Közép-Európai tudat tegnap és ma

Európai Utas
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
42.

Kiss Endre:
Közép-Európai tudat tegnap és ma

Nem kell okvetlenül hegeliánusnak lennünk ahhoz, hogy Hegeltôl kölcsönözzünk fogalmakat Közép-Európa szellemi közösségének végiggondolásához.¹ A mai tudat számára a közép-európai kultúra tartalmai éppen abban az értelemben „objektív" tartalmak, amelyben e szó jelentését a hegeli fogalmiság körvonalazza. Az, hogy ez a közelmúlban objektívvá vált közép-európai közös kultúra hosszú ideig az értékek mélyen tenger alá süppedt Atlantisza volt^², nem változtat ennek igazságán. A különbözô szakmák, osztályok, társadalmi csoportok vagy nemzetek kultúrája korántsem merül ki statisztikai értelemben e közös közép-európaiságban. Ismert kultúrszociológiai tény, hogy a kultúra mindig plurális, s a legkülönbözôbb regionális, szociológiai és interdiszkurzív megvalósulási formákban létezik, amelyek közül egyet sem illethet meg a többi alakzatot létében kioltó kizárólagosság. Az egyes csoportok kulturális tartalmainak vannak mindezeken túl még nem a közös, közép-európai metszetben elhelyezkedô tartalmai is, amelyek kétségtelen léte, konkrét tulajdonságai vagy megkérdôjelezhetetlen jelentôsége azonban nem teszik viszonylagossá vagy vonják vissza e közép-európai közös metszetnek sem a létét, sem a fontosságát, sem pedig tudatosításának mindig újraaktualizálódó szükségszerűségét. A közép-európai kultúra közös metszete az egyes kultúrákban ebben az értelemben „objektív" (ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy 1. magát ezt a közös kulturális metszetet mára már minden részletében feltárták volna, 2. ez a közös kulturális metszet az egyes kulturális szférákban kizárólagos lenne).

Közép-Európa mint gazdasági és politikai egység a kultúra e közös metszete ellenére is távol állt és áll attól, hogy az elôzô értelemben létezônek lehessen tekinteni. A mérleg egyik serpenyôjében tehát a (legtá-gabban értelmezett, de) objektívvá vált közös kultúra, a másikban a politika és a gazdaság található. Ha a közép-európai kultúra tárggyá vált tartalmainak ebben az összemérésben nagy súlyt tulajdonítunk, ez olyan meggondolások eredménye is, amelyek a modern művelôdés új jelentôségére vonatkoznak. Posztmodern, de legalábbis poszthisztorikussá^³ váló évtizedeinktôl eltérôen a kultúra a valóban modern társadalmakban és korszakokban olyan jelentôségre tett szert, amilyenrôl mai fogalmaink alapján aligha alkothatunk megfelelô képet.^⁴ Ezért ahhoz, hogy a kultúrájában (művelôdésében) létezô, gazdaságilag és politikailag azonban nem minden értelemben valóságos Közép-Európa problémáját értelmesen felvethessük, érintenünk kell a kultúra funkció- és fogalomváltozásait is.^⁵

