AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
42.

"A BOMBÁK FELTÁRTÁK A BELSŐ ROMOKAT"

Végel László háborús naplójából

A magyar nyelvű irodalom az ezredfordulón idôtálló művel gazdagodott. Szerzôje: Végel László, a mű címe: Exterritórium. Műfaji megjelölése: ezredvégi jelenetek.

A mű földrajzi, idôbeli kontúrjai, az átalala megjelenített helyzet – történelmi, kivételes, egyedi. A Kis-Jugoszlávia bombázásának idôszakában születtek a feljegyzések, amelyek „pontos történetek útközben". Feljegyzések két bombázás között, menedékszerzés közben, kocsmai beszélgetések közben, tömeggyűlések közben. Már ettôl az elsô krónikási teljesítménytôl is érdekes ez a könyv. Ám a külsô események csak indítékul szolgálnak az elmélkedésre, elemzésre – választ keresnek arra a kérdésre, hogyan juthatott a világnak ez a része idáig. És Végel fölidézi azt a gyökér nélküli, irracionális, szürreális világot, a titói Jugoszláviát, ahol ô megpróbált otthon lenni. És ahogyan halad elôre a feljegyzésekben, úgy bukkannak elô a külsô vagy belsô kényszerek: elfojtott, elfelejtett emlékképek, a ki nem beszélt bűnök víziója.

Nagyon jelentôs műnek tartom az Exterritóriumot. Irodalmunkban Radnóti Miklós lágerversei, Kertész Imre Sorstalansága, Nagy Lajos Pincenaplója jelentik a könyv elôzményeit és rokonságát. Persze az igazi nagy elôd Márai Sándor, aki több mint négy évtizeden át élt exterritóriumban. Márai a négy évtized alatt megvalósított, mára példává tett egy magatartás- és látásformát, szemléletmódot. Ô, aki téren és idôn kívül élt, mai zűrzavaros világunkban nagyon erôsen jelen van.

Végel László e könyve Márai naplói mellé tehetô. Nyilván sokan sokszor fogják elemezni majd hajlékony nyelvezetét, a jelen és a múlt közötti állandó nézôpontváltást, írása mesterfogásait. Mi itt az Európai Utasban a legegyszerűbb módját választjuk a hírverésnek és bizonyításnak – közreadunk a könyvbôl egy idézetgyűjteményt.

M. P.

Az elsô éjszaka a polgárok bámulták az eget, és nem hittek a szemüknek. Az utcára kizúduló tömegek tanácstalanok voltak és tehetetlenek. Hitetlenkedve néztek maguk elé, és mindenki azzal fejezte be a mondókáját, hogy ezt nem érdemelték meg. Újvidék semmiképpen. A közelemben csapott be egy rakéta, az orromban éreztem a füstöt, émelygett tôle a gyomrom, kiabálta egy fiatalasszony. Síró-rívó gyereket rángatott maga után. Miért éppen minket, ismételgette ô is. Egy férfi vette át a szót: Tomahawkot irányítottak ránk, most röhögnek a markukba. 1600 kilométernyi távolságról kilövik, aztán rágógumit rágcsálnak, chipset eszegetnek. Azért büntetnek bennünket, mert nem akarunk az ô Tomahawk-demokráciájukból.

...hova menekülj? Ez sem mellékes kérdés. Hol a legközelebbi óvóhely? Abban a pillanatban magad elôtt is nevetséges voltál. Magadhoz vetted az útleveledet, a bankkártyádat, készpénzedet meg a zsebrádiót, pár perc vagy másodperc múlva két hatalmas robbanás rázkódtatta meg Újvidéket: narancssárga lángcsóva villant meg az ablakban, kiállhatatlan éles reccsenés hallatszott, úgy tűnt, egészen közel hozzád, mondjuk, ötven méterre, vagyis néhány házzal odébb.

