AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
42.

Közelmúltunk tanúja: Csicsery-Rónai István

A pesti Belváros egyik régi házában él, abban a lakásban, amelyet már a háború elôtt is családja bérelt. Ez önmagában is elég ritka eset, ha a XX. század magyarországi eseményeire gondolunk, de ha azt is hozzátesszük, hogy közben volt egy kis megszakítás: negyvenhárom év emigráció, akkor ez már egészen különleges teljesítmény. Csakúgy, mint a 84. esztendejében járó Csicsery-Rónay István egész élete. Már a miliô is beszédes: az antik bútorok, a festmények és a metszetek a hagyományok ôrzését és a művészet szeretetét sugározzák, a modern táv- és hírközlés eszközei az új iránti fogékonyságot, míg az összes használható felületen – a szônyegeken is – szétterített könyvek, folyóiratok, kéziratok folyamatos és szerteágazó tevékenységrôl árulkodnak.

Csicsery-Rónay István 1990-ben, egy héttel a szabad választások után tért haza hosszú emigrációjából, ahová 1947-ben a Független Kisgazdapárt külügyi osztályának vezetôjeként kényszerült, miután nyolc hónap börtön után kiszabadult az Andrássy út 60.-ból.

– Ha csak egy újabb börtön várt volna, itthon maradok – emlékszik Csicsery Rónay István. – De akkor már súlyosabb volt a helyzet. Úgy tűnt, nem maradt más választásom: vagy az oroszok visznek Szibériába, vagy megyek Amerikába. Ottani barátaim bosszantására szoktam mondogatni, hogy hosszú-hosszú vívódás után Amerika mellett döntöttem.

(A visszatérésen nem sokat töprengett. Azon sem, hogy mivel akar itthon foglalkozni: felvenni a küzdelmet az össznépi amnéziával, és szólni arról a háború utáni két évrôl, amely megvetette a modern magyar demokrácia alapjait. Ebben az alapvetésben a vezetô szerepet az akkori Független Kisgazdapárt játszotta. 1990 óta Csicsery-Rónay István minden alkalmat megragad, hogy egykori pártjának céljairól, vezetôinek küzdelmeirôl, a politikai háttérrôl, a nemzetközi összefüggésekrôl cikkeket, tanulmányokat, könyveket adjon ki, elôadásokat, megemlékezéseket, tanácskozásokat szervezzen. S minthogy a stílus: az ember, ritkán mond le arról, hogy egy kis kamaramuzsikával is emelje az összejövetelek szellemi eleganciáját. Annál is inkább, mert szívügyének tartja a XX. századi magyar zene nagy alakjának, a Svájcban elhunyt Veress Sándor életművének itthoni jobb megismertetését is.

Beszélgetésünk kiindulópontját is a művészet kínálja, ugyanis a falon néhány kép a dédapa, Zichy Mihály alkotása. A cárok udvari festôjének múzeumát szülôfalujában, Zalán, a család egykori kúriájában rendezték be, Csicsery-Rónay István – amikor csak pesti elfoglaltsága engedi – gyakran idôzik lent.)

– Dédapám ott született, én is abban a házban nôttem fel, és ott töltöttem az iskolai szünidôket. A múzeumot még apám alapította. Szerencsére a háborús viszontagságokat az anyagnak mintegy a fele épen átvészelte, és egy nagyon kedvezô megoldással – anyám intézte még a hatvanas években – a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum kezelésébe került úgy, hogy örök idôkre a család tulajdona maradt azzal a feltétellel, hogy nem szabad semmit elvinni onnan. Ez magától értetôdik, és teljesen megfelelt a mi szándékainknak.

– Ön tehát egy régi fônemesi családból származik?

– Nem, dehogy! A Zichyek grófi ága már a XVII. században kivált a családból, a miénk a nemesi ág. Volt ugyan egy 800 holdas földbirtokuk Zics község határában, de azt bérbe adták a szüleim. A földbirtokosság – noha nem volt közvetlen élményem – befolyásolta a jövômet. Nagyon világosan láttam a magyarországi szociális helyzetet, a hárommillió koldus országát, s ez volt az egyik ok, ami a forradalmi gondolatok mellett kötelezett el. Hozzájárult ehhez neveltetésem is a piaristáknál. Sík Sándornak, a Piarista Cserkészszövetség elnökének mondása jelszavunk lett: „Ez a világ nem az én világom, forradalmár vagyok a szó szent értelmében." Ezt nemcsak ilyen általánosságban, hanem nagyon is konkrét formában átéreztem: szociális kérdésekben szemben álltam az egész akkori rendszerrel, a „neobarokk társadalommal", ahogyan Szekfű Gyula nevezte.

