AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
42.
AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
42.
Buda Attila:
Ellenállás, gondolat, szellem?
Közép-Európa - hazai fénytörésben
Közép-Európa az, ami tulajdonképpen nem is létezik. Az önellentmondást sejtetô mondat el kell hogy gondolkoztassa az olvasót. Lehet-e definiálni valamit a hiányával? Avval, hogy a megnevezés már unásig ismert mindenki elôtt, de a tartalmi, fogalmi tisztázása e kötôjeles szónak várat még magára. Pedig próbálták, napjainkig nem is kevesen. S nem is akárkik: szakemberek és mesterségük minden eszközével felszerelt írástudók. Nem lehet mondani, hogy eredmények ne születtek volna. De egzakt válasz, amely minden korra érvényes, és minden népre, a belül s a kívül levôk számára is elfogadható: még nem adatott meg. És mégis, érzi mindenki: a fogalom idôben s térben értelmezhetô.
Amikor sok az egymásnak ellentmondó tény, szándék, vélemény, kutatási indíték, eredménybeli elvárás, célravezetô lehet elsôként számba venni az elôdök válaszait. Hátha ôk okosabbak voltak. Egy tárgy története nem más, mint a tárgy maga. Mit mutatnak tehát az elmúlt századok?
Amirôl a kartográfia tanúskodik
Ha az utolsó társadalmi-politikai változás óta eltelt éveket tekintjük, amelyek elején ismét a képviselhetô valóság képét öltötte fel Közép-Európa, örömmel nyugtázható, hogy magyar nyelvterületen is megnôtt az e régióval foglalkozó tanulmányok száma. Ezek különbözô aspektusokból tárgyalják meghatározásának nehézségeit, tartalmát, történeti összefüggéseit, jelenkori tulajdonságait. A magától értetôdô politikai megközelítések mellett az irodalmi kiindulású vagy vonatkozású elemzések értek el komoly eredményeket. Utóbbiakat elsôsorban az irodalomtörténeti, valamint a komparatisztika módszereit felhasználó, irodalomtudományi vizsgálatokat folytató kutatók publikálták, közülük primus inter pares Fried István (akitôl különben e cikk címe is származik), Bojtár Endre, Hankiss Elemér, Kiss Gy. Csaba, Miszlivetz Ferenc, Pomogáts Béla, Szegedy-Maszák Mihály nevét lehet felsorolni, a politikával hivatalból foglalkozók neveit külön nem említve. Meg kell még említeni a Tiszatáj, a Magyar Lettre Internationale, a Kisebbségkutatás és természetesen az Európai Utas nevét is, amelyek programszerűen foglalkoznak Közép-Európával. Az ezekben közölt irodalmi, művészeti és tudományos tárgyú írások sokszempontúan segítik elô az ismeretközlést, a gondolati tisztázást, a nagyobb összefüggések felfedezését, s olvasóközönségükhöz is differenciáltan szólnak. Ennek ellenére, a témakör komplexitása következtében találhatók olyan szempontok, amelyekre eddig még kevesebb figyelem fordult. Ilyen például Közép-Európa térképészeti ábrázolásának sokszínűsége.
