AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
42.

Zeidler Miklós:
Apponyi Albert a "nemzet ügyvédje"

Igen sajátos és érdekes az a közéleti pálya, amelyet Apponyi Albert gróf hosszú, eseményekben, politikai fordulatokban gazdag élete során befutott. 1846-ban született, s a kiegyezés utáni években lépett politikai pályára mint országgyűlési képviselô. Apponyi számára mindvégig a Habsburg-hűség és a nemzeti függetlenség eszméje volt a szellemi iránytű, s hogy mikor melyik mozzanat gyakorolt nagyobb hatást közéleti tevékenységére, azt a politikai környezet változásain kívül az is jelentôsen befolyásolta, hogy mennyire terhelte meg ôt apja, a mereven konzervatív, aulikus Apponyi György személyének és szellemi örökségének súlya, s merre terelte ôt saját szónoki kedve, melyet sokszor maga sem tudott megzabolázni. Mert Apponyi, amint azt kortársai közül oly sokan - kik élcelôdve, kik bámulattal - megállapították, csakugyan elsôsorban a gondolat és a szó mestere volt, s eszméinek tetszetôs megfogalmazása nemegyszer letérítette ôt a politikai következetesség útjáról. Terjedelmes és mindig jól felépített beszédeiben 48-asok és 67-esek, konzervatívok és liberálisok, klerikálisok és szabadgondolkodók egyaránt örömmel ismerhették fel kedvenc elveiket, magában a szónokban pedig szellemi vezérüket. A felszólalásokat kísérô, rendszerint az ülésterem minden részébôl egyforma erôvel feldübörgô tapsorkánban így nemigen hallatszott a bizonytalanul feltett kérdés: végtére is melyik oldalon áll szónok?

A nyilvánvaló „eszmei eklekticizmus" ellenére kétségtelen, hogy Apponyi volt az egyik megelôlegezôje a századforduló konzervatív (részben klerikális) népjóléti és szociálpolitikai orientációjának, amihez humanizmusa, valamint személyes és politikai értelemben is mélyen megélt katolicizmusa szolgált kiindulópontként. Az 1880-as évektôl azután - mindenekelôtt Grünwald Béla hatására - figyelme fokozatosan a nemzetiségi problematika felé fordult, s ez egész késôbbi pályafutásának meghatározó elemévé vált. Nemzetfelfogása lényegében szociáldarwinistának tekinthetô, amennyiben a különbözô népek, nemzetek eltérô politikai fejlettségének okait az egyes közösségek eltérô társadalmi képességeiben és teljesítményében ismerte fel. Ez az elmélet Apponyi számára megfelelô társadalomtudományi megalapozást nyújtott ahhoz, hogy erre építve a történelmi Magyarország nemzeti és szellemi egységesítésének programját fogalmazza meg. Hiszen ha a magyar állam évezredes fennmaradásával a történelem visszaigazolta a magyarság politikai és társadalomszervezô tehetségét, akkor ennek a civilizációteremtô erônek a támogatása nem csupán magyar s nem csupán regionális, hanem egyszersmind egyetemes érdek is.

E meggyôzôdés haláláig elkísérte Apponyit, s amikor elsô kultuszminisztersége idején (1906-1910) lehetôsége adódott arra, hogy az általa döntô fontosságúnak tartott közoktatásban megszilárdítsa a magyar nyelv és szellem pozícióit, be is terjesztette „a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi és felekezeti néptanítók járandóságairól" szóló törvényjavaslatát. Indoklásában Apponyi úgy fogalmazott, hogy a javaslat „biztosítani törekszik a különbözô jellegű iskoláknál az állami és nemzeti érdekek megóvását". A tanítói fizetések felemelésével a törvény arra ösztönözte a kevésbé tehetôs felekezeti iskolákat (különösen a szegény ortodox egyház iskoláit), hogy állami támogatásért folyamodjanak, ehhez viszont azt a feltételt szabta, hogy „minden iskola kifogástalanul hazafias állampolgári nevelést adjon". Ehhez bizonyos külsôségeken és „a hazafias szellem pozitív ápolásán" túl a magyar nyelv és az úgynevezett nemzeti vonatkozású tantárgyak oktatásában a központi tantervek és a központilag elfogadott tankönyvek kizárólagos használata volt a törvény által megszabott eszköz. A miniszter végsô célja az volt, hogy „ebben az országban ne lehessen iskola, mely az állami és nemzeti érdeket nem szolgálja". Az állampolgári lojalitás megteremtése és számonkérése minden állam természetes és elfogadható igénye, ám az 1907:XXVII. tc. ezen túlmenôen a magyar nemzeti érdeket mintegy az állam érdekeivel azonosította, vagyis a magyarságot a nemzetiségek fölé emelte. Az egyre elmérgesedô nemzetiségpolitikai viták idején ez olaj volt a tűzre.

A Monarchia belsô szerkezeti válságainak és fokozódó külpolitikai nehézségeinek világos tünete, egyben a politikai vezetôség által javallt elsôdleges gyógymód volt 1914 nyarán a háború vállalása. A képviselôházban Apponyi, mint az közismert, „Hát végre!" felkiáltással üdvözölte a hadüzenetet, ám a háborúban csak „ele-mi védelmi kötelezettséget" látott, és bízott abban, hogy az mint rövid megtorló akció gyorsan véget ér. Egy 1914. decemberi beszédében azonban már nem az optimizmus, hanem a háború végzetszerűségének látomása derengett fel elôtte: mintha elôre megsejtette volna a történelmi Magyarország bukását, az ország és a nemzet tökéletes egységérôl - földrajzi, állami, gazdasági, ideológiai organikus erejérôl - beszélt, s úgy látta, hogy a háború Kelet hosszú történelmi elôrenyomulásának újabb szakasza Nyugat rovására, amelyben Magyarország saját nemzeti érdekeivel egyidejűleg a nyugati civilizáció és a világ egyetemes érdekeit is védelmezi.

A háború után ezek az alapmotívumok részletes kifejtéssel jelentek meg beszédeiben és írásaiban. Apponyinak a párizsi békekonferencián a magyar delegáció vezetôjeként 1920. január 16-án elmondott beszédében alkalmazott érvei a történelmi Magyarország argumentumai voltak: a Kárpát-medence földrajzi és évszázadok szerves fejlôdése nyomán kialakult gazdasági egységére vonatkozó utalásai, a magyar nemzet államalkotó géniuszának kiemelése a nemzetiségek csekélyebb politikai vezetôi gyakorlatával szemben, a magyar történelem önzetlen missziójával - Európa védelmében folytatott háborúival - kapcsolatos megállapításai egyszerre állították dicsfénybe Szent István örökségét és igyekeztek a jövô Európája nélkülözhetetlen részeként láttatni az integer Magyarországot. Hangsúlyozta a nemzetiségi elv abszolutizálásának a veszélyességét, továbbá azt is, hogy az átadott békeszerzôdés szerint a döntéshozók még ezt az önmaguk által felállított elvet sem alkalmazták következetesen. A tervezetben szereplô határokhoz való ragaszkodás esetén Apponyi népszavazást kért. „Ha egykori területünk, a történelmi Magyarország érdekében felhozandó érveink az önök szemében nem lesznek eléggé döntôek, úgy azt javasoljuk, hogy kérdezzék meg az érdekelt népességet" - mondotta. Szavainak nagyobb nyomatékot adva hozzátette: „Amidôn ezt követeljük, hivatkozunk a Wilson elnök úr által oly kiválóan szavakba öntött nagy eszmére, amely szerint semmilyen emberi csoport, az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhetô akarata, megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá. Ennek a nagy eszmének nevében, amely különben axiómája a józan észnek és a közmorálnak, követeljük a népszavazást hazánk azon részeire vonatkozólag, amelyeket tôlünk most elszakítani akarnak. Kijelentem, hogy elôre alávetjük magunkat a népszavazás eredményének, bármi legyen is az."

Apponyi remekül megszerkesztett, franciául és angolul elôadott, majd olaszul is összefoglalt beszéde bravúros orátori teljesítmény volt. A XX. század elején és az adott környezetben mégis anakronisztikusan hatott. Hallgatósága, amely már jóval korábban elhatározta a történelmi Magyarország feldarabolását, bámulattal, de csekély megértéssel hallgatta a szónokot. Magyarország - függetlenül a békedelegáció 1920-as erôfeszítéseitôl - azokat a határokat kapta, amelyeket a gyôztes hatalmak már 1919-ben megállapítottak a számára.

Bethlen István gróf miniszterelnök 1921-ben ügyes taktikával szorította háttérbe a belpolitikában a páratlan népszerűségű, ám királypárti Apponyit, aki ekkor működési területét végleg a külpolitikára, azon belül is elsôsorban a népszövetségi tevékenységre helyezte át, ahol a magyar küldöttség állandó fôdelegátusa lett 1933. február 7-én Genfben, a Nemzetek Szövetsége székhelyén bekövetkezett haláláig.

„Komikus" alak volt, netán „diabolikus" figura, „emberi katedrális", afféle „politikai Messiás" vagy maga a megfejthetetlen „csodás sphynx"? Egyik kortársa (Hungarus) 1895-ben, sok szellemességgel megírt esszéjében Apponyit a „délibábok hôsének" nevezte, aki „ködképeket űzött". Ha igaz - s úgy tűnik: igaz -, hogy Apponyi az élô lelkiismeret és a humanista próféta mezében érezte magát legjobban, akkor 1920 utáni szerepét valósággal rá szabták. A nemzetközi fórumokon mint a „nemzet ügyvédje" lépett fel, s számtalan beszédben és írásban bírálta a trianoni békeszerzôdést mint az emberiség univerzális érdekeire káros politikai rendezést. Tudatosan törekedett arra, hogy a magyarság és a „magyar igazság" ügyének a kisebbségvédelem, a leszerelés, a politikai méltányosság és együttműködés, a nemzeti önrendelkezés és a békemozgalom általános princípiumainak keretein belül egyetemes érvényességet vívjon ki. Mindeközben azonban nem tudta feladni a magyarság kulturális fölényére vonatkozó s a világpolitikában nem éppen rokonszenves nézeteit. A területi revízió mértékét illetôen nem foglalt nyíltan állást, de mindenki tudta róla, hogy a legjobb megoldásnak a történelmi Magyarország helyreállítását tartotta volna. Ezt a véleményét azonban enyhítette az egyéniségére jellemzô nagyvonalúság és az az alkalmazkodó készség, amely abból fakadt, hogy - mint igazi szellemi arisztokrata - ô valóban generációkban gondolkozott. Ez az idôtávlat iránti érzék és a szellemi fölényérzet alapozta meg világnézetét és tette ugyanakkor rugalmassá külpolitikai felfogását.

Alábbi írása az általa elnökölt Magyar Külügyi Társaság 1928 januárjában megjelent, majd angol nyelvre is lefordított és minôségi propagandakiadványként terjesztett Igazságot Magyarországnak című kötet nyitó esszéjeként látott napvilágot.

Zeidler Miklós

Apponyi Albert: Magyarországnak és a rovására megnagyobbodott államoknak történelmi hivatása

„Egész általánosságban azt lehet mondani, hogy egy nemzetnek hódító fellépése akkor és ott nyer törtnelmi igazolást – és ott szolgálja a történelem céljait – amikor és ahol az állandó belsô rendet és közbiztonságot létesíteni nem tudó és így az erkölcsi, gazdasági és kulturális fejlôdés feltételeit nélkülözô uralom helyébe olyat ültet, amely mindezeket a javakat biztosítani képes. […] A mi esetünkben a hódító értéktelen néptöredékekbôl alakít értékes nemzeti egészet.

Történelmi, ha nem is mindig erkölcsi értékelés szempontjából hasonlóképp ítélendôk meg a területi és hatalmi eltolódások nemzetek közt. Itt is helyeslô a történelem ítélete, ha az eltolódás az emberiség magasabb érdekeinek szolgálatára alkalmasabbak javára történik, ha az általa érintett területeken javítja az emberiség anyagi és szellemi fejlôdésének esélyeit. Ellenkezô esetben az eltolódás káros – sôt talán végzetes."