A Koszovóból visszatérô szemtanúk hallgatni fognak, mert félnek vallani, mert nem hittek a szemüknek, csak halottak voltak, de háború nem. A világ megôrült, hiszen még valódi háborúra is képtelen. Az erdôkben kóboroltak, elhagyatott falusi iskolákban bujkáltak, kubikosokra, napszámosokra, kidobó legényekre hasonlítottak. Hasztalan terelték le-föl az albánokat, hol oda, hol vissza. Házakat gyújtottak fel és tömegsírokat ástak. Éjszakára beásták magukat és lesték az eget. Aztán hosszú sorokban visszavonultak, a szerbiai városkákban virággal dobálták a gyôzteseket. Ugyanúgy, mint amikor Horvátországba indultak és Belgrádban virágesô hullott rájuk.

Megpróbáltad a történteket megérteni, és arra a következtetésre jutottál, hogy a történet, amelynek részese voltál, nem egy háborúról szól, hanem sokról, azokról a régiekrôl, amelyekre nem emlékszel, amelyeket szüleid és nagyszüleid éltek át, de nem tudtak befejezni. Nem zárták el jól a csapokat és ezért lassan csepegett belôle a víz. Most már, úgy látszik, nem lehet elzárni. Berozsdásodott. Minden berozsdásodott. Nemzedékek sora titkolta elôttetek a tényt, hogy nem maradt idejük befejezni egy háborút sem. Mindig akadtak gyôztesek és vesztesek, a többi nem volt fontos. Valahol kiosztották a kártyákat, ez volt a fontos. A gyôztesek jobban elbízták magukat, a vesztesek pedig sokkal jobban megbűnhôdtek, mint ha a háború tényleg befejezôdött volna.

Az ég ragyogott, az összeomlás újfent elmaradt, Godot nem érkezett meg, de még ez sem döbbentette meg a valóságtól menekülô Szerbiát. A legfontosabb a kitartás, a nemzeti összetartás. Katarzisra nincs szükség, esküdöztek a független és az állami értelmiségiek. Hága egyenlô a GULAG-gal, írták az ellenzéki értelmiségiek, Hágába ártatlanokat cipelnek, bizonygatták a demonstráló ifjúságnak. Mindenki ártatlan, a nép ártatlanságához nem fér semmiféle kétség, ha éppen muszáj lesz, akkor majd találnak néhány bűnbakot.

Az értelmiségiek között presztízskérdéssé vált, hogy ki kap engedélyt a hadügyminisztertôl a határátlépésre. Csak a legnagyobb hazafiak érdemelték ki ezt a kiváltságot, bennük volt akkora bizalom, hogy hasznot hajtanak külföldön, példát mutatnak a nemzetközi közvélemény megszervezésében, a szerb igazság népszerűsítésében. A szervezôk törtettek Bécsbe, Párizsba, Budapestre, ahol hazaszeretetüket bizonyították. Az áldozatkészség annál nagyobb volt, minél távolabb lobogott. Háborút mindenki akart, harcolni szinte senki. A módosabbak, a háborús nyerészkedôk, a bennfentesek családjai hetekkel elôbb távoztak. Szegeden minden szálloda megtelt, Budapest tele volt gazdag szerbekkel, miközben nemzedéktársaik, a fiatal magyar katonaszökevények a budapesti idegenrendészetben kilincseltek, s a hatóságok képviselôi felhúzták a szemöldöküket: mit keresnek itt ezek a legények, miért nem vonulnak be, miért nem teljesítik alkotmányos kötelességüket. Akinek nincs elegendô valutája, az tisztelje hazája alkotmányát, kövesse vakon a háborús bűnösöket. Az újdonsült NATO-tagállam tisztviselôi a késôbbiek során szemrebbenés nélkül vetették papírra: a hágai bíróság mondjon, amit akar, ezeknek a legényeknek Koszovóban lenne a helyük. Visszatoloncolni ôket, ugyebár! S toloncolták ôket vissza. De köztük voltak olyanok is, akik már régebben, az elôzô háborútól menekültek, s nem volt többé érvényes útlevelük. A szerb határrendôrség gondolt egyet, és visszatoloncolta ôket is. Ide-oda tántorogva tanulták meg, hogy milyen a haza.

