Közép-Európa múltjáról Nápolyban

Európai Utas
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
42.

Közép-Európa múltjáról Nápolyban

- Nápolyi Beszélgetések -

Még a december sem rontott semmit Nápoly mediterrán szépségén. Az örökzöld növényzet, a gyümölcstôl sárgálló citromfák, a kellemes idô a tavasz illúzióját keltették az innen nézve messze északon fekvô Közép-Európából érkezôknek, akik a közép-európai romantikus irodalmat, a lengyel-litván Mickiewicz, a szlovén Pre‰eren és a magyar Vörösmarty műveit témául választó konferenciára jöttünk ide.

Nápolyban működik a nagy múltú Istituto Universitario Orientale, amelynek kelet-európai nyelvekkel foglalkozó intézetében a negyvenes évek óta oktatják a magyar nyelvet és irodalmat, s az intézet mostani vezetôje, Amedeo di Francesco egyben a Nemzetközi Hungarológiai Társaság elnöke is. De itt tanít az Olaszországban oly nagy népszerűségre szert tett Márai-regény, A gyertyák csonkig égnek olasz fordítója, Marinella D’Alessandro is.

A konferenciához jubileumok adták az alkalmat: Vörösmarty és Pre‰eren születésének kétszázadik s Mickiewicz halálának 145. évfordulója. Az elôadások sem szorítkoztak csupán e három szerzôre. Az orosz, szerb, román romantika kapcsolódását is vizsgálták az elôadók.

Bármilyen távol esik is tôlünk ez a kivételesen szép fekvésű város, sok szállal kötôdik a magyar történelemhez és kutúrához Árpád-házi királyaink óta. A belvárosban, a VII. századi alapítású Santa Maria di Donna Regina-templomban nyugszik Árpád-házi Mária nápolyi királyné, IV. Béla unokája, a magyarországi és nápolyi Anjou uralkodók nagyanyja. Síremléke az egyetlen korabeli szobor az Árpád-ház egyik tagjairól.

Dédunokáját, a tragikus sorsú Endrét a Duomóban helyezték örök nyugalomra. Még sírjának márványtáblájára is rávésték: csalárd gyilkosság áldozata lett. A hűtlen Johanna ellen indult hadba Nagy Lajos királyunk, magának követelvén a nápolyi trónt. Kétszer is elfoglalta a várost, ám a nagy távolság és az európai nagypolitika több kísérlet ellenére meghiúsította hatalmának fenntartását. Még a Nápolyba látogató Petrarca s a hosszabb ideig itt tartózkodó Boccaccio is megemlékezik az esetrôl és a hadjáratokról. Az itáliai háborúk tették legendássá Toldi Miklós alakját.

Meglepô, s egyben szánandó is, milyen egyszerű kis sírkô jutott Aragóniai Beatrixnak, Magyarország egykor ünnepelt királynôjének sírhelye elé a San Pietro-templomban. Még a kápolna falát is meg kell osztania mással! Pedig mennyi pompa, micsoda szellemi élet s kifinomult társaság vette ôt körül ifjú hercegnôként apjának, Nápoly királyának udvarában. S mi mindent megtett Mátyás azért, hogy felesége Magyarországon se érezze hiányát a fényűzés-nek s a kifinomult udvartartásnak. Mátyás király halála után a továbbra is uralkodni vágyó gyermektelen királynô alulmaradt az udvar cselszövéseiben: álházasságot rendeztek neki Ulászlóval, ezért birtokait hátrahagyva 1501-ben hazatért Nápolyba. Családja addigra elvesztette hatalmát a város felett, így Beatrix kolostorban élte le életének hátralévô hét évét. Halálával a két ország több évszázados szoros diplomáciai és kulturális kapcsolata is véget ért.

A Posillipo-domb, melynek lábánál szállásunk volt, s ahonnan – mint mondják – a legszebb kilátás tárul az egész öbölre, a Vezúvra és Capri szigetére, Márai Sándor alakját idézi meg. Itt élt hozzátartozóival egy ideig közvetlenül azután, hogy végleg elhagyta hazáját. Szônyi Zsuzsa elevenítette fel visszaemlékezéseiben azt az epizódot, amikor Márai kedves meglepetésként mutatta meg barátainak „felfedezését", egy ôsrégi, eldugott kis kolostort Salerno fölött, melynek XIII. századi freskói Szent Istvánt és Szent Lászlót ábrázolják.

Ki tudja, még mennyi számon nem tartott emlék köti össze múltunkat, s mennyire képes nyitottá tenni a jövô a két területet egymás értékeinek befogadására?

