AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
42.

Romsics Ignác:

Magyar nemzetiségpolitikai gondolkodók V.

„Borzalmas idôket élünk, összeomlik minden. […] Ebbôl már nem lehet kimászni, szegény Károlyi hiába erôlködik." Ezeket a mélységes reménytelenséget sugárzó sorokat Ugron Gábor írta egyik barátjának küldött 1918. november 11-i levelében. Az erdélyi politikus helyzetértékelése helytállónak bizonyult. 1918 ôszén nemcsak a Habsburg Monarchia bomlott fel, hanem a történelmi Magyarország is dezintegrálódott. A különbözô nemzetiségek vezetôibôl alakult forradalmi tanácsok egymás után deklarálták önállósulási szándékukat.

A nemzetiségek elszakadási törekvéseire a Károlyi Mihály vezette forradalmi kormány Jászi Oszkár polgári radikális politikus „keleti Svájc" koncepciójával válaszolt. A szlovákoknak, ruszinoknak és az összefüggô területeken élô németeknek teljes területi, politikai és nemzeti, az erdélyi románoknak az ott honos három nemzetiség (magyar, román és szász-német) egységén alapuló közös területi és politikai, a szétszórtan élô németeknek pedig kulturális és községi autonómiát ajánlott. Valószínű, hogy ezeket a valóban nagyvonalú és messzemenôen demokratikus ajánlatokat a nemzetiségi politikusok döntô többsége még az 1910-es évek elején is örömmel fogadta volna. 1918 ôszén azonban már azok voltak többségben, akik szomszédos testvér- vagy rokon népeikkel akartak egyesülni. A horvátok október 29-én, a szlovákok október 30-án, a szerbek november 25-én, a románok pedig december 1-jén döntöttek az elszakadás mellett. Lojalitást a magyar állam iránt csak a szétszórtan élô németek s a legkevésbé fejlett nemzetiség, a ruszinok egyik irányzata mutatott.

Az elszakadási törekvések felerôsödéséhez és sikeréhez a gyôztes nagyhatalmak (Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Olaszország), továbbá a velük szövetséges Szerbia és Románia politikája is nagyban hozzájárult. Az antanthatalmak úgy gondolták, hogy a német veszély esetleges feléledésével és az oroszországi bolsevizmus nyugatra terjedésével szemben sokkal elônyösebb a nemzeti energiáktól duzzadó (s egyúttal befolyásolható) kis államok közép-európai láncolatának a megalkotása, mint a korhatag és a Németországgal való szövetségre számos okból hajlamos Monarchia konzerválása. E stratégia részeként a nagyhatalmak támogatták, illetve tudomásul vették a szerb, a román és a cseh hadsereg Magyarország rovására történô 1918 végi, 1919 eleji területfoglalásait.

A Délvidék, Felvidék és Erdély egyre nagyobb területeit megszálló idegen haderôk számottevô katonai ellenállással nem találkoztak. A Károlyi-kormány nem élt a fegyveres szembeszállás eszközével. A kormánypolitika ilyen alakulásában egyfelôl az úgynevezett wilsoni elvekhez (népek önrendelkezési joga, igazságos béke stb.) s az ezeket komolyan vevô béketárgyalásokhoz fűzött illúziók, másfelôl az ütôképes magyar fegyveres erô hiánya játszottak fontos szerepet. Utóbbinak az volt az oka, hogy a háborús hadsereg, amely nemzetiségi szempontból vegyes szervezési elvei miatt egyébként is csak erôs szelekció után lett volna alkalmas nemzeti célok érdekében történô bevetésre, október végén, november elején felbomlott. A kormány, amely tartott a könnyen irányíthatatlanná váló fegyveres tömegtôl, ezt a folyamatot nem fékezte, hanem – a katonák lefegyverzésével egybekötve – kifejezetten siettette. Erre vonatkozott a kormány elsô hadügyminiszterének, Linder Bélának közismert kijelentése: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!" De Károlyi és a kormány más tagjai is tartottak attól, hogy ha a katonák fegyveresen vonulhatnak haza, „akkor itt egy szörnyű istenítélet fog bekövetkezni". November végéig mintegy 700 ezer, december közepéig pedig 1,2 millió katona szerelt le. Egy új, magyar nemzeti hadsereg megszervezése ugyanakkor egyre késett. 1919 tavaszára – ha jogilag még nem is – Magyarország így régi területeinek mintegy kétharmadát és lakosságának közel felét vesztette el.

Miközben a szomszédos államok hadseregei egyre újabb és újabb magyar területeket szálltak meg, Párizsban megkezdte tanácskozásait az új nemzetközi rend alapjainak megteremtésére hivatott békekonferencia. Az ünnepélyes megnyitóra 1919. január 18-án került sor Versailles-ban. A konferencia legfôbb szerve hivatalosan az öt gyôztes nagyhatalom elsô delegátusaiból és külügyminisztereibôl álló Tízek Tanácsa, illetve az úgynevezett Négyek Tanácsa (Wilson, Lloyd George, Clemenceau, Orlando) volt. A tényleges munka, ahol a konkrét határjavaslatokat kidolgozták, azonban az úgynevezett szakbizottságokban vagy területi albizottságokban zajlott. A magyar határjavaslatok március közepére készültek el. A Tízek Tanácsa ezeket 1919. május 12-én fogadta el. Ezt követôen – június–júliusban – került sor a régi osztrák–magyar határ módosítására, s néhány más kisebb változtatásra. Bár csehszlovák és román vonatkozásban ezek a határjavaslatok már 1919 júniusában nyilvánosságra kerültek, a békefeltételek összességét – a magyar belpolitika bizonytalanságai miatt – csak 1920. január 15-én hozták Magyarország tudomására.

A békefeltételeket a párizsi magyar békedelegáció vezetôje, gróf Apponyi Albert vette át, s ugyanô válaszolt azokra január 16-án. Érvei azonban – mint errôl írásában Zeidler Miklós részletesebben is szól – leperegtek a jelenlévôkrôl. 1920. június 4-én a versailles-i kastélykert Grand Trianon palotájában Magyarország ugyanazokat a határokat kényszerült elfogadni, amelyeket 1919 folyamán kidolgoztak a számára.

A trianoni békeszerzôdés következtében a Magyar Királyság területe 325 ezer km2-rôl 93 ezer km2-re, lakosságának száma pedig 20,8 millióról 7,9 millióra csökkent. Ezzel Magyarország Közép-Európa egyik legkisebb állama lett. A nemzetiségi lakosság mellett az ország határain kívülre került 3,3 millió magyar is, akiknek mintegy fele összefüggô területeken az új országhatárok mentén élt. Ilyen megrázkódtatás Magyarországot a XVI. század óta nem érte. A sokk, amelyet az akkori magyar társadalom átélt, mai ésszel és érzelmekkel szinte elképzelhetetlen. Nem volt olyan társadalmi osztály, réteg vagy csoport, amely a trianoni határokba belenyugodott volna, s nem volt olyan politikai párt, amely ne követelte volna a revíziót. A revízió mértékének és formájának a kérdésében a közvélemény és a politikai élet megoszlott. Sok híve volt „a mindent visszának", míg mások belenyugodtak volna az etnikai elv érvényesítésébe. Voltak nyugati vagy német–olasz orientációjúak, és voltak olyanok, akik a kelet-európai népek összefogásában reménykedtek. A 2000/1-es számban elkezdett sorozatunk ez évi folytatásában ezekbôl az eltérô reagálásokból mutatunk be néhány olyat, amely a két világháború közötti idôszakot jellemezte.

Romsics Ignác

Copyright© Európai Utas-2001