A posztmodern gondolkodásnak a lehetôségekben bennefoglalt eklektikája, interdiszkurzivitása új, szabad kultúraalakítási lehetôségeket teremt. A posztmodern létfeltétel eredetileg éppen azt jelentette, hogy szabadon, az egyes irányzatok belsô koherenciájához már nem kizárólagosan alkalmazkodva választhatunk az eddigi kulturális diskurzusok tartalmaiból. A kultúra új kreativitása elérhetô közelségbe kerül.^⁶ A lehetôségek horizontján kirajzolódó posztmodern kulturális kreativitás nemcsak kiemelkedô feltételeket ígért egy posztkommunista világ számára, de ritka történelmi lehetôségként megadta Közép-Európának külön is azt a keretet, amellyel ez a régió erôteljesen vissza tudott volna kapcsolódni saját kulturális identitásának legdifferenciáltabb és legmagasabb szintű rétegéhez. De nemcsak a posztmodern interdiszkurzivitás nem volt képes versenytársaival szemben hegemón szerephez jutni, hanem Közép-Európa sem tudta realizálni kultúrájának már objektívvá is vált „közös metszetét".^⁷ Ha ezt a „közös metszetet" közös identitásként fogjuk fel, le kell vonnunk azt a következtetést, hogy 1989 után olyan új identitás-képletek alakultak ki, melyek nem tartalmazzák ezt a nem egy szempontból optimumként is értelmezett közös közép-európai metszetet. A szűkebben kulturális mozzanatokon túlmenôen ez a tény általános, történeti jelentôséggel is bír. E közép-európai közös metszet ugyanis tökéletes „nyugati" értékrendszerrel és szemlélettel látta el a késô kádárista magyar reálszocializmust (a manifeszt közép-európai tudat ebben az összefüggésben egyértelműen „nyugati" tudat volt). Másrészt, a politikai fejlemények során ezek az országok és régiók közös metszetként létezô manifeszt közép-európai tudatuk ellenére is kihagyták az ebben a feltételben szinte önmagától bennerejlô politikai elôintegráció szakaszát. Amint Skandinávia vagy a Benelux-országok példája mutatja, egy ilyen elôintegráció bármely megvalósítható változata csak elônyökkel járhatott volna nemcsak egy-egy ország, de az egész régió valóságos integrációs folyamatát tekintve is. Ha pedig az elôzôekben a közép-európai közös metszetet egyben identitásként is értelmeztük, annak is nyilvánvalóvá kell válnia, hogy ilyen következmények mellett a közép-európai átalakulás nem épül rá a közép-európai identitás ily mértékben objektivált formáira, amelyeket összefoglalóan „közös metszetnek" nevezhettünk el. A nagy átalakulás nem épül az életre kelt közép-európai tudatra. Ez annál is sajnálatosabb tény, mert a közép-európai kultúra és művelôdés, és azon keresztül a közép-európai tudat reneszánsza éppen a szóban forgó csoportok identitásának legértékesebb elemei közé tartozott. A populizmusok és nacionalizmusok elôtérbe kerülése a kilencvenes évek második felére bizonyosan nem független az identitás e közös közép-európai metszetének elhalványodásától.^⁸ Sajátosan erôsíti egymást a posztmodern kreatív interdiszkurzív változatának háttérbe szorulása és a tudat közép-európai közös metszetének leépülése. A párhuzamos leépülés egy lehetséges közös felépülés szomorú alternatívája.

A manifeszt közép-európai tudat új képviselôi eredetileg korántsem tartoztak kizárólag egyetlen alakulóban lévô párt keretei közé. Ennek a ténynek is megvoltak a maga következményei. Egyrészt abban az ütemben, ahogy az egyes értelmiségi-politikai csoportok egymással szembekerültek, a köztük lévô Közép-Európa-konszenzus is óhatatlanul veszített erejébôl. Az intellektuális pártosodás másik, ezzel összefüggô következménye az volt, hogy az elsô politikai elitekbe számos olyan, akár értelmiségi vagy értelmiségi hátterű egyén és csoport is került, akiknek nem volt manifeszt Közép-Európa-tudatuk, más szóval, akik nem voltak birtokában Közép-Európa közös kulturális metszetének.^⁹

A manifeszt közép-európai tudatban az identitás, a kultúra és a művelôdés fogalmai kapcsolódtak össze. Éppen emiatt politikai tartalma nem volt több egy kulturálisan erôsen átitatott általános liberalizmusnál, amely természetesen már ebben az általános formájában is alternatívát kínált a létezô szocializmusnak, miközben egyidejűleg hatékonyan utalt vissza Közép-Európa közös metszetének történetileg alapvetô általános liberalizmusára is. Ez az eszme magát a létezô szocializmust saját identitás-alapon modernizáló ideológia volt, amely felfutásának idején levált hagyományosan többnyire kvázi-legitimista, konzervatív-jobboldali árnyalatú hátterérôl, s ilyen értelemben dezideologizálódott és depolitizálódott^¹⁰.

E dezideologizált, már posztmodern, sôt bizonyos irányaiban posztbolsevik Közép-Európa lehetôvé tette számos kisebb-nagyobb csoport számára, hogy valóban a közép-európai hagyomány progresszív, politikailag meghatározóan liberális, szellemiségében pedig kreatív tartalmaira építsen.

Közép-Európa az átmenet kezdetén ugyanúgy folyamat, mint annak idején volt.^¹¹ Ennek nem mond ellent, a folyamat-jelleget csak alátámasztja, hogy az ekkori Közép-Európa-viták részvevôi gyakran egészen eltérô, olykor egymással egyenesen ellentétes fogalmakat értettek Közép-Európán. A történeti, szociológiai és kulturális fejlôdés ekkor valóban három, egymást a szó szoros értelmében többszörösen átfedô Közép-Európa-változatot különböztetett meg: az egyik az akkor név szerint nem mindig említett Friedrich Naumann tervezetének Közép-Európája volt Berlin középponttal, a második az Osztrák–Magyar Monarchia szűkebb centrumait és egyben utódállamait értette ezen, Bécs, Prága és Budapest Közép-Európáját, míg a harmadik a közép- és (amennyire azt a térkép és a történelmi együttélés tapasztalatai egyáltalán megengedték) kelet-európai népek plebejus Közép-Európáját jelentette.^¹²

Claudio Magris 1963-ban publikálta A Habsburg-mítosz az osztrák irodalomban című disszertációját. Jóllehet e mű tudományos vagy szemléleti érdemei elmaradnak William M. Johnston 1972-es The Austrian Mind című összefoglaló munkájának (majd az azt követô új interdiszciplináris kutatásnak) a jelentôségétôl, bizonyos, lokálisabb értelemben e dátumhoz köthetjük Közép-Európa új, kezdettôl fogva nemzetközi fogalmának kialakulását. Nemcsak 1963-ban, de még évekkel késôbb is alig lehetett ugyanis valami halottabbat elképzelni, mint a két világháború megrázkódtatásaitól még nem érintett Közép-Európát. Amennyiben Közép-Európa történeti vagy szellemi valóságként létezett, leginkább valamiféle operettvilágként jelent meg, amelynek kulisszája elôtt játszódott ·vejk, a derék katona története, és megjelentek a közép- és kelet-európai sztálinizmus csúcspontjain is viharosan sikeres operettek, a rangok sorrendjében a Csárdáskirálynô, a Cirkuszhercegnô, a Marica grófnô, a Luxemburg grófja vagy a Lili bárónô. A Habsburg-mítosz, Claudio Magris ezen elsô műve témává is teszi Közép-Európa akkori, mitológiai távolságokba visszaesett állapotát, „Habsburg-mítosz"-ról beszél, amelyben a Habsburgok konkrét részesedése meglehetôsen korlátozott. A műben még Marinetti olasz indíttatású futurista kritikájának nyomai is felismerhetôk az „önmagát túlélt", „öreg" Ausztria emlegetésében, s nem csoda, ha a mű késôbbi Bevezetôjében Magris már nem Habsburg-„mítoszról", hanem „modellrôl" beszél. Éppen ez a legérdekesebb Magris Habsburg-mítoszában, hogy magában a szerzôben is rendkívül heves és érzelmileg is artikulálódó harc dúl a felidézett világ ekkori ideologikus elutasítása és e szellemiség ekkor már újra működésbe lépô vonzereje között. S ha a Habsburg-mítosz érdeklôdési köre, tárgyválasztása Közép-Európát tekintve még korlátozott volt, a második nagy mű, a Duna Közép-Európa egyik elsô enciklopédikus műve, amelyik fényes dokumentuma a manifeszt közép-európai tudat egész Közép-Európára kiterjedô reneszánszának.

Nem érdektelen felidézni most, az ezredfordulón, hogy a Duna-könyvben Claudio Magris arra tesz kísérletet, hogy szembesítse a nyolcvanas évek közepének-végének történelmi terével a manifeszt közép-európai tudatot. Nem a térben működô intézmények és aktorok szellemiségébôl rekonstruálja tehát a közép-európai tudatot, de a manifeszt és már rekonstruált tudatot vetíti rá az egykori történelmi tér megváltozott arculatára. Fizikai utazása tehát le a Dunán egyszerre fizikai és szellemi utazás, a szellemi utazás azonban egyszerre többszörös, hiszen nemcsak a múltban és a jelenben folyik egyidejűleg, de a múlt és a jelen között is. Ha az elôbb azt mondtuk, hogy Közép-Európa mindig is folyamat volt, a sajátos közép-európai tartalmak elsajátításának szakadatlan folyamata, most ez a folyamat is a visszájára fordul, még csak újraelsajátításnak sem nevezhetnénk, egyszerűen e rekonstruált manifeszt tudat birtokában indul meg egyáltalán az utazás. Legfontosabb tartalma a szembesítés, de természetesen a közvetítés is. A rekonstruált és új életre kelt közép-európai tudat szembesül saját többszörösen megszakított múltjával, ezzel együtt azonban a modern európai tudat is szembesül a közép-európai tudatban megtestesülô ôsével, nem is beszélve a modern európai tudat egyes konkrét változatainak konkrét szembesüléseirôl. Mélyen szimbolikus tény, hogy Claudio Magris Duna-könyve közvetlenül a térség forradalmi átalakítása elôtt, azaz még a létezô szocializmus szilárd s megingathatatlannak tűnô fennállása idején íródott. Mind a manifeszt közép-európai tudatban benne rejlô alapvetôen nyugatias és európai értelemben modernizáló attitűd, mind pedig az „elôintegráció" szempontjából kivételesen fontos dokumentum Magris könyvének ez a dimenziója: a manifeszt közép-európai tudat megelôzi a neoliberalizmus gyôzelmét, illetve a létezô szocializmus önmaga bejelentette csôdjét. A manifeszt közép-európai tudat új magatartásokat generál, valóságos emberi magatartásokat jelenít meg, attitűdöket teremt.^¹³