(1935-ben érettségizett, majd beiratkozott a jogra, de felvette Kodály szemináriumát is; általában mindig több dologgal foglalkozott egyidejűleg: második egyetemi évével párhuzamosan „letudta" a kötelezô katonai szolgálatot a Bem József lovastüzéreknél, a harmadik és negyedik év pesti jogi tanulmányai mellett viszont elvégezte a bécsi diplomáciai fôiskolát.)

– Gondolom, hogy neveltetésénél fogva a nyelvek nem jelentettek különösebb nehézséget…

– A magyaron kívül franciául, németül, angolul és kicsit oroszul is beszéltem. Az angol volt akkoriban a legkevésbé fontos. Jellemzô, hogy amikor a Külügyminisztériumban a felvételin vizsgáztam a nyelvekbôl, akkor elém tették az aznapi Magyar Nemzetnek egy cikkét, hogy olvassam franciául. Ez felért egy szinkrontolmácsolással. A német könnyebb volt: írásbeli feladat a magyar külkereskedelem lehetôségeirôl, angolból pedig csak néhány rendhagyó igét kérdeztek és néhány mondatot. Akkoriban az angolnak még nem volt olyan jelentôsége, mint napjainkban.

(Arra gondolt, hogy Párizsban folytatja diplomáciai tanulmányait, de 1939-ben már nem mehetett Párizsba, így itthon végezte el a Mezôgazdasági Akadémiát. Édesanyja kívánsága volt, hogy – tekintettel a családi birtokra – értsen a gazdálkodáshoz is. Ez már a negyvenes évek eleje, s minthogy e három diploma megszerzésével párhuzamosan egyre jobban bekapcsolódott a politikába, vissza kell kanyarodnunk a történetben a piaristákhoz, ahol Csicsery-Rónay István politikai nézetei formálódni kezdtek.)

– A piarista nevelés mindig a legpozitívabb volt. Én ugyan református vagyok, de ezt a szellemet tettem magamévá, amit ott kaptam. Piarista diák volt Teleki Pál és Antall József is, hogy két nagy államférfit említsek… Érettségi után bekapcsolódtam a Piarista Öregdiákok Szövetségébe, ahol egyre többet foglalkoztunk a politikai és a társadalmi reformok szükségességével. Földreformot, titkos választásokat, demokráciát akartunk, szabadulást az osztályuralomtól, mert az a bizonyos neobarokk társadalom egyetlen osztály: a dzsentri uralmát jelentette, akkor is, ha ezen belül parlamentárisan kormányoztak. A mi gondolkodásunk képviselte a magyar szellemi fejlôdés fô irányát, amely a XIX. századi reformmozgalomtól Ady és Bartók szellemi forradalmáig ível. Ehhez a demokratikus, a magyar nemzeti hagyományokat tovább vivô és a függetlenséget mindennél fontosabbnak tartó szellemi irányzathoz a Független Kisgazdapárt programja állt a legközelebb. A függetlenség kérdése volt az a pont, amelyben a nagy öregekkel értettünk egyet: Telekivel, Keresztes-Fischerrel, Kánya Kálmánnal és egy sereg konzervatív öreg diplomatával, ami nem jelenti azt, hogy belpolitikai elképzeléseink is azonosak lettek volna. Az inkább a népi írókéhoz állt közel, csak az ô romantikus parasztpolitikájukkal nem lehetett volna semmire sem jutni, ezért tartottunk mi 1945-ben a kisgazdákkal és nem a Parasztpárttal.

– A kisgazda vezetôk közül kikkel állt kapcsolatban a háború elôtt?

– Bajcsy-Zsilinszky vitt be bennünket a pártba 1943-ban. Ô a budapesti polgári tagozat egyik vezetôje volt Varga Bélával együtt. Tildy Zoltán volt a párt elnöke, és Nagy Ferenc a fôtitkár, de mi nem velük álltunk kapcsolatban, hanem a fôvárosi szervezettel.

– Milyen volt a kisgadapárt hatósugara ebben az idôben? Milyen erôt képviselt?

– A pontos neve: Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt. Rendkívül széles társadalmi bázisra épült. A parasztságnak a legfôbb képviselôje volt, nagy támogatottságot kapott a polgárságtól, de népszerű volt a földmunkások körében is, ennek köszönhetôen az 1945-ös választásokon jelentôs rétegekre számíthattunk.