Milyen az a Jugoszlávia, amelyet városok lerombolásával kell megôrizni? Miért jelképezik a Jugoszláviához való hűséget a romvárosok? A tömegsírok? Arra sem kaptál soha magyarázatot, hogy a nép miért éppen ezekbe a vezetôkbe helyezte bizalmát, ki tudja már hányadik választáson. Mit kell tenni, hogy a nép végre felébredjen álmából, hiszen ezek a tömegek meg voltak gyôzôdve róla, hogy az elszakadó nemzetek hűtlenek és hálátlanok: egy percre sem merült fel bennük az igény, hogy önmagukba nézzenek. Hogyan lehet felriasztani ôket az álomból, ha mindenki azt mondja, hogy az álom az egyetlen igazság? Meglehet, ugyanígy álmodott az utcád.

Megtanultál félni. Szorongni, miként Kierkegaard műveiben olvastad. Apránként tanultad meg, miközben újságot vettél vagy kenyeret vásároltál. Vagy megálltál egy kirakat elôtt. Vásároltad az ellenzéki lapokat, és a szíved fölé kaptál. Neked nincs jelvényed! Megtanultál hallgatni, ha az autóbuszban az egyik utas minden bevezetés nélkül kifejtette, hogy az albánokat el kell üldözni. Ki kell ôket picsázni! Csinálják a gyerekeket és kitúrják a szerbeket. Megismerted a félelmet, amely nem csak egy-egy alkalomkor bukkant fel benned, hanem reggeltôl estig benned élt.

Egy század omlott össze egy nemzetben. A Szerbia iránt nagylelkű század, búcsúja elôtt, új mérleget készített. Jaj a gyôzteseknek, figyelmeztettek jó elôre a magányos szellemek, akikre általában senki sem hallgatott. Jóslatuk éppen akkor teljesült be, amikor nem hallották szavukat. A szerb nacionalizmus nem volt reflektált, mert nem ismerte a vereséget. A század tálcán kínált fel mindent. Amikor elôször szenvedett vereséget, akkor az állam roppant bele, de nem a nacionalizmus. Ezért kapott ez a nacionalizmus hitszerű jelleget, oda tört be, ahol a vallásnak kellett volna gyökeret eresztenie, de soha sem eresztett gyökeret. Mivel beleroppant az állam, a nemzeti érzésbôl vallásos erô lett, többé nem a valóságból táplálkozott, hanem a hitbôl, ilyképpen gyôzte le és verte szét a valóságot, ezért vonta kétségbe a tapasztalatok hitelét. Ördögi erôvel az állam fölé kerekedett. Nem az állam lett a nemzet ügye, hanem a nemzet lett az állam ügye. A valóság ellenséggé vált, s ebben az ellenségképben mindent el lehetett helyezni. Csak a nemzet hat százaléka mentes az idegengyűlölettôl, döbbent meg az egyik kutató. Hová vezet ez? De nem csak az idegen volt idegen. Idegenek voltak a személyes tapasztalatok, a világ, amely tíz év alatt új arcot vett fel, a minden-napi tények, amelyeket nem lehetett összhangba hozni a nemzeti eszmével.

Ez a jelenleg abból a meggyôzôdésbôl táplálkozott, hogy a szerb nemzet tagjai a szétomló országrészekben sehol sem kerülhetnek kisebbségi helyzetbe, azoknak az országrészeknek, ahol szerbek élnek, Szerbiához kell tartozniuk. Ezért írta ki a szarajevói posta épületére egy vakbuzgó kéz: Ez Szerbia. Hiába írta alá egy józan bosnyák: Ez posta, te ostoba! – ez sem használt.