„De vannak ezek mellett nemzet-töredékek is, melyek földrajzi elhelyezésüknél, vagy gyengeségüknél fogva egymagukban nem tudnak államot alkotni. Ezek szükségképp más állam kereteiben kénytelenek elhelyezkedni: helyesen ez ott történik, ahol legtöbb kilátásuk van arra, hogy emberi jogaik teljes élvezetében, a bennük rejlô képességeket mentôl tökéletesebben kifejthessék.

Mindezek alapján nem lesz nehéz a magyar nemzetnek és a hét törzsű magyar államnak történelmi hivatását mind a két irányban: abban, amit saját adományainak kifejtése és abban, amit politikai elhelyezkedése által teljesít, megjelölni. Az elsô irányban való értékelésnél a magyar faj jön tekintetbe; erre vonatkozólag azt kell kérdeznünk: bir-e olyan tulajdonságokkal, termelt-e magából olyant, várható-e tôle további teljesítmény, amely gazdagabbá teszi az emberiséget erkölcsi és szellemi kincsekben, fejlôdési erôkben? Szegényednék-e az emberiség, ha nem volna magyar nemzet. Ezekre a kérdésekre pedig minden önhittség nélkül, felemelt fôvel válaszolhatunk. […] Bátran merem állítani, hogy a kisebb nemzetek közt nincs, amely minket felülmúlna, és kevés, amely elér."

„De térjünk át a magyar nemzet történeti hivatásának kérdésére abból a másik: a politikai szempontból. Miként befolyásoltuk és befolyásolhatjuk ezentúl is a nemzetek politikai elterjedését [értsd: fejlôdését] az emberiség nagy érdekeire való tekintettel? A válasz erre a kérdésre is meg van írva a magyar történelem lapjain. […] A magyar faj gondvilésszerű hivatása a nemzetek történetében akként valósult meg, hogy Ázsiából Európába vándorolt egy keleti faj, a magyar, megtelepedett a világrész legveszélyesebb pontján, ott szilárd szervezetű államot alapított, felvette a keresztény nyugati kultúrát nemzeti sajátságainak megtartásával és így bástyát alkotott az alacsonyabb kultúrfokok további keleti támadásai ellen, biztosította a magyar kultúrának fejlôdési lehetôségeit és terjesztette annak uralmát Kelet felé."

„A magyar nemzet kultúrailag, különbözô fokon átmenve, teljesen a nyugathoz tartozott: a kereszteshadaktól kezdve, a reformáción és a francia forradalmon át, a legújabb idôkig tudományos, irodalmi és művészeti haladásainak és vajúdásainak átéléséig, szenvedô és tevékeny részese volt a nyugat összes kulturális áramlatainak s törekvéseinek. A magyar impérium és a magyar befolyás határa Kelet felé a nyugatnak politikai és kulturális határa. De a kulturális határok módosulhatnak a politikaiak érintése nélkül; a politikaiak viszont nem alakulhatnak át kulturális visszahatás nélkül. A mi célunkra alkalmazva: ha a nyugati határnemzet, a magyar, megtartja hatalmi állását, úgy kisugározhat belôle a nyugati szellem a szomszéd nemzetekhez, azok politikai egyéniségének sérelme nélkül, sôt ennek is nagy elônyére. Ellenben a politikai határok eltolódása, amint ez most Magyarországnak, tehát a nyugatnak, rovására történt, okvetlenül magával hozza az alacsonyabb kultúrfok harcát a magasabb ellen, az elôbbinek az államhatalom eszközeivel való terjeszkedését az utóbbinak rovására, tehát az érintett területek kultúrai visszaesését."