Molnár Andrea

- Nápolyi Beszélgetések -

AMEDEO
DI FRANCESCO
a nápolyi egyetem tanára

A kelet- és közép-európai nyelvekkel és irodalmakkal foglalkozó intézetünk régi hagyományokat ôriz. A kisebb kultúrák összehasonlító vizsgálata alapvetô feladat itt, a komparatisztika jegyében olvassuk és elemezzük az irodalmi műveket. Mindig szem elôtt tartom tanárom, Szauder József tanítását, miszerint sem a magyar irodalmat, sem a magyar kultúra más területeit nem szabad elszigetelt jelenségként értelmeznünk vagy elemeznünk. Teljesen természetes tehát ez az összehasonlító jellegű tudományos megközelítés.

Tágabb látókörben szerveztem meg a konferenciát, amely végül még csak nem is magyar–szlovén–lengyel, hanem a közép- és kelet-európai térség romantikus irodalmának konferenciája lett. Részt vesznek benne mindazok a kollégáink az intézetbôl, akik itt Nápolyban tanítanak és kutatnak. Tegnap az orosz, szlovák, szerb és horvát irodalomról hallottunk, ma a román kolléga elôadása következik.

Ami a távlatokat illeti, a reagálások alapján nyugodtan mondhatom, hogy ez valóban csak az elsô lépés, és folytatódnak a közép-európai országok közötti összehasonlító tudományos ülésszakok. Sôt Nyugat-Európában is nô az érdeklôdés irántuk.

PIOTR KOWALCZYK
a krakkói egyetem tanára

A rendszerváltás után a kelet- és közép-európai kutatók és művészek a több évtizedes elzártság után a fejlett államoknak szerették volna megmutatni értékeiket, s közben alig fordítottak figyelmet mindarra, ami régiónkban a kultúra és a tudomány területén történt. Ezért elég szerény a térség országai között a tudományos együttműködés. Az pedig egyértelmű, hogy a publikációk széles és gazdag cseréje, valamint a konferenciákon vagy szimpóziumokon létrejövô tudományos párbeszéd nélkül az igazi kutatás elképzelhetetlen. Az utóbbi években azonban érezhetô a közeledés egymás felé, ráébredve az együttműködés erejére.

Sikerült létrehozni olyan intézményeket, amelyeknek az a feladata, hogy segítsék megteremteni az igazi kulturális és tudományos együttműködést a közép-európai régióban. Ilyen például a krakkói Miedzynarodowe Centrum Kultury (Nemzetközi Kulturális Központ) vagy a budapesti Central European University. Nem szabad megfeledkezni arról a tényrôl sem, hogy mind a magyar, mind a lengyel, a szlovén és a cseh egyetemeken egyre több olyan hallgató tanul, akiket érdekelnek Közép-Európa nyelvei és kulturális hagyományai. Ennek bizonyítéka a magyar szakra jelentkezôk nagy száma a krakkói egyetemen az elmúlt évben. Kilencszeres volt a túljelentkezés. Tudomásom szerint Magyarországon is hasonló a helyzet, növekszik az érdeklôdés a szláv nyelveket és irodalmat oktató szakok iránt. Az a jövôt tekintve mindenképpen jó jel, hogy egyetemünkön most már többen jelentkeznek magyar szakra, mint angolra vagy németre. Remélem, ez az érdeklôdés, amely már egy új nemzedékben jelent meg, csak erôsödni fog. N

DÁVIDHÁZI PÉTER
irodalomtörténész professzor

– Azt hiszem, nem gyakoriak a Közép-Európa népeinek irodalmával foglalkozó konferenciák a nyugati országokban.

– Valóban, bár a nyolcvanas évek második felétôl érezhetô némi változás. Már nemcsak az angol, német, francia költészetrôl rendeznek konferenciát, s a romantika vonatkozásában nemcsak ez a három nemzet szerepel unos-untalan. Kiszélesedett a nagy irodalmi nemzetek érdeklôdése a kisebb népek kultúrája felé, és nálunk is egyre inkább megszűnik az a paradox helyzet, amelyet Bojtár Endre kollégám évekkel ezelôtt úgy fogalmazott meg, hogy nyakig állunk Kelet-Európában, miközben vigyázó szemünket Párizsra vetjük. Csak azzal foglalkozunk, hogy az angol, francia, német irodalomhoz képest elmaradottak, megkésettek vagyunk. Ahelyett, hogy ennek a régiónak a sajátos irodalmait próbálnánk megismerni. Viszonylag új és nagyon örvendetes fejlemény tehát Nyugaton is, nálunk is, hogy kiszélesedik a kutatás érdeklôdési köre. Néhány évvel ezelôtt megjelent egy angol nyelvű antológia, még a régi típusból, amelynek az volt a címe: The romantics on Shakespeare. A romantikusok Shakespeare-rôl. A határozott névelô azt sejtetné, hogy a kötet átfogja a romantika irodalmi nemzeteit. Ebben azonban még csak angol, német, francia szerzôk szerepelnek. Az Oxford University Press tervezi most egy olyan romantikus antológia kiadását, amelyben ha nem is egyforma terjedelmi arányokban, de jelentôs helyet kapnak a kelet- és kelet-közé-európai irodalmak is. A magyar rész megírására engem kértek fel. Ezen a téren tehát nagyon jó új fejleményekrôl számolhatunk be.