Belgrád pedig a maga megragadó ôrültségeivel, szellemi rögtönzéseivel ennek az átformálásnak a középpontjaként szerepelt az életedben. Koszosabb várossal soha nem találkoztál, de ez téged soha sem zavart igazából. Kedvelted lezserségét és kötetlenségét, benne bohém lehettél. A pincér letegezett, te visszategezted. Bratyizni lehetett a kalauzzal és az írókollegával, akit éppen abban az órában ismertél meg. Ha elköltötted utolsó garasodat, mindig akadt valaki, aki megvigasztalt, sebaj, van neki. Sok barátra leltél Belgrádban, legtöbbször öncélúan haverkodtatok, a véletlen hozott össze és a véletlen választott el benneteket. Ott loptál elôször könyvet a könyvkereskedésben és tejet a piacon. Felszabadultabban viselkedtél, mint Újvidéken. A belgrádi társasági életben alig voltak szabályok és kánonok. Vonzóvá és nyitottá tette a laza életérzés. Bárki érkezett ide, könnyen otthonra talált. A város tarka, könnyen formálható gyurmára hasonlított, ez volt a legrokonszenvesebb benne. Nem észlelted, hogy azért, mert a nagyszabású átalakulásban elvesztette múltját.

Jugoszlávia, elsôsorban Szerbia, túl sok illúziót gyártott magáról, túlságosan gyorsan hamisította szebbre önmagát. Mindenben kivétel, mindig a történelem nyertese, mindig az igazság oldalán! Ezt mindenki hitelt érdemlônek tartotta, senki sem töprengett el azon, igaz-e mindez, s ha igaz, akkor milyen veszélyeket rejt magában. Legyôzte az Ottomán Birodalmat, megalázta az Osztrák–Magyar Monarchiát, két világháborúból gyôztesként került ki, kijátszotta Sztálint, de nem adta el magát a Nyugatnak sem, hanem kitalálta az el nem kötelezettek mozgalmát, amivel a világszínpadon tekintélyt vívott ki magának. Az önigazgatással pedig egy olyan eszme talaját készítette elô, amely a tertium datur távlatát teremtette meg. Létezik harmadik út, mutatott Jugoszláviára az, aki elutasította a reálszocializmust is, a kapitalizmust is. Ezt nemcsak a tankönyvek írták, az egyszerű emberek is magától értetôdônek tartották. Persze, mint minden mást, ezt sem kellett túl komolyan venni, derült ki a vége felé, elég volt csak színlelni, hogy magától értetôdô. Mindenki csak színlelt tehát. Az ország olyan volt, mint egy hatalmas kávéház, amelyben mindenki hamis pénzzel fizet. Lehetett benne mulatni, felejteni, alakoskodni, lelkesedni és lázadni. Az ellenzéki hamis bankóval fizetett a rendszer hívének, aki ezt nem vette zokon, a legközelebbi alkalommal ugyanezt tette ô is. Cinkosok lettetek tehát, igen, cinkosok, a cinkosságban minden viszonylagossá vált. Senki sem vett semmit zokon, gondoltad, miközben a változás is viszonylagossá vált, igazából tehát az is megtörténhetett, hogy nem volt semmiféle változás, s ez észrevétlenül pokollá változtatta a vidám kávéházat.

Az útelágazások hídja romokban hevert már sokkal elôbb, úgy, ahogy Újvidék is már sokkal elôbb romokban hevert. A bombák feltárták e belsô romokat.

Sorjában érkeztek az orosz kommunisták, rakétákat ígértek, és felesküdtek a pravoszláv hitre. Egy francia értelmiségi átszellemülten jelentette ki, szégyelli francia voltát, ô ezennel szerbnek kiáltja ki magát. Handke kikeresztelkedett, nem lesz többé katolikus, megfogadta, pravoszláv hitre tér át. A szerb parlament örömujjongva jelentette be csatlakozási szándékát az orosz-fehérorosz unióhoz. Kezdôdik a nagy eszmei ellentámadás. A szerb radikálisok az orosz kommunisták elôtt hajbókoltak, a moszkvai pravoszláv ideológusok megszentelték a belgrádi kommunistákat. A honatyák arca sugárzott a boldogságtól, végre egységesen szavaztak. Az egész megbonthatatlannak tűnt, a kétszázötvenbôl csak néhány képviselô vakarta a fejét tehetetlenül. Handke boldogan adta kézjegyét az egységre, úgy tett, mintha Koszovó nem létezne.