„A kérdés általános jellegű és általános jelentôségű választ kíván, mert Európának abban a részében, ahol ôseink elhelyezkedtek, nemzetiségileg teljesen homogén államokat, önönmagukban megállni képes politikai alakulatokat létesíteni geográfiai lehetetlenség. Az emberiség magasabb céljainak szempontjából ez a helyzet azt kívánja, hogy amennyire lehet, csupa olyan csoportosulások alakuljanak ki, amelyekben a vezetôszerepet nem annyira a többségben lévô, mint – csekély eltérés esetében – a magasabb kultúrfokot képviselô faj töltse be, a többiek pedig kultúrai egyéniségük fejlesztésében teljes szabadságot, sôt méltányos támogatást élvezzenek. Ez pedig, azért van így, mert a magasabb színvonalon álló faj termel többet az emberiség részére azoknak az elônyöknek segítségével, melyeket az állambeli legszorosabb kapcsolat kétségtelenül nyújt; de azért is, talán fôleg azért, mert ennek a fajnak nincs a maga vezetôszerepének megóvása céljából szüksége arra, hogy a többiek fejlôdését visszaszorítsa. Hiszen az ô fölénye nem mesterséges, nem pusztán hatalmi, hanem természetes, kultúrai és ezért hatalmi; holott, mint elôbb láttuk, a politikai fölényhez jutott alacsonyabb kultúrfok érzi helyzetének félszegségét, gyors kiegyenlítésre törekszik, amit csak a magasabb kultúra visszaszorításával érhet el."

„Ha már most ezeket a megállapításokat Magyarországra alkalmazzuk, a régi, egész Magyarországra, úgy azt találjuk, hogy annak vegyes nemzetiségi összetétele semmit sem von le azokból, amiket a magyar nemzet történelmi hivatásáról mondtunk, és hogy Nagy-Magyarország struktúrájában a nagy emberiségi érdekek szempontjából semmit sem kifogásolhatunk. Hangsúlyozom: a struktúrában, mert azt nem állítom, hogy nem követtettek el politikai hibák, de ezek nem következtek szervesen az állam összeállításából; azokat el lehetett kerülni és ki lehet javítani az épület alapfalainak érintése nélkül. Magára az egész természetadta határokat megtöltô egységes államra a nyugat-védelmi feladat teljesíthetése végett szükség volt; azt pedig egyedül a magyar faj bizonyult képesnek megszervezni; ebbôl keletkezett történelmi jogcíme arra, hogy ennek az államnak ô adja meg a jelleget. Az elsô német bevándorlók kétségtelenül a szellemi kultúrának magasabb fokán állottak, mint az akkori magyarok, de egyfelôl aránylag kevesebben voltak, semhogy a vezetésre igényt tarthassanak, másfelôl politikai eszmekörük felülkerekedése végzetes lett volna az egységes állam kiépítésére nézve; ebben a tekintetben az egyébként primitívebb magyarok fölöttük állottak. Minden további bevándorlással szemben pedig – mindig a németeket kivéve – világos volt és mind jobban kidomborodott a magyarság kultúrfölénye a szellemi téren is; a politikai szervezôképesség kiválóságát pedig megtartották a németekkel szemben is […] Kultúrpolitikailag pedig az ország nem-magyar ajkú polgárainak történelmi hivatása nemcsak hogy nem állott ellentétben a magyar hivatással, hanem azzal teljesen párhuzamos irányt mutatott, t. i. a nyugati eligazodás megszilárdítását és terjesztését. Egyrészük ugyanis a nyugati kultúrközösséghez tartozott, amelyik pedig azon kívül állott, a magyar állami szerezet egységében könnyebben emelkedett annak színvonalára, mintha ily közösségen kívül állott volna. Lehet, sôt kétségtelen, hogy saját nemzeti kultúrájuk fejlesztésére kevesebb pozitív állami támogatást élveztek, mint egy olyan államban, amelyre ôk nyomták volna reá bélyegüket; de viszont ez a fejlôdés a környezeti behatások alatt, ha öntudatlanul is, egészségesebb irányt vett; amit mennyiségileg nélkülöztek, azt minôségileg nyerték. Világos példa reá a magyarországi románság tagadhatatlan kulturális fölénye a régi királyságbelivel szemben.