A magyar társadalom (és erre támaszkodva a magyar tudomány) a hatvanas években elsôsorban két nagy, részben erôteljesen traumatikus élmény hatására fordult közvetlenül új igényekkel Közép-Európa történelme felé.^¹⁴ Egyrészt a hatvanas évek során támaszt keresett a létezô szocializmuson belül végrehajtandó gazdasági reformhoz, s ezen a szálon talán elsô ízben mérte fel újra Közép-Európa valóságos múltját (vagy ahogy ezt akkor egy tanulmánykötet címe meg is fogalmazta: Magyarország kapitalizmuskori fejlôdésének történetileg hiteles képét). Másrészt nem utolsósorban a Horthy-korszak rendszeralkotó nacionalizmusának bukása után nyitottabban és több várakozással fordult a szomszédos népek felé, mint bármikor korábban (amivel erôteljes lendületet adott a „plebejus" Közép-Európa képzetének kialakulásához is). A két világháború közötti korszak mélyebb értelemben az 1914 elôtti kor többszörös jelentésű, de egyformán egyértelmű elutasításaként jött létre, a második világháború után pedig a sztálinizmus valósága állta el az 1914 elôtti világra irányuló érdeklôdés útját.

1989-ben a kérdés mint valóságos alternatíva jelent meg, amely elvi szinten, regionális folyamatként értve ez volt: a manifeszt közép-európai tudat lehetséges átnövése a posztszocialista Európába.^¹⁵ Európa összenövésének (elsôsorban a manifeszt közép-európai tudat és az elôintegráció jegyében értjük ezt) egyik lehetséges és minden bizonnyal optimális forgatókönyve rajzolódott ki ebben a lehetôségben.

Az 1989-et közvetlenül követô hatalmas migrációs folyamatok mintegy fizikai valóságukban keltették életre Közép-Európa történeti víziójának és létezésének egyik döntô metaforáját is, sôt mintha a jelen továbbírta volna a történeti metaforát a mában. A pályaudvar metaforája részben felújította a Közép-Európa mint folyamat képzetét, részben ezt a folyamatot közvetlenül kapcsolatba hozta az egyes népek és társadalmi csoportok fizikai mozgásával. Az irodalmi hagyományban elôszeretettel a pályaudvarok hasonlósága alapján azonosított Közép-Európát legpontosabban talán Jan Parandowski Pusztuló egek című klasszikus monarchia-regénye fogalmazza meg: „A Monarchia olyan, mint egy váróterem egy hatalmas pályaudvaron. Sok-sok nemzet gyűlt ide össze. Ülnek és várnak. Van, aki hosszabb, van aki rövidebb ideig, de ahhoz mindnyájan éppen elég sokáig, hogy egy nyugodt zugot keressenek, egy kis kényelmet, ahol szép csöndben szundíthatnak. Valójában senki sem feledkezhetett meg róla, hogy út elôtt áll, de a legszívesebben nem is gondolnak rá." 1989 ismét hatalmas váróteremmé változtatta Közép-Európát. Ekkor úgy tűnhetett, nemcsak a manifeszt közép-európai tudat szellemi rétegei, de a régió tömegei is hamarosan felszállnak a Nyugatra induló vonatokra.