Anyád kérdôen nézett rád, válaszodat várta, a kávéscsészét forgatta a kezében. A hosszú, kínos csönd után végül a mellednek szegezte a kérdést. Fiam, te miért maradtál itt, miért nem léptél meg idejekorán, akkor most nekem is könnyebb lenne. Mire vársz?...

Ô jobban tudja.

Megelevenítette a partizánok bejövetelét, 1945 ôszén ugyanazt tették a magyarokkal, mint most az albánokkal.

Tíz éve talán, hogy a múlt emlékei feltörtek belôle, váratlanul, egyszer s végérvényesen. Részletekbe menôen leírta a szenttamási tömegsírok helyét, kit gyilkoltak meg az utcából ártatlanul. Rendületlenül sorolta a neveket, túlnyomórészt fiatalokét, kubikosokét, napszámosokét, béresekét. A pórnép volt a kommunizmus elsô áldozata, a gazdagok vagy a bűnösök pedig, mint mindig, idôben kereket oldottak. Az új kápolna egyik felét szintén tömegsírra emelték, mondta, ott rokonaink is vannak. De Turián is van egy, meg a Verbász felé esô határrészben is. Az utcabelieket ebbe dobálták bele.

Egészen pontosan emlékezett arra a napra.

Az ártatlanság kora lezárult, de amikor pont került a végére, kiderült, hogy túl sokáig tartott és megbocsáthatatlanul meddô volt. A berlini fal ledöntése után az is kiderült, hogy szüsziphoszi erôfeszítéseid inkább komikusak voltak, mint hôsiesek. Talicskáddal homokhegyre cipelted a homokot, s mire felevickéltél, a talicskádból kiszóródott a homok. Még a hiábavalóság érzése is komikussá vált.

1945-ben bejöttek a partizánok, apádat fehér szalaggal a karján kényszermunkára hurcolták, a szerb gazdák földjein kukoricát kellett törnie. Közben megérkeztek az orosz katonák, káromkodva letépték a karszalagot, azt kiabálták, ilyesmi nem fordulhat elô a kommunizmusban. Akkor felvillant apádban a remény, a kommunizmus majd megsegíti, és mégis jóra fordul minden. De a kommunizmusból sem lett semmi, sóhajtott fel egy évtized után. Tizenöt éves múltál, mellette feküdtél az ágyban, és csodálkozva kérdezted, miért. Igaza volt a nagyapádnak, akit a magyarok a szegedi Csillagba börtönöztek be, mert megszimatolták, hogy kommunista, válaszolta. Másfél évig raboskodott, aztán hazaengedték, nemsokára jöttek a partizánok, akik egy éjszaka az ablakát verték. Gyanútlanul kiment, hogy ajtót nyisson, de amikor kilépett, akkor az eldugott bégluki utcában véresre verték. Mozdulni sem bírt, a nagyanyád alig cipelte be az ágyba. Nem mondták meg, hogy miért, csak azt ismételgették, hogy a magyarok mind fasiszták. ’ már akkor rájött, hogy a kommunizmusból nem lesz semmi. Halála elôtt nem ment be a községházára, hogy kitüntessék, mert nem akart a szemébe nézni azoknak, akik verték. A küldönc hozta ki a bordó emlékkönyvet meg a díszoklevelet, s a nagyanyád kezébe nyomta. Nagyanyád bevitte a tisztaszobába, elrejtette az almárium egyik fiókjának mélyén. Oda, ahol az anyakönyvi kivonatokat, az anyja, az apja, az apósa és az anyósa halotti leveleit, lányai anyakönyvi kivonatait ôrizte.