(1945-ig azonban történt egy és más az országgal is, Csicsery-Rónay Istvánnal is. Többek között az, hogy 1942-ben behívták katonának és a 2. Hadsereggel a Donhoz került.)

– Tulajdonképpen, még egyetemista lévén, kaphattam volna halasztást, egyetlen fiúutódként pedig teljes felmentést, de ezt sem szüleim, sem én nem tartottuk volna helyesnek, tehát bevonultam. 1943 elején a voronyezsi csatában az elsô vonalban voltam ugyan, de az oroszok másutt törtek át, mi pedig három nap múlva visszavonultunk. Visszavonulás közben, bekerítve, Osztrogozsszkban megsebesültem, és nem könnyen, de hazajutottam. Nyárra gyógyultam csak fel, akkor kimentem a genfi nyári egyetemre. Ott voltam, amikor az olaszok kiugrottak a háborúból. Azt hittem, hogy ez a németek összeomlásához vezet, és féltem, hogy az oroszok elôbb érnek majd Budapestre, mint én, tehát otthagytam csapot-papot, és siettem haza.

– A sietség korai volt, de nem hiábavaló, mert így bekapcsolódhatott itthon a Teleki Pál Munkaközösségbe.

– Pontosabban: visszakapcsolódtam, mert ez a mi korábbi ifjúsági mozgalmunkból alakult. 1943-ban vettük fel a néhai miniszterelnök nevét, és az ô nyugati orientációjának megfelelôen – amit a kisgazdapárt is igen fontosnak tartott – készültünk a háború utáni nagy változásokra, és folytattuk – Teleki Pál szellemében – a lengyel és francia menekültek segítését. Nekem a lengyel emigrációval szoros kapcsolatom volt, katonai kapcsolatom is, ugyanis a lengyelek Magyarországon jelentôs katonai bázissal, kiterjedt titkosszolgálattal rendelkeztek. A németek rettenetesen dühöngtek, de nem tudtak semmit sem csinálni. Kádár Gyula írja a Ludovikától Sopronkôhidáig című emlékiratában: „…lengyel foglyoknak adattam hamis útleveleket. Érdekes módon intéztem ezt: Csicsery-Rónay István jobboldali képviselô baloldali mentalitású fia útján. Ô hozta hozzám azoknak a neveit, akik szökni akartak az országból…" Nem említi, mert én sem árultam el neki, hogy ezek a lengyelek gyakran a földalatti hadsereg futárai voltak, akik fontos megbízatással igyekeztek Londonba. Éppen a napokban beszélgettem errôl a lengyel nagykövettel, aki meglepôdve hallgatta a részleteket.

(Még 1941-ben alakult meg a Magyar Függetlenségi Mozgalom. Vezetôje Szent-Iványi Domokos volt, akinek tevékenysége szorosan kötôdött ifj. Horthy Miklós „Kiugrási Irodá"-jához. Az 1944. március 19-i német megszállást követôen Csicsery-Rónay és a Teleki Pál Munkaközösség számos tagja bekapcsolódott Szent-Iványi révén az ellenállási mozgalomba.)

– Ez mit jelentett gyakorlatilag? Fegyveres ellenállást?

– Azt is. Megszámoltam, hogy az október 15-i nyilas puccs után nyolc különbözô ok is volt, amiért kivégezhettek volna, ha elfognak. Mert a statárium még a plakátragasztásra is vonatkozott. Persze a plakátragasztásnál volt komolyabb is: Mészáros Istvánnal együtt szerkesztettük az Eb ura fakó című földalatti lapot, Jaczkó Pál angyalföldi KISKA-századával pedig zsidókat, katonaszökevényeket bújtattunk, egyszóval sok mindent csináltunk.

Ennél lényegesebb, hogy mozgalmunk 1944 tavaszán megszerezte az auschwitzi jegyzôkönyveket, és Horthyt meggyôzte a deportálások valódi céljáról. A kormányzó ennek nyomán állította le a 250–300 ezer budapesti zsidó elhurcolását. A Koszorús-féle katonai akcióval pedig az Eichmann-Baky puccskísérletet hiúsította meg, ami szintén a Magyar Függetlenségi Mozgalom közreműködésével sikerült.

(Sokan buktak le óvatlanság, árulás vagy csak szerencsétlen véletlen következtében. Kivégezték a honvédség magas rangú tisztjeibôl szervezôdött katonai ellenállás vezetôit, és kivégezték a Kisgazdapárt legnagyobb alakját, Bajcsy-Zsilinszky Endrét is. De sokan megmenekültek a vezetôk közül.)

– Ön mikor és kivel lépett kapcsolatba?

– Az akkori elnökkel, Tildy Zoltánnal, azonnal a felszabadulás után.

– Jól értem, hogy „felszabadulás"-t mondott?

– Igen, én annak tartom három szempontból is: felszabadultunk a háború szenvedései alól, felszabadultunk a náci és a nyilas terror alól, és felszabadultunk a régi társadalmi berendezkedés alól. Végre hozzákezdhettünk annak a demokratikus Magyarországnak a felépítéséhez, amire készültünk.

– A kisgazdapártnak hamarosan Nagy Ferenc lett az elnöke, az ügyvezetô alelnök: Varga Béla (aki a háború alatt balatonboglári plébánosként megszervezte a lengyel gimnáziumot) és a fôtitkár Kovács Béla. Önt a párt külügyi osztályának vezetésével bízták meg. Nagyon fiatalon került erre a fontos posztra.

– Nemcsak én voltam fiatal, hanem az egész második vonal. 1945 augusztusában a párt nagyválasztmányának ülésén – ez a Kisgazdapárt parlamentje volt – az úgynevezett paraszti centrum, a Nagy–Varga–Kovács vonal vette át a vezetést, és akkor tucatnyi fiatal kapott fontos megbízatást. Részben a Teleki Pál Munkaközösségbôl jöttek, mint Saláta Kálmán, Hám Tibor és én, részben a népi mozgalomból: például Kiss Sándor, Horváth János, Vatai László. De nagyon jól együtt tudtunk működni.

– Szükség is volt erre, hiszen a jaltai egyezmény értelmében küszöbön álltak a budapesti helyhatósági, s azt követôen az országos választások.

– És a kommunisták – szovjet segítséggel – 1945 elején helyzeti elônyhöz jutottak: egyre-másra hódították meg a rendôrségi és a közigazgatási helyeket. A magyar demokrácia ugyanis kezdettôl fogva korlátozott volt. A fegyverszüneti szerzôdés korlátozta, tekintve, hogy mi támadó háborút folytattunk. Emiatt nem panaszkodhattunk! A Szövetséges Ellenôrzô Bizottság vezetését az angolok és amerikaiak szovjet parancsnokra bízták, s így a kommunistáknak már az elsô fél évben sikerült a maguk számára biztosítani a belügyet a parasztpárti, ám titkos kommunista Erdei Ferenc vezetésével.

– Ha ennyire szabad kezet kapott a szövetségesektôl a szovjet parancsnokság, akkor megtehette volna, hogy ki sem írják a választásokat?

– Nem, abban a háború utáni helyzetben ezt nem engedhette meg magának. Viszont abban bízott a magyar kommunistákkal együtt, hogy beválik Rákosiék ravasz stratégiája: elôször megtartják a buda-pesti helyhatósági választásokat, s ez biztosan az ô gyôzelmüket hozza. Úgy gondolták, hogy a kisgazdapártnak a fôvárosban nincs bázisa, a többi polgári párt nem elég erôs, tehát a munkáspártok gyôznek. Utána már könnyebb az országos választásokat elhalasztani, vagy a kisgazdákat meghátrálásra kényszeríteni. Ez volt a terv, csak éppen nem vált be. Október 7-én a választás rendben lefolyt, s a proletár többségű magyar fôváros a kisgazdapártra szavazott!

– A budapesti választások eredményét is felülmúlta november 4-én az országos választásoké, amelyen a kisgazdák 57, a kommunisták 17 százalék szavazatot kaptak.

– Hatalmas demonstráció volt ez a demokrácia mellett! A magyar nép 83 százaléka a demokratikus pártokra szavazott. Az oroszoktól megszállt országok közül egyedül Magyarországon választottak demokratikus parlamentet.

– Ez még a meg nem szállt és a polgári demokratikus hagyományaira oly büszke Csehszlovákiának sem sikerült?

– Ott felemás volt a helyzet, mert a kommunisták 40 százalékot kaptak. Így a miniszterelnök is kommunista lett Klement Gottwald személyében. A kormánytöbbség azonban polgárinak számított mindaddig, amíg a 13 százalékot jelentô szociáldemokraták nem álltak a kommunisták mellé. Akkor ölükbe hullott a hatalom orosz beavatkozás nélkül is. Ezzel szemben Magyarországon a demokrácia felszámolásához olyan szovjet katonai puccsra volt szükségük, mint amit Kovács Bélával szemben alkalmaztak.

– A kisgazdapárt fényes választási gyôzelme ellenére a Belügyminisztérium és vele az erôszakszervek kommunista irányítás alatt maradtak, de megvolt a remény, hogy a békeszerzôdés után a szovjet csapatoknak ki kell vonulniuk az országból, s ezzel a kommunisták elvesztik támaszukat.

– Pontosan ettôl féltek ôk is, hogy a polgári kormányzat végleg hatalomban marad – Kelet-Európában egyedül Magyarországon –, és persze akkor a törvénytelenségekért felelniük kell az elkövetôknek.

(Ennek a két évnek az eredményei közé tartozik, hogy megvalósult a – bár nem tökéletes – földreform, a régi vezetôosztály elvesztette pozícióit, a parlament több mint fele parasztember és kétkezi munkás volt, az 1946: I. törvénycikk a modern demokratikus alkotmány alapköve lett, nagy erôvel folyt az újjáépítés, de a teljes szuverenitás visszanyerésének a kérdése még hátravolt.)

– Mi volt az ön feladata a kisgazdapárt külügyi osztályának élén?

– 1945-ben elsôsorban a csehszlovákiai magyarüldözést próbáltuk ellensúlyozni. Azt már a háború befejezésekor értésünkre adták, hogy az 1937-es határokra kell visszavonulnunk. Ami a jövendô béketárgyalásokat illeti, pártunk eleve az etnikai határok mellett foglalt állást.

Év végén megalakítottam a párt béke-elôkészítô bizottságát. Nagy Ferencet kértük fel elnöknek. Kidolgoztuk a párt békejavaslatát, amely Erdélyt olyan nyugat–keleti irányban haladó vonallal javasolta kettéosztani, amelynek révén a Székelyföld Magyarországhoz tartozhat, s a határ két oldalán a románok és a magyarok aránylag egyenlô számban élhetnek. Csehszlovákia esetében a magyarok jogainak helyreállítását kértük, ha azonban ez a benesi dekrétumok miatt nem valósulhat meg, az anyaországhoz való visszatérésüket, de a földdel együtt, amin élnek.

Ez volt az elsô békejavaslat a pártok részérôl, ami aztán alapja lett az egész kormány békejavaslatának. Nagy Ferenc a nagyhatalmak támogatásának elnyerése céljából végigjárta fôvárosaikat.

– A magyar reményekbôl semmit sem váltott valóra a békeszerzôdés, amely ezúttal szovjet békediktátum volt, s amelyet 1947. február 10-én írt alá Párizsban Gyöngyösi János kisgazdapárti külügyminiszter. Pártja külügyi osztályvezetôjét akkor már egy hónapja vallatta az ÁVO az Andrássy út 60.-ban.

– Nem én voltam a célkeresztben, de engem, minthogy nem voltam parlamenti képviselô, könynyebben tudtak letartóztatni, nem védett a mentelmi jog. Ugyanakkor beosztásomnál fogva – ha meg tudnak törni – jelentôs terhelô tanú lehettem volna a legfelsô kisgazda vezetés elleni perben. Perre szükségük volt a kommunistáknak, mert a Nyugat miatt ekkor még nem vehették át a hatalmat, azt késôbbre tervezték. Egy ilyen „népfrontkormány" élén állhatott volna akár kisgazdapárti miniszterelnök is, mondjuk: egy Dinnyés Lajos (ahogyan ez késôbb, átmenetileg, meg is történt), de ehhez elôbb meg kellett szabadulniuk a polgári demokrácia fô képviselôitôl, elsôsorban Kovács Bélától és Nagy Ferenctôl.

– Ön ellen mi volt a vád?

– Az, hogy részt vettem egy köztársaság-ellenes összeesküvésben, mely a kormány – tehát mi magunk! – ellen irányult. Eleitôl kezdve nyilvánvaló volt, hogy a többségi Független Kisgazdapárt szétzúzását tűzte ki célul ez a koncepciós per. A párt vezetôségének második vonala volt a fôvádlott, Mistéth Endre miniszterrel az élén. Elôsegítette a vád megkonstruálását az, hogy több vádlottat összekötött az a tény, hogy tagjai voltak egy 1944 elején megszűnt titkos szervezetnek, a Magyar Testvéri Közösségnek. Miután a politikai vádakat nem tudták kellôképpen bizonyítani, a magyar közösségbeli tagságot használták fel ürügyül. Rákosi nyomán ma is sokszor hívják az egész ügyet tévesen „magyar közösségi per"-nek.

– Mi volt tulajdonképpen a Magyar Közösség?

– Egy patrióta szervezet. Erdélybôl származik, ott alapították vagy 250 éve. Onnan került az anyaországba. A harmincas években erôsödött meg. Célja a magyar érdekek feltétlen képviselete volt. Ekkor természetesen célja a germán és náci befolyás elleni védekezés lett. Íme egy részlet a közösségi avatóbeszédbôl: „Az idegen szellemű vezetôrétegbôl csöpögtették népünkbe a germán ízlést, germán észjárást… A zsidóveszély kiáltásával fordították a magyarság figyelmét olyan irányba, hogy ne vegye észre a német veszedelmet." A szervezet nem volt rasszista, csupán egy nagyapának kellett magyar nevűnek lennie.

– Visszatérve a perre, az ÁVO a legsúlyosabb kínzások útján próbálta Kovács Bélát a – nemlétezô – köztársaságellenes összeesküvés ügyébe belekeverni.

– Miért Kovács Béla volt a fô ellenség?

–Mert ô volt a legszókimondóbb, és ô volt abban a pozícióban, hogy kevésbé kellett kompromisszumokat kötnie, mint Nagy Ferencnek. Nagy Ferencet sokan vádolják megalkuvással, ami nem igaz. Kompromisszumkészséggel lehet illetni – miniszterelnökként erre rá is kényszerült –, de megalkuvással nem. Kovács Béla azonban minden támadásra legalább olyan élesen támadott vissza. Ô volt a fô ellenség, ôt akarták eltüntetni.

– Ez sikerült is.

– Igen, de csak orosz segítséggel, pontosabban: beavatkozással, amikor a Kommunista Párt Politikai Bizottsága követelte Kovács Béla bíróság elé állítását, de ehhez – akkor még – szükség volt a törvényesség betartására, azaz hogy a parlament felfüggessze képviselôi mentelmi jogát. A mentelmi bizottság azonban megtagadta Kovács Béla kiadatását. A népszuverenitás legfôbb letéteményese, a nemzetgyűlés erôsebb volt, mint az ÁVO és az akkor már Rajk László vezette Belügyminisztérium. De nem volt erôsebb, mint a Szovjetunió. 1947. február 25-én az oroszok elhurcolták Kovács Bélát, és csak 1955-ben engedték haza, megtört egészséggel.

– A Szövetséges Ellenôrzô Bizottság amerikai tagja éles hangú jegyzékben tiltakozott, de gyakorlati beavatkozás nem történt.

– Közvetlenül nem, de ez a példátlan eset hozzájárult a Truman-doktrínához, amely kimondja, hogy új totalitarizmus tör uralomra, ezt az Egyesült Államoknak fel kell tartóztatnia, és támogatnia kell a nemzeteket szabadságjogaik fenntartásában. Voltaképpen innen számíthatjuk a hidegháború kezdetét. Hozzáteszem, hogy több jegyzékváltás, és egyre keményebb hangú, történt az amerikaiak és az oroszok között, a britek is tiltakoztak – a részletes dokumentumok olvashatók a Koncepciós per 1947 című könyvben – de addigra Nagy Ferencék már emigrációba kényszerültek, s a kommunista tervnek megfelelôen megalakult a törvényesnek mondott Dinnyés-kormány, amely iránt a Nemzetgyűlés „bizalmát fejezte ki".

– Mást nemigen tehetett. Az említett könyvbô – amelyet ön régi munkatársával, Cserenyey Gézával írt 1988-ban – tudom, hogy hat pert folytattak le a kommunisták, ezek során több mint 250 személyt tartóztattak le, 229 vádlottat állítottak bíróság elé, dr. Donáth Györgyöt halálra is ítélték, s az ítéletet végre is hajtották. Addigra már Nagy Ferenc, Varga Béla és sokan mások elhagyták az országot. Önt két évre ítélték, de szabadlábra helyezték.

– Csak ideiglenesen. Abban a hitben, hogy legközelebb már nem az ÁVO, hanem az oroszok „vendégszeretetét" fogom élvezni, meglehetôsen kalandos körülmények között elhagytam az országot. Néhány hónapot Ausztriában és Svájcban, majd egy évet – akkor már feleségem és lányom is kinn volt – Párizsban töltöttünk, amíg megkaptuk az amerikai vízumot. Ott addigra már egy egész kis Magyarország verôdött össze Varga Bélával és Nagy Ferenccel az élén.

– Hogyan képzelte: mivel fog foglalkozni?

– Azzal tisztában voltam, hogy itthon a munkámat nem folytathatom tovább, de ez nem bántott, annyira ideiglenesnek hittem az emigráns állapotot. Abban bíztam, hogy néhány év alatt az egész a javunkra eldôl, mert a nyugat beavatkozik. Tévedtem.

(A Kongresszusi Könyvtárban kezdett dolgozni, ahová valamennyi napilap és folyóirat jár. Csicsery-Rónay István a Szabad Európa Rádió sajtóosztálya számára dolgozta fel a magyar anyag kulturális részét.)

– A sajtóosztályon töltött hét évnek köszönhetôen az egész magyar helyzetet nyomon tudtam követni, persze bizonyos áttételeken át, a sorok között olvasva.

– 1956-ban felcsillanhatott a remény, hogy itthon véget ér a diktatúra, önöknek pedig az emigráció.

–Igen, ’56 egy lehetôség lett volna, de az amerikai vezetôk féltek a háborútól, pedig ha akkor elég fantáziájuk van, junktimba hozhatták volna az izraeli, az angol és a francia haderô kivonását Egyiptomból, amit az oroszok követeltek, az oroszok magyarországi kivonulásával. Nem is gondoltak rá. A fantázia nem a legerôsebb oldala az amerikai politikának. Persze, nemrég Brzezinskitôl hallottam, hogy azóta kiderült: az oroszok akkor, ha törésre kerül a sor, készen álltak egy taktikai atomtámadásra Hamburg ellen. Amire csak egy teljes atomháború lehetett volna a válasz. Ezt tudva most már én is szkeptikusabb vagyok, de ennek ellenére azt mondom, hogy valamit kellett volna tenni: legalább egy ideig bizonytalanságban hagyni az oroszokat. Ehelyett Eisenhower már a második nap nagykövete útján biztosította Moszkvát, hogy ôt nem érdekli Magyarország. Dulles pedig, aki éppen beteg volt, a kórházi ágyról jelentette ki, hogy nem kíván katonai szövetséget az oroszok ellen. Ez eszébe sem jutott senkinek, de azzal, hogy ô kimondta, zöld utat engedett a támadásnak.

– ’56-ban tehát be kellett rendezkednie a hosszúnak ígérkezô emigrációra. Minthogy – saját hagyományaihoz híven – a munka mellett elvégzett egy negyedik egyetemet is, ezúttal a könyvtár szakot, nem követte a New Yorkba költözô sajtóosztályt, hanem a marylandi egyetem könyvtárában maradt. Ott dolgozott 23 évig, nyugdíjba vonulásáig. És alapított egy könyvkiadót, amelyet ma is működtet: az Occidental Presst.

– Egy folyóirattal kezdtem 1951 januárjában: Hírünk a világban címmel.

– Milyen hírünk volt a világban?

– ’56 elôtt elég rossz. Éppen ez ellen indítottam a folyóiratot. Például szóvá tettem, hogy a négy nagy angol nyelvű enciklopédiában a magyar történelem tárgyalása a legellenségesebb hangon történik, kivéve a Britannicát, amelyben C. A. Macartney skót professzor tárgyilagos írása jelent meg. Észrevételeimet elküldtem a szerkesztôknek, és a következô kiadáshoz – évente jelenik meg az új – a Collier’s Encyclopaedia engem kért föl a magyar történet megírására, a másik kettô pedig Macartneyt. Azóta – kisebb hibáktól eltekintve – kedvezôen írnak rólunk. A Hírünk a világban-t 1964-ben megszüntettem, elég munkát adott a kiadó. Rájöttem ugyanis, hogy egy könyvkiadót is tudnék működtetni, mert Argentínában az infláció miatt olyan olcsó volt a nyomda, hogy még a szállítással együtt is megérte. A Száműzöttek naptára volt az elsô könyv, azt követte a többi: a nyugati magyar írók munkái. Argetína után továbbra is fôleg külföldön nyomattam a könyveimet, még Bombayban és Tajpejben is.

– Amelyeket nyilván el akart juttatni a hazai olvasókhoz. Hogyan?

– Ennek több módja is volt: olykor megpróbálkoztunk a postával. Volt, amit átengedtek, volt, amit nem. Például – mert lemezeket is kiadtam – Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse Brahms zongoraversenyeinek borítójában utazott, bízva abban, hogy minden lemezt nem lehet lehallgatni. A legnagyobb siker a Korunk szellemi körképe című antológia volt, ez hat kiadást ért meg, és több mint tízezer példányban került Magyarországra. Késôbb a módszer az volt, hogy a fôbb városokban: Münchenben, Londonban, Párizsban, Rómában élô ismert magyarok, fôként írók lakására küldtük a könyveket, és a hatvanas évek közepétôl, amikor már lehetett itthonról nyugatra utazni, a hazaiak onnan vihettek el ingyen egy-egy példányt.

– Mikor döntötte el, hogy hazajön?

– ’47-ben, amikor kimentem. Ha nem vettem volna biztosra, hogy egyszer hazajövök, akkor még Szibériát is megkockáztattam volna. Onnan talán hamarább jutottam volna haza. De 1990 elôtt jönni erkölcsileg lehetetlen volt. Úgy fejeztem ki, hogy „Én kérjek tôlük vízumot? Ôk kérjenek tôlem, hogy a hazámban lehetnek!"

– Hogyan sikerült a régi otthonát visszakapnia?

– Amikor engem teljes vagyonelkobzásra ítéltek, átadtuk a lakás bérletét egy családnak. Ôk megígérték, hogy majd visszaadják. Ez történt.

– Egykori pártjába azonban nem tért vissza.

– Nem, hiszen ezt a pártot – a mi véleményünk szerint – a régi Kisgazdapárthoz semmi sem fűzi, a tagság sem és az eszme sem. 1990-ben még voltak néhányan a kisgazdapártban a régiek közül, de azután a párt több részre szakadt, volt kisgazdák más pártokba is mentek, csupán a név maradt meg, ’92-ben a volt képviselôk, miniszterek, pártvezetôk nyílt levélben közölték, hogy a Torgyán-féle pártnak nincs jogosultsága a nagy múltú 1945-ös Kisgazdapárt nevét viselni.

– Nem gondoltak arra, hogy feltámasszák a régit?

– Nem. Fontosabb volt a ’45-ös demokratikus hagyományoknak a feltámasztása! Ezzel a céllal létrehoztam az 1945 Alapítványt. Kuratóriumunk tizennégy tagja fontos funkciót töltött be az 1945–47-es demokratikus pártokban. Varga Béla volt a tiszteletbeli elnökünk, amíg élt; sajnos nem él már Hám Tibor és Jaczkó Pál sem, Dessewffy Gyulát tavaly vesztettük el, ôk mind kisgazdák voltak, csakúgy mint az Amerikában maradt Fábry Pál vagy Horváth János, aki most a Fideszben képviselô. Közénk tartozik Göncz Árpád is, ô hajdan Kovács Béla titkára volt, valamint Kádár Géza, aki Tildyé. A parasztpártiak közül velünk van Kanyar József és a Münchenbôl gyakran hazalátogató Borbándi Gyula. Gábor Róbert és Baranyai Tibor az egykori Peyer-pártot, vagyis a szociáldemokratákat képviselik a kuratóriumban, míg Varga László, aki most fideszesként a parlament doyenje, annak idején a Barankovics-féle kereszténydemokrata néppárt képviselôje volt. Célunk, hogy rendezvényeinkkel és kiadványainkkal – köztük az Occidental Press Csillagos órák, sorsfordító magyarok című sorozatával – kigyógyítsuk a népet abból az amnéziából, amely az 1945–47-es éveket beborítja. Pedig az akkori demokratikus alapokra épült ’56 és ’89.

– Idén elsô ízben – az Országházban tartott ünnepséggel és a középiskolákban kötelezô megemlékezéssel – hivatalosan is tisztelegtek a kommunista diktatúrák áldozatai elôtt. Ebben oroszlánrésze van az önök tevékenységének.

– A parlamentben vita volt, hogy melyik legyen a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja. A Fidesz – Magyar Polgári Párt javaslatára nagy többséggel február 25., Kovács Béla elhurcolásának évfordulója mellett döntöttek.

– Nem gondolt arra, mióta újból itthon van, hogy valamelyik párthoz csatlakozzék?

– Nem, már csak azért sem, mert ez esetleg eltávolított volna mindazon barátomtól, akik más pártok tagjai. Don Giovanni nézetét vallom, akit amikor megkérdeztek, hogy miért nem hű egy nôhöz, azt válaszolta, hogy ha egyhez hű lenne, az azt jelentené, hogy az összes többihez hűtlen…

Cservenka Judit

Copyright© Európai Utas-2001