Közép-Európa eszmei sikere, ha tetszik, feltámadása, a hetvenes és nyolcvanas években olyan átütô volt, hogy az napjaink perspektívájából tekintve ugyanolyan érthetetlennek is tűnhet, mint váratlan elhalványodása a kilencvenes évek folyamataiban. A történelmi létre-nem-jövetel magyarázata különösen is nehéz feladatnak tűnik: nehéz képzetet alkotni arról, hogy milyennek is kellett volna lennie ennek az optimális átmenetnek a manifeszt Közép-Európa-tudat preintegrációs állapotából a sikeres európai integrációba.

Ami a nagy átalakulás alatt történt, sajátos átváltozás volt. Nem az történt ugyanis, hogy a dezideologizálódás vagy depolitizálódás a maga ellentétébe fordult volna, azaz nem került sor arra, hogy Közép-Európa ismét egy meghatározott politikai vagy ideológiai irányzat zászlójára került volna. Ami valójában történt, olyan sajátos negatív ideologizálódás, illetve negatív politizálódás volt, ami a tagadás tagadásaként funkcionált. Így sajátos negatív aura lepte be a Közép-Európa-képzetet, anélkül hogy ez konkrét koncepciókban testet öltött volna. Erôtelje-sen szétzilálta a manifeszt közép-európai tudatot az az „éllovas"-szemlélet és -ideológia, amely a kibontakozó világtörténelmi átmenet komplex folyamatainak már a legkezdetein kialakult. Mind a nemzetközi sajtó (és feltehetôleg egyes politikai aktorok), mind az új közép-európai elitek köreiben elsô számú kérdéssé vált, hogy két-három hónapos szakaszokban éppen ki a posztszocialista átmenet „éllovasa". Ez a versengés messze túllépett azon a mértéken, amit az átmenet dinamikája a jó cél érdekében megkövetelt volna.

Nem volt (mert nem is lehetett) normatív elképzelésünk a mani-feszt közép-európai tudat optimális átnövésérôl manifeszt európai tudattá. A manifeszt közép-európai tudat megrendülése azonban mindenképpen meghatározó oka az új típusú nacionalizmusok, elsôsorban a jobboldali populizmusok helyi elô-retörésének.^¹⁶

Az újjáéledt közép-európai tudat erôteljesen megtermékenyítette a témakörben érdekelt szaktudományokat, amelyek új eredményei a pozitív visszacsatolás dinamikájával járultak hozzá e manifeszt tudat további kiépüléséhez, differenciálódásához. A manifeszt közép-európai tudat felemelkedésének hátterében a huszadik század tragikus történelmében elpusztult, a maga korában tudomásul nem vett klasszikus modern újrafelfedezése állt. Ez egészen általános, regionális mozzanatokhoz nem kötôdô elem. A sajátosságot az teszi, hogy az újrafelfedezett klaszszikus modern nagyon sok eleme volt eredetileg is közép-európai.

Az életre kelt közép-európai tudat az individualizáció magas szintű és differenciált változatát fogalmazta meg, mégpedig az individualizációt rendkívüli szükségletként megfogalmazó helyzetben, miközben e manifesztté váló közép-európai tartalmak a saját identitás egykori elemei is voltak. Ebbôl a mélyebb, ha tetszik, filozófiai vonatkozásból származik az a várakozás, hogy az európai csatlakozás, a neoliberalizmus gyôzelme biztosítani fogja e differenciált és magas rendű individualizáció további, egyenes vonalú kibontakozását. Nos, ez nem történt meg, ettôl fogva a manifeszt közép-európai tudat sajátos individualizációja más, rivális individualizációs típusok és lehetôségek között kereste tovább a maga megvalósulási formáit. A manifeszt közép-európai tudat azonban túlélte a kilencvenes éveket. Hogy jut-e történelmi szerephez, attól függ, hányan és hogyan ismerik fel eredeti üzeneteinek korszerűségét.

Jegyzetek:

1 Ez minden szellemi tartalomra vonatkozhat. Ezért kiemelkedô jelentôségű történelmi és kulturális tény, hogy Magyarországon a közép-európai kultúra és életforma elemei az egyén számára „külsôként feltalált tárgyak" osztályába lettek sorolhatóak, „külsô anyagként", érzékelhetô, kifejtett és könnyen elsajátítható objektív szellemi létezôként jelentek meg a tudat és az akarat számára. Ld. errôl Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Enzyklopädie der philosophischen Wissenschaften im Grundrisse. Neu herausgegeben von Friedhelm Nicolin und Otto Pöggeler. Berlin, 1975. 389. o.