Sokat és szívesen ácsorogtál a Szeged felé induló busz közelében. Az öcsédnek add át az ötszáz márkát, ki kell fizetnie az albérletet, figyelmeztette lányát egy asszonyka. A háború miatt a szegedi gazda felverte a lakás árát, nincsenek tekintettel ránk. Megfejnek bennünket az anyaországiak, de rendben van, meghosszabbították a gyerek tartózkodási engedélyét, legalább nem toloncolják vissza. Lakás nélkül pedig nem kap tartózkodási engedélyt, hanem bedugják a menekülttáborokba a kínaiak, az ukránok meg az afgánok mellé. Tudja a gazda, hogy a gyerek ki van szolgáltatva. Hajlakkot okvetlenül hozzál, folytatta az anya, de a kedvencemet vedd meg, a kék Taftot, ne vegyél akármilyet. A Nivea arckrém is fogytán, az olajról meg a cukorról ne feledkezz meg, a vámossal pedig ügyesen bánjál! Ne mosolyogj rá túlzottan, szomorúan mosolyogj, megalázkodva, s közömbös hangon válaszolj a kérdéseire! Úgy beszélt az anya, mintha a szomszédos szupermarketbe küldené a lányát tíz deka párizsiért. Megpróbált normálisan élni, pusztán azzal, hogy beletörôdött a megváltoztathatatlanba: még azok is így viselkedtek, akik a dolgok katasztrofális végkimenetelére várakoztak.

Megismerted a múltat, amely eleddig ismeretlenségbe rejtezve megalázott és sanyargatott. Mostantól nem menekülhetsz elôle, behajtja rajtad adósságodat. Bárhová is rejtezzél, hallod a tankok dübörgését, vagy – ami még rosszabb – a háborús szólamokat. A koszovói, a horvátországi, a boszniai tömegsírok a bácskaiaknak felelnek vissza, s aggódva gondoltál arra, hogy ezzel az átkozott térképpel még nem zárult le a kínos hallgatással övezett bűvös kör. Miért hallgattak szerb barátaid évtizedeken keresztül a bácskai tömegsírokról, miért hallgattak azok az értelmiségiek, akik az egyenlô jogokról és a polgári értékekrôl beszéltek? Pár kivételtôl eltekintve, akiknek a hangja gyorsan elveszett, miért hallgatnak Szarajevóról, Srebrenicáról, Vukovárról és a száznál is több koszovói tömegsírról? Miért bizonygatták, hogy nemzetük soha sem sértett és bántott más nemzetet? Ez is a múltadhoz tartozik: a mások hallgatása.

Ültél egy szabadkai szalonban a kristálypoharak elôtt, és a gyümölcsszörpöt iszogattad. Több mint egy hetet töltöttél itt el, úgy érezted magad, mintha Musil utolsó szalonjába tértél volna be. De eltűnt már a régi csillogás, hiszen dohos volt a levegô, a tapéták feslettek, és immár senkinek sem volt kedve hosszú elmefuttatásokba bocsátkozni. Bármennyire szerettél volna, nem tudtál azonosulni ezzel a várossal, nem volt erôd még egyszer átélni ugyanazt a történetet, amit Újvidéken egyszer már végigéltél. Kosztolányi és Csáth sem szerette Szabadkát, habár ôk még csak az út kezdetét látták. Te a végén toporogtál. Számkivetettnek érezted magad, nem volt hova visszatérned, valójában arra sem volt jogod, hogy bárkin számon kérd sorsod alakulását. Kényszerre pedig éppenséggel nem panaszkodhattál. Azt is mondhattad volna tehát, hogy önkéntes számkivetett lettél, végre-valahára beláttad, hogy a száműzetés elkerülhetetlen, ezért nem tartottad betegségnek, sem pedig rendkívüli helyzetnek. Csak arról van szó, hogy az önámításra nem maradt több erôd, de kedved sem. A csodatétel elmaradt. Beszélsz egy nyelvet, amely ezen a tájon lassan haldoklik, tengôdsz egy kultúrában, amely belátható idôn belül nyomtalanul eltűnik. Látod a végét, idônként békétlenkedsz majd, zúgolódsz és háborogsz, esetleg nyilatkozatokat adsz, miközben valamiféle titkos mosollyal tudomásul veszed, csupán dacolsz a jövôvel, mint egy gyerek, kötözködsz, vitatkozol, de tudod hogy hiába. Némi komédia nem árt persze, mondogatod, éppen csak annyi, hogy ne tulajdoníts mindennek túlzott fontosságot. Máskülönben közönséges vidéki bohóc leszel, ha komolyan veszed magad,...

A légitámadások kijózanítottak. n

Copyright© Európai Utas-2001