– Mennyiben köszönhetô ez a változás a tudomány fejlôdésének, s mennyiben az elmúlt idôszak politikai változásainak?

– Az elsô jelei ennek a szélesebb pásztázású érdeklôdésnek még 1989 elôttrôl valók, tehát nem hiszem, hogy a politikai változások hozták volna magukkal az érdeklôdést. Valószínű azért, hogy ezeknek is része van benne, bár a politikai változások és régiónk Nyugat felé tartása sokféleképpen hatott. Nemcsak kedvezôen. Vannak olyan nyugat-európai országok, amelyek 1989 elôtt évtizedeken át szorgalmazták az irodalmi és tudományos kapcsolattartást, például nálunk az Irodalomtudományi Intézettel is, de most hogy megszűntünk egzotikus országnak lenni, nem vagyunk barbárok meg felpuhítandó ellenségek, politikai indíttatásból most másra költik a pénzüket. Én azt gondolom, hogy ez a kiterjedô érdeklôdés inkább az irodalomtudomány területérôl jutott el idáig. Természetesen sokat segített, hogy 1989 óta sokkal könnyebb utazni. A konferencia elôtt néhány héttel tudtuk meg, hogy pontosan mikor utazunk. Ma már csak elôvesszük a fiókból az útlevelünket és utazunk. Korábban ez hihetetlenül nehézkesen jött volna létre.

– Az egymás iránti kulturális érdeklôdés egyik legnagyobb akadályát jelenti a nyelvismeret hiánya.

– Százötven évvel ezelôtt még gyakorlat volt, ami ma már nincs meg, az úgynevezett cseregyerek intézménye. A szülôk saját gyermeküket más nyelvű családhoz küldték, s ugyanarra az idôre megkapták a másik család gyerekét, ha kérték. Ezek a gyerekek a másik családnál felszedték a másik nyelvet, rájuk ragadt szinte néhány nyár, vagy ha úgy adódott, egy egész év alatt. Példaként említhetjük Vörösmartyt is, akit azért küldtek Székesfehérvárra, hogy megtanuljon németül, vagy a Felvidékre a szlovák elsajátításához. Vagy Toldy Ferencet, Vörösmarty barátját, akit szülei elküldtek Ceglédre, mert német anyanyelvűek voltak, s tudták, hogy Cegléden megtanul magyarul. Késôbb ugyanezért küldték Kassára. Sajnos elmúlt az a művelôdéstörténeti helyzet, hogy igény legyen a szomszédos népek nyelvének ilyen jellegű megismerésére. A konferencián, ahol az elôadók jelentôs része ott dolgozó vendégtanár volt, olaszul adtak elô. Volt, aki franciául tartotta meg elôadását, s az angolt is „megtűrték". Ha szlovénül vagy magyarul beszélt valaki, tolmácsolni kellett, s öt-hat nyelv irodalma került említésre kicsit annak bizonyítékaként, hogy a közép-európai kis népek nagyon rászorulnak valamilyen közvetítô nyelvre, s ez általában valamelyik nyugati nyelv.

– A nemzetté válás idôszakában jobban figyeltek egymás irodalmi törekvéseire, kultúrájára?

– A romantika korában nagyon sok szempontból igen. Toldy Ferenc például cikket írt az ócseh literatúráról magyar nyelven. Prágai utazása során ugyanis megmutattak neki néhány oklevelet, amelyekrôl egyébként késôbb kiderült, hogy hamisítványok. A témánk szempontjából ennek persze most nincs jelentôsége. Tény, hogy hajdanán megvolt az érdeklôdés a környezô népek irodalma és kultúrája iránt. Ennek az érdeklôdésnek és szimpátiának a fölelevenítésére, remélem, egyre több alkalom nyílik, s reméljük, hogy megfelelôen tudunk vele élni.

– Hogyan értékeli ezt a konferenciát?

– Biztos, hogy elvitathatatlan a kezdeményezés dicsôsége. Azok a kollégák, akik jelen voltak, azzal a jólesô érzéssel mehettek haza, hogy amivel otthon foglalkoznak, nemzetközi viszonylatban is megvitatásra érdemes témává válnak. Azt hiszem, sok jó témát vetett fel és tudatosított a konferencia. Olyasmiket jegyzetelhetett az ember, amik sokszor esetleges színvonaluktól függetlenül is nagyon jó ösztönzést adnak a kutatáshoz. Mi, magyarok különösen szerencsések vagyunk, hogy a szervezô, Amedeo di Francesco egyben a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság elnöke is, és rajta keresztül akár a magyar Irodalomtudományi Intézet is kapcsolatban lesz azokkal, akik Közép-Európa irodalmát kutatják a magyarral kölcsönhatásban.