Mindezekbôl világosan kidomborodik az a nagy világtörténelmi hivatás, melyet Közép-Európa keleti részében, a nyugat határain, a magyar nemzet úgy a hatalmi mérkôzés, mint a kultúrai fejlôdés területén teljesített és amelyre az ottani körülmények közt egyedül ô bírt a szükséges képesítéssel, államalkotó képességénél és eredetiséggel párosult fogékonyságánál fogva. Azt is láttuk, hogy e hivatás eredményes teljesítéséhez Nagy-Magyarország adta meg a keretet, melynek megbontásával, nagy magyar kultúrterületek elvesztésével (gondoljunk csak Erdélynek és a Felvidéknek a magyar kultúrában játszott szerepére) a magyar nemzet és vele a nyugat defenzív és expanzív ereje, úgy stratégiai és politikai, mint kultúrai tekintetben gyengült. Nem az többé a helyzet, hogy egy erôs várból és egy erôs phalanxra támaszkodva, politikai hódítás nélkül terjed a nyugat szelleme, hanem az, hogy a várnak védôfalait nagyrészt lebontották, a phalanxot erôs csapattestek elcsatolásával gyengítették és a keleti szellemet emelték a hódító offenzíva szerepére. Ezt a szerepet pedig […] nem töltheti be önönmagának felemelésével; ami nem megy gyorsan, hanem csupán a magasabb kulturális erôk elnyomásával. A mérleg valóban ijesztô.

De lássuk röviden és futólag az ellenképet is. Nézzünk a szemébe annak a kérdésnek, hogy van-e a Magyarország felosztása által megnagyobbodott utódállamoknak, mint olyanoknak, történelmi hivatása? Szolgálja-e létezésük most, vagy egy belátható jövôben, az emberiség céljait, az anyagi és a szellemerkölcsi téren?

Ha erre a kérdésre nemmel kell válaszolnom, úgy én ezzel távolról sem akarom érinteni azoknak a nemzeteknek jelességét, amelyek működési területe ekkép megnagyobbodott. Én az államalakulatokról beszélek, nem a nemzetekrôl. Ezek mindegyikének bizonyára van történelmi hivatása, melyet nem is nehéz megállapítani. Így a cseh nemzet a nagy szláv népcsaládnak a nyugat felé leginkább elôretolt, a legmagasabb kultúrfokon álló nemzethajtása, mely igen jelentékeny gazdasági haladási tényezô Közép-Európában és a szellemi kultúra minden terén máris kiváló teljesítményekkel gazdagította az emberiséget. Így a szerb nemzet, melyben a szlávok déli elágazásának energiái még fejlôdést igényelnek, avégbôl, hogy másutt, mint a harctéren tűnjenek ki; de ennek a fejlôdésnek nyilvánvaló ígéretét tartalmazzák. Így a román nemzet, mely egy egészen külön fajvegyülékkel lép az emberiség műhelyébe: a latin-szláv vegyülékkel és ennek eredeti képességeit van hivatva kifejteni. Mind a két most nevezettnek az a helyzete, hogy önálló életük és a keleti szellem ölelésébôl való kibontakozásuk még sokkal újabb keletű, semhogy jelentôségük már teljesen felismerhetô legyen. De hogy ilyen van, ezt kétségbe vonni senkinek sem juthat eszébe. Azt azonban állítom, hogy Magyarország rovására történt megnagyobbodásuk az emberi haladás nagy érdekeinek rovására történt, mert ezek szolgálatában érettebb erôket gyengített meg és magukat a területileg megnagyobbodott nemzeteket saját történelmi hivatásuk teljesítésében inkább akadályozza, semmint elôsegíti."

„Összefoglalva az elôadottakat, a következô megállapításokhoz jutunk.

A magyar nemzetnek egy ezeréves múlt tényei és fejlôdési irányzatai által megállapított kiváló világtörténelmi hivatása volt és van, amelynek teljesítésében a trianoni katasztrófa által tetemesen meggyengült. Ez a hivatás a magasabb nyugati életformák megvédésében és békés terjesztésében állott, úgy politikai és katonai, mint kultúrai téren. A trianoni megcsonkítás a Nyugat számára már meghódított területeket szakított el tôle és taszított vissza félig még keleti szellemű létviszonyokba, végveszéllyel fenyegetve ezeken a területeken a már létezô magasabb kultúrát, megnehezítve azok fölemelését, akik annak birtokában még nem voltak, mert nem érzik tovább a versenyzô magasabb kultúra nyomását. Az emberiség nagy szellemi érdekeinek szempontjából ellenérték nélkül való veszteség Magyarországnak megcsonkítása, a magyarságnak gyengítése."

„Trianon mérlege: az emberiség magasabb érdekeit szolgáló erôtényezôk gyengítése, az azokat támadó erôk gyarapodása."

Copyright© Európai Utas-2001