2 E létezési formának alapvetôen a huszadik századi történelem volt a kiváltó oka, ami nem jelenti azt, hogy ne lett volna meg a maga sajátos szociológiája, de még pszichológiája is.

3 Ld. errôl elviekben e sorok írójától: „Das Globale ist das Unmittelbarwerden des Absoluten?" In: Hegel-Jahrbuch, 1996. Berlin, 1997. 33–41. o.

4 A modern kultúrájának sajátos nembeli tartalmait kíséreltük meg érzékeltetni, olyan alaporientációkat, amelyek a valóságosan megvalósult posztmodernizmusban – akár igen komplex okok eredôjeként is – nem valósultak meg, annak ellenére, hogy a posztmodern is magában rejtette ezt a konstruktív nembeli irányulást.

5 A modern kultúra funkciójának tárgyalásához Közép-Európában kiváltképpen releváns szociológiai alapzatának érzékelése: az a kultúra a szellemi alkotók és a (polgári) társadalom közös terméke volt, párbeszédük, ha tetszik, munkamegosztásuk bizonyult olyan termékenynek. Mindez azt is jelenti, hogy a huszadik századi történelem nem a kulturális alkotókat vagy az alkotás egyéb feltételeit tette tönkre, de a kultúra teremtésében együttműködô társadalmi csoportokat, illetve osztályokat. Ez a modell nem terjed ki a modernség összes szociológiai vonatkozására, hiszen nem említi e modernség polgárellenességét. Ez a mozzanat mégsem változtatja meg a kiinduló modellt, mert nem rendítette meg a közép-európai polgárság együttműködését a modern kultúra értékeinek létrehozásában.

6 A posztmodern gondolkodás interdiskurzivitásában rejlô elementáris kreatív lehetôségekre nem egy dolgozatunkban utaltuk (a legalaposabban: „Über Hermann Brochs Ehrgeiz, ganzheitliche Strukturen ganzheitlich darzustellen". In: Hermann Broch. Werk und Wirkung. Kiadta: Kiss Endre, Bonn, 1986), s ezekben az utalásokban kimondva-kimondatlanul mindig benne rejlett a közép-európai kultúrával való lényegi rokonság érzékeltetése, sôt elôfeltevése.

7 Feltételezzük természetesen, hogy a manifeszt közép-európai tudat beépítésének elmaradása a posztkommunista szellemi univerzumban, valamint a posztmodern interdiskurzív, azaz kreatív irányzatának a veresége össze is függ egymással.

8 Ezt a nyilvánvaló összefüggést számos részletkutatásnak kell még empirikusan is igazolnia. Annyi azonban már most megfogalmazható, hogy az erodálódó manifeszt közép-európai tudatnak csak a nacionalizmus felé van visszaútja, de a kilencvenes évek azt is bizonyították, hogy az EU felé vezetô haladás nemhogy nem zárja ki az új nacionalizmusokat, de még új mondanivalóval is elláthatja ôket, s ez Közép-Európában is különös aktualitással van jelen.

9 Ez azt jelenti, hogy az egyes politikai elitek szociológiájában a manifeszt közép-európai tudat megléte vagy meg nem léte is a csoportképzô mozzanatok közé tartozik.

10 E jelenségnek is megvannak a maga megfelelôi, mindenekelôtt ahogy az 1945 utáni Ausztria született az antifasiszta osztrák emigráció szellemi mozgalmaiból, majd a kulturális és identitásképzô Ausztria-fogalom ugyancsak levált a közvetlen politikai alapzatról.

9 Ez azt jelenti, hogy az egyes politikai elitek szociológiájában a manifeszt közép-európai tudat megléte vagy meg nem léte is a csoportképzô mozzanatok közé tartozik.

15 A lehetôség elvi természete azt jelenti, hogy természetesen e tudat esszenciális tartalmainak az új helyzet teljességébe való átnövésérôl kell elsôsorban beszélni, amely alapfolyamat nagy teret ad olyan politikai vagy szociológiai eltéréseknek, amelyek öntörvényűek és nem redukálhatók erre a szűkebb és elvi alapozású folyamatra.

16 Érdekes átmeneti pont volt a transzformációban, amikor a manifeszt közép-európai tudat erodálódása már nagy ütemben megindult, miközben az új nacionalizmust még ennek ellenére is vesztesnek kellett tekinteni. Ld. errôl E. Kiss, „Notizen zum postsozialistischen Nationalismus". In: Geschichte und Gegenwart. 12. (März 1993), 43–52. o.