Nyilvánvaló, hogy már a földrajzi térképészet kéziratosságának korában is Európát ábrázolták elsôsorban, amely Ázsia és Afrika egy részével együtt az ismert világ egyetemességét jelentette. * Így látható ez a Ptolemaiosz-féle térképen, s azokon is, amelyek a középkorban, a keresztény kolostorokban, az európai kereskedelem tengerparti központjaiban (Genova, Velence, Mallorca stb.) és különbözô arab műhelyekben ennek nyomán születtek. A késôbbi, revideált Ptolemaiosz-térképek között is van olyan, amelyik Közép-Európa országait ábrázolja, de soha nem másoktól elkülönítve, csak a kontinens részeként. * A reneszánsz kartográfusok közül Nicolaus Cusanus (1401–1464) volt az elsô, aki kimondottan Közép-Európa-térképet készített. Műve ezen túl is figyelemreméltó, mert több ponton módosítja a korábbi térképrajzolási kánont: például ezen jelenik meg elôször a Duna Magyarország területén délkeleti folyásirányban. A kéziratosság és a korai nyomtatás idôszakában Cusanus térképei sokak számára követendô mintát jelentettek. * Mivel e földrajzi régió léte, elkülöníthetôsége nem volt kérdéses, helyt kapott H. Schedel nevezetes Világkrónikájában (Nürnberg, 1493) is. * Eltért viszont a cusanusi hagyománytól Erhard Etzlaub (kb. 1455–kb. 1532) nürnbergi iránytűkészítô, földmérô és kartográfus 1501-ben rajzolt, szintén Közép-Európát ábrázoló térképe. Ennek egyik jellegzetessége, ami elsô pillanatra szembetűnô, hogy dél–észak tájolású. Ebbôl következik, hogy Itália a térkép tetején található, Hungern és Polen baloldalt (keletre), elôbbi Ofen és Raeb városok egyértelmű jelölésével. Behem neve tôlük északnyugatra, a térkép alsó részén olvasható. Jobb szélen (nyugaton) a Katalonia, Francia, Flandria nevek vannak, a térkép középsô és alsó (északi) része a németek lakta államokat ábrázolja. Természetesen mai értelemben vett pontosságot nem lehet elvárni, a kontinens déli körvonalai és Itália partvidéke azonosítható, s az egyes országok, a beírt neveikkel, városaikkal felismerhetôk, de határaik csupán hozzávetôlegesek.
A nyomtatás elterjedése és általánossá válása után a térképészek inkább a nagyobb, kontinentális egységek, illetve az egyes országok, országrészek, vagy még kisebb földrajzi egységek ábrázolására törekedtek, az országhatárokon átnyúló történelmi és kulturális egységek megörökítése az igények lanyhulása miatt a háttérbe szorult. * Jól mutatja ezt az 1897-es kiadású, szigetországi szemléletet képviselô Times Atlas. Ebben megtalálható ugyan Németország áttekintô térképen, államai részletesen több lapon keresztül, majd Ausztria-Magyarország, az osztrák Alpok, Magyarország önállóan, egy másik térképlapon: Bohemia, Moravia, and Austrian Silesia, végül Svájc önállóan; de Közép-Európa sehol. Ezt az elsôsorban országokra és politikailag semleges régiókra koncentráló ábrázolást újította fel a magyar térképészet 1945 után. * Például az 1955-ben Koch Ferenc és Petres László szerkesztésében megjelent Földrajzi zseblexikon a Nyugat-Európa, Közép-Európa, Kelet-Európa fogalmakat kizárólag a zónaidôk azonosítására használja, egyébként sem szöveges, sem térképi formában máshol nem lehet találkozni velük. * Bár az elôször 1973-ban kiadott Képes politikai és gazdasági világatlasz az elôbbinél összehasonlíthatatlanul gazdagabb és részletesebb, többek között még növény- és állatföldrajzi térképeket, valamint fotókat is tartalmaz, Észak-Európán és a Közel-Keleten (amely Görögországot és Törökország európai részét is magába foglalja) kívül más nagyobb földrajzi egységet nem ismer Európában. * Ezt a struktúrát adták tovább az iskolai földrajzi atlaszok, az oktatás segítségével is megerôsítve; egyetlen eltéréssel, a Balkánt önálló egységként szerepeltetve. Az 1989-es Földrajzi atlasz a középiskolák számára azonban már egy, az elôbbiekhez képest új lapot is tartalmaz: Közép-Európa és a szomszédos területek címmel. Ez teljes egészében Svájcot, a Német Szövetségi Köztársaságot, a Német Demokratikus Köztársaságot, Lengyelországot, Csehszlovákiát, Ausztriát, Magyarországot és Romániát tartalmazza. Az ábrázolás azóta minden új kiadásban megtalálható, természetesen az aktuális politikai változások regisztrálásával, egészen a jelenlegi állapot kialakulásáig. * Nem egészen így néz ki ellenben ez a régió az Újvilágból szemlