AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
42.

Ryszard Kapuscinski:
Nemzeti kultúra a globalizáció korában

A Lengyel Kultúra Kongresszusa különös, rendkívüli idôpontban ül össze. Három hét múlva kezdetét veszi a XXI. század. Ez nem csupán naptári tény. A lezáruló század végének számos fontos eseménye és folyamata jelzi elôre, hogy az új évszázad próbára tevô kihívások elé állít bennünket, ugyanakkor lehetôségeket is teremt – csak tudjunk élni velük!

A mostani történelmi pillanatot két óriási súlyú és jelentôségű körülmény egybeesése teszi kivételessé: elôször is véget ért a hidegháború, amely fél évszázadon át megosztotta a világot, és befagyasztotta a világban uralkodó viszonyokat. E háború befejezôdése új korszakot nyitott a világ legújabb kori történelmében, az emberiség nagy családja elôtt megnyitotta a demokráciához és szabadsághoz s ezzel együtt az elkövetkezendô globális egyetértéshez és együttműködéshez vezetô utat.

Az általános nyitás és közeledés megindulásához társult – és jelentôsen hozzá is járult – az a hatalmas elektronikai forradalom, amely még mindig tart, és amely az emberek közötti kommunikáció két nagy akadályát, a tér és az idô akadályát áttörve egyidejűbbé, hozzáférhetôbbé és kedvezôbbé tette a világot mindenki számára – bár tegyük hozzá mindjárt: annál kedvezôbbé és hozzáférhetôbbé, minél gazdagabb és erôsebb valaki.

Épp a fenti két tény, a hidegháborút követô nyitás, valamint az intenzíven fejlôdô planetáris kommunikáció és hírközlés összekapcsolódásából született meg az az új, különleges jelenség, a globalizáció jelensége, amely országtól, kontinenstôl függetlenül egyre nagyobb hatással van mindannyiunk sorsára. A globalizációval kapcsolatos viták különösen az utóbbi évtizedben lángoltak fel, s tartanak ma is az egész világon. A globalizmus jelensége ugyanis egyre nagyobb mértékben érinti, hatja át az élet minden területét – a politikát, a gazdaságot és a kultúrát.

Vannak teoretikusok, akik azt állítják, hogy nincs új a nap alatt, hogy a globalizáció sok évszázados jelenség, amelyrôl legalább azóta beszélhetünk, hogy Kolumbusz Kristóf felfedezte az új földrészt, sôt azóta, hogy a milétoszi Anaximandrosz megalkotta az elsô világtérképet (ez a Földet lapos körnek ábrázolta, amelyet víz vesz körül, a vízben pedig delfinek úszkálnak). Ez a nézet azonban nagy adag szubjektivitásról és a képzelet csapongásáról tanúskodik.

Korábban ugyanis sosem létezett egyetlen olyan hatalmas központ, amely egész bolygónk sorsát befolyásolja, és nem léteztek olyan kommunikációs eszközök, amelyek lehetôvé tették volna, hogy az ember a földgolyó bármely részérôl egy pillanat alatt kapcsolatot teremtsen a világ túlsó végében lévô másik emberrel. Új világminôséggel állunk hát szemben, amelyet csak most kezdünk felfogni, megérteni.

Elterjedt definíció szerint a globalizáció a nagy, nemzetek fölötti vállalatok harca a piacok megszerzéséért, a tôkék és áruk államhatárok és régiók fölötti szabad áramlásáért. Ez a tisztán gazdasági szemléletű meghatározás azonban túlságosan felszínes és szűk körű. A globalizáció ilyen fogalma ugyanis a kultúrát a piac összetevôjeként szemléli. Minthogy pedig a globalizmus ideológiája szerint a piaci törvények döntenek mindenrôl, ezeknek kell irányítaniuk a kultúrát is. Ezért újfajta értékkritériumok lépnek életbe. Senki sem kérdezi, hogy egy könyv jó-e, vagy hogy egy film kiváló-e. A lényeg az, hogy hányan nézték meg, mennyi bevételt hozott. Mi pedig folyton ugyanazokat a kritériumokat alkalmazzuk, s nem mindig vagyunk tudatában annak, hogy milyen következményekkel jár ez a kultúra tartalmára és helyére nézve.

Sok félreértés és tévedés származik itt a kultúra kétféle értelmezésébôl: az angolszász, különösen az amerikai kultúraértelmezés – és Amerika a globalizáció fô hajtóereje –, valamint az európai, különösen a nálunk oly erôs romantikus kultúraértelmezés különbözôségébôl. Nagyon leegyszerűsítve ezt mondhatjuk: az amerikai felfogás szerint a műalkotás emberi munka terméke, e munka értékét pedig a befogadó a vásárlás aktusával vagy annak elutasításával mondja ki, Európa viszont a műalkotást az ihlet gyümölcsének tartotta, olyan dolognak, amely a sacrum elemeit tartalmazza, a piaci érték tehát másodlagos szerepet játszott.

A globalizáció terjedésével egyre nagyobb teret nyer az elsô, az angolszász változat. A kétféle kultúramodell közötti különbség nem csupán filozófiai természetű, e különbségnek gyakorlati következményei is vannak.

Abban ugyanis általános az egyetértés, hogy a XXI. század a kultúra százada lesz. Míg a régi civilizációkban a legnagyobb értéket a föld, az újkori civilizációban a gép jelentette, addig az elôttünk álló civilizáció legnagyobb értéke az emberi elme lesz, annak megismerô, alkotó képessége. Ahhoz, hogy az emberi elme megfelelô módon fejlôdhessen, a legjobb minôségű kulturális környezetben kell érlelôdnie, tökéletesednie, olyan környezetben, amely állandóan inspirálja, gazdagítja.

A világban létezô számos társadalmi megoszlás mellett egyre határozottabban körvonalazódik – a szegények és gazdagok megoszlásán kívül – egy új egyenlôtlenség: vannak, akik hozzájutnak a tudáshoz, a kultúrához, és vannak, akiknek ez nem jut osztályrészül, következésképpen marginalizálódásra, másodrendűségre ítéltetnek. A fiatal nemzedékek világszerte értik ezt, tanulási kedvük ezért soha nem tapasztalt méreteket öltött, a legkülönfélébb szintű iskolai oktatás iránti érdeklôdés pedig általánossá vált, és állandóan növekszik. Azokban az országokban, amelyek figyelmüket a jövôre és a nemzeti kultúrákra váró kihívásokra összpontosítják, az ezzel kapcsolatos beruházások elôkelô helyet foglalnak el a társadalmi és állami kiadások sorában. Nem egyirányú, vissza nem térülô adományokról van itt szó. Ellenkezôleg – a kultúrával kapcsolatos beruházások a legmegalapozottabb, a gazdaságilag legkifizetôdôbb beruházások közé tartoznak. Így van ez az amerikai típusú globalizáció esetében. A tömegkultúra termékeinek, de nem csak ezeknek a termelése és a világ minden zugába történô exportálása óriási jövedelmet hoz az Egyesült Államoknak. E kultúra termékei – a filmek, sorozatok és más televíziós programok, a szórakoztató és komolyzene, az irodalom, a festészet stb. – nem azért vannak jelen mindenütt, mintha az amerikai társadalom mindenrôl lemondana, hogy kultúrája uralja a világot, hanem azért, mert ez a kultúra az amerikai korporációknak és monopóliumoknak mesés hasznot hoz. A globalizáció három nagy felfedezést hozott: a kultúra, az oktatás és az információ nagyszerű üzletté válhat. S történik mindez óriási, planetáris méretekben – míg ugyanis a XX. század elején a tömegtársadalom jött létre, jelenleg a tömegtársadalom planetáris társadalommá alakulását éljük, miközben a tömegkultúra planetáris méreteket ölt.

Azonnal fölvetôdik itt a kérdés: milyen lesz ez az új társadalom? Ízlése és kulturális választása minden bizonnyal ugyanolyan lesz, mint a tömegtársadalom emberéé. De miként alakulnak majd a különbözô kultúrák közötti viszonyok? Bizonyos vélemények szerint valószínűleg egyetértésben fogunk élni a multikulturális világban, mások szerint a kultúrák között konfliktusok, összeütközések, harcok alakulnak ki. Sokan állítják viszont, hogy a planetáris kultúra olyan ütemben egységesül, hogy mindannyian egyre hasonlóbbakká, sôt egyformákká válunk. Külsô megjelenésünkben ez már meg is történt. Az egész világon Adidas-cipôt, kék farmernadrágot, pamut pólót hordanak az emberek. Ezek az alapvetô ruhadarabok olyan általánossá és olcsóvá váltak, hogy még a szegény országokban is eltűnt a nyomor hagyományos jelképe, a rongyos gúnya. Találkozhatunk még itt-ott koldusokkal, de már ôk is egészen elfogadható ruhát viselnek. Igen, mert a globalizáció egyúttal a silány, giccses holmik elterjedését is jelenti, ami azonban különféle esetekben sok ember életnívóján javított. Kételkedve kell viszont fogadnunk azt a mítoszt, azt a globalizáció hívei által terjesztett új utópiát, amely szerint a globalizáció és a kommunikációs technikák – például a műholdas hírközlés vagy az internet – önmaguktól megoldják korunk legnagyobb lidércnyomását, a mélyülô társadalmi egyenlôtlenséget.

A globalizáció, annak intenzív, dinamikus térnyerése, rugalmas, vállalkozó szellemisége eltérô reakciókat vált ki világszerte.

Legtöbb híve és szószólója azok között található, akik a nagy nemzetközi vállalatokhoz, a nagy bankokhoz, a kiterjedt médiahálózatokhoz, a befolyásos nem kormányzati szervezetekhez, vagyis a világot manapság irányító leggazdagabb globális osztályhoz kötôdnek. Ezek az emberek a globalizációról a töretlen optimizmus és a legnagyobb önbizalom hangján beszélnek.

Más a helyzet Európában, ahol a globalizáció hívei mellett szép számban vannak jelen a kételkedôk, sôt a globalizáció ellenzôi is. Európa félti a jövôjét, aggódik, mert fokozatosan veszít korábbi vezetô szerepébôl, miközben nem képes megtalálni új helyét változó bolygónkon.

Egyenesen ellenségesen viszonyulnak a globalizációhoz a szegény országok, gyakorlatilag az egész harmadik világ. A globalizációt arrafelé új gyarmatosításnak nevezik, a szabad piac jelszava pedig nem gyôzi meg azokat, akiknek nem nagyon van mit eladniuk ezen a piacon. Itt azonban meg kell jegyezni, hogy az olyan kultúrákban, mint az iszlám vagy a buddhizmus, különválasztják a globalizáció technológiai és kulturális oldalát. Az elôbbit elfogadják, az utóbbit elvetik.

A globalizáció víziója sok embert, sok közösséget és intézményt félelemmel tölt el, s mivel nem éreznek magukban elég erôt ahhoz, hogy harcoljanak a világ leghatalmasabb gazdasági és médiahatalma által támogatott jelenség ellen, az elhatárolódás, elszigetelôdés, bezárkózás taktikáját választják, nem veszik észre, hogy a globalizáció körülményei között a kultúra új helyzetbe került. Áll ez a nemzeti kultúrákra is. A globalizáció, minthogy az államhatárok, sôt a nemzeti törvények fölött működik – bizonyítja ezt egyik leghatalmasabb eszköze, az internet is –, a nemzeti kultúrákba beviszi a könyörtelen piaci mechanizmust, fokozatosan áruvá téve mindent, ami az emberi szellem és elme terméke. Ebben a helyzetben a globalizáció elsôsorban azoknak a kultúráknak nyújt esélyt a további, alkotó létezésre, amelyek amellett, hogy magas esztétikai és etikai értékeket képviselnek, egyúttal olyan anyagi erôt és gazdasági potenciált tudhatnak magukénak, amely lehetôvé teszi számukra, hogy állják a konkurenciát, és szembeszálljanak a marginalizálódás veszélyével. Azt, hogy mi, lengyelek képesek vagyunk ilyen magatartásra, újra bizonyította, hogy mást ne is említsek, két idei nemzetközi rendezvény – a hannoveri és a frankfurti.

A világban kialakult új kommunikációs helyzetben a mai ember már nem csupán egyetlen kultúrával, saját nemzeti kultúrájával érintkezik, hanem több tucatnyi más, gyakran nagy és gazdag kultúrával, s ezért állandóan választhat, sôt választania kell, annál is inkább, mivel az emberi elme befogadó és percepciós képességének megvannak a maga áthághatatlan korlátai.

Vagyis a világ teljes megnyílása, amely oly örömteli, de kissé nyugtalanító jelenség is, a nemzeti kultúrákat nagy és könyörtelen konfrontálódás próbájának tesz ki, mozgásba, keringésbe hozza, a kulturális javak és értékek mozgása ugyanis sosem volt olyan intenzív, olyan globális, mint most. Marshall McLuhan valamikor azt mondta, hogy a világ globális faluvá válik – ma azt mondhatjuk, hogy minden faluban helyet talál magának a globális világ.

A piac uralma még más szempontból is befolyással van a mostani helyzetre. A piac olyan valóság, amely állandó szeszélyeknek és ingadozásoknak, az ízlések, hangulatok, divatok állandó változásának van kitéve, ilyen körülmények között még az igazi és tartós értékek is veszélybe kerülhetnek vagy marginalizálódhatnak.

Másfelôl viszont a gyors és hozzáférhetô kommunikáció lehetôvé teszi a kultúrák egymást gazdagító kölcsönhatását, cseréjét, a kölcsönös inspirációt és az együttműködést, egyszóval azokat a folyamatokat, amelyek manapság hihetetlen méretekben zajlanak.

A mi nemzeti kultúránk az utóbbi két évszázadban – és ez a két évszázad határozta meg az európai kultúra jelenlegi állapotát – rendkívül kedvezôtlen körülmények között fejlôdött. Ez a kultúra sosem volt tehetôs, anyagi javakban gazdag. Mégis, mint államiságától megfosztott nép éppen saját, erôs lelkületű, az európai keresztény hagyományban mélyen gyökerezô lengyel kultúránk révén maradtunk fenn. Nem volt nemzetállamunk, de volt lengyel nyelvünk, élô emlékezetünk, megvolt bennünk a nemzeti együvé tartozás érzése, volt hitünk.

Igen, azokban az idôkben, a globalizációt megelôzô korszakban ez még lehetséges volt. Ma azonban a szegénység megsemmisítô hatással van a kultúrára, megfosztja azt életadó erôitôl, rangjától.

Elég megnézni a szegény országokat, ahol az állam nem működik, a gazdasági élet pedig haldoklik. Az ilyen országokban a kultúra lényegében megszűnt létezni. Az értelmiség kivándorolt, az iskolák kiürültek, bezárták a könyvtárakat.

A kultúra minden társadalom, minden nép legnagyobb kincse. Ez mindig is így volt. Az emberek nem élhetnek a kultúrán kívül, a kultúra az emberi lét formája. Egy nép világban elfoglalt helyét, elfogadottságát, az iránta tanúsított tiszteletet kultúrájának értékével, kisugárzási erejével mérik, ezért a kultúra ápolásában, szellemi és anyagi gazdagságának, korszerűségének és nyitottságának gondozásában a korszerű hazafiság jut kifejezésre.

Csakhogy a kultúra szerepének növekedésével, s éppen ez a tendencia fogja a XXI. századot jellemezni, megnövekszenek a kultúrával kapcsolatos kötelezettségeink. A megkönnyített és korlátozásmentes kommunikáció világában, abban a térben, amelyet ma hatalmas és dinamikus kultúrák igyekszenek megtölteni, csak rugalmas, alkotó és gazdag nemzeti kultúrának van esélye a fennmaradásra és arra, hogy betöltse azt a szerepet, amelyet saját hazája, Európa és a világ vár el tôle.

Természetesen mindig vissza lehet húzódni az elmaradottság kuckójába, a tétlenség nyugalmas melegébe, csakhogy akkor elveszítjük jelentôségünket, a világ nem számol az ilyen partnerrel. Igen, mert a nagy lehetôségek világában élünk, de a nagy követelmények világában is. Olyan világ ez, amelytôl sokat lehet kapni, de csak állandó erôfeszítés, koncentrálás, céltudatosság, kockázatok vállalása árán. A fiatalok, akik most lépnek be ebbe a világba, akiké ez a világ, már tisztában vannak ezzel.

A világ nemzeti kultúrái között a lengyel kultúra jelentôs és fontos helyet foglal el. Az elnyomás és üldöztetés évtizedei alatt bebizonyította alkotóerejét, súlyát és függetlenségét.

Nagyszerű ez a mi örökségünk, amelyre mindig hivatkozhatunk, amelyben támaszt és inspirációt kereshetünk.

Néha a lengyel kultúra gyengeségének tartották, hogy különbözô civilizációk, hatások és befolyások keresztezôdésében fejlôdött. Ma, a globalizáció korszakában, vagyis a hatalmas keresztezôdés, a planetáris csere és párbeszéd idôszakában ez kultúránk ütôkártyájává, megkülönböztetô jegyévé és esélyévé válik.

A kultúra nem csupán felbecsülhetetlen nemzeti örökség, hanem folytonosan elôállított és átalakított gazdagság, érték, amelynek mindannyiunk közreműködésével állandóan fejlôdnie, változnia, gazdagodnia kell.

Olyan termôföld ez, amely egy pillanatig sem maradhat parlagon.

Szenyán Erzsébet fordítása

Copyright© Európai Utas-2001