony, nemcsak a részletek, a körvonalak, a struktúrák, a színek, de a „rezdülések" és az „utalások" iránt is, azt hiszem, nem annyira a napról napra tökéletesebb műszerekkel vetekedô szemnek, hanem sokkal inkább egy minden dátumot emlékezetben tartó koncentrációnak köszönhetô.

„A figyelem" - hadd idézzem emlékezetünkbe Malebranche egy mondatát Walter Benjamin Kafka-esszéjébôl -, „a figyelem a lélek természetes imája". A vers - mégpedig micsoda feltételek között! - egy még mindig érzékelô, egy még mindig a megjelenô felé forduló, a megjelenôt faggató és megszólító én verse; párbeszéd - nemegyszer kétségbeesett párbeszéd. Csakis e párbeszéd terében jön létre, sűrűsödik össze a megszólított az ôt megszólító és megnevezô én körül. A megszólított és megnevezett, ily módon mintegy tevé formált másik azonban e jelenlétbe is magával hozza másságát. A vers még az itt és mostban is - neki magának ugyanis csak ez az egy, egyszeri és pontszerű jelenvalósága van -, még ebben a közvetlenségben és közelségben is megszólaltatja a másik legsajátabb tulajdonát: az idejét.

Aki így szólítja meg a dolgokat, egyúttal felteszi a kérdést: honnan jönnek és hová tartanak. A kérdés „nyitott", „lezárhatatlan", a nyitottság, az üresség, a szabadság felé mutat - messze odakint vagyunk. A vers, azt hiszem, ezt a helyet is keresi.

A vers?

A vers a maga képeivel és trópusaival?

Hölgyeim és Uraim, mirôl beszélek én voltaképpen, ha ebbôl az irányból, ebben az irányban, ezekkel a szavakkal beszélek a versrôl? Illetve a versrôl? Arról a versrôl beszélek, amely nincs!

Nem, az abszolút vers bizonyára nincs, és nem is létezhet! Létezik azonban, létezik minden egyes verssel, a legigénytelenebb verssel is, létezik ez a megkerülhetetlen kérdés; ez a hallatlan követelmény.

Akkor hát mi a kép?

Az, ami egyetlenegyszer, mindig újra csak egyetlenegyszer és csak itt és csak most érzékelhetô. A vers olyan hely tehát, ahol minden trópus és minden metafora arra vár, hogy ad absurdum vigyék.

Mit értsünk ezen?

A dolgokat, ha legalább egy kicsit közelebb akarunk kerülni hozzájuk, távolabbról kell szemügyre vennünk.

Paul Celan: Meridián (részlet). Kurdi Imre fordítása.
Átváltozások 3. szám

„A szerkesztôk jó szemmel vették észre a lehetôséget, hogy a világirodalmi szemlélet radikális megváltoztatásával lapjuk betörjön a folyóiratpiacra. Az Átváltozások eddigi számai a legszebb reményeket ébresztik: úgy látszik, lehetséges végig érdekes és gazdag gyűjteményt is összeállítani nem magyar nyelvű irodalmakból."

„Nem illusztratív, szemléltetô jellegű sokféleség uralkodik hát e számokban, inkább mély és analitikus igényű bemutatás […] Alighanem ez ma az egyetlen út, hogy egy ilyen jellegű lap valóban korszerűvé (s egyben folyóiratszerűvé) tudja formálni magát."

„Közismert, hogy Magyarországon, a magyar kultúra egészében a műfordítás alighanem egészen különleges szerepet járszik – súlya sokkal nagyobb, mint más irodalmakban […] Épp ezért rendkívül fontos, hogy az újabb irodalmárgeneráció újra nekifut a műfordítás elméleti kérdéseinek és gyakorlati problémáinak – hátha ennek következtében a mai magyar műfordítói köznyelv váltása is bekövetkezik majd…"

„A nyomdatechnikai trükkök és játékok nagyon hatásosan és szellemesen illusztrálják a füzetek egészét, öröm kézbe venni a lapot – öröm olvasni is; csak remélni lehet, hogy a szerkesztôség még sokáig bírja majd az általa diktált iramot. Mert így, ha a világ-irodalom fiktív teljességérôl nem kapunk is felvilágosítást, legalább komolyan szembenézhetünk más kultúrák alapproblémáival – ennél többet pedig talán már nem is szabad feltételeznünk…"

Margócsy István, BUKSZ 1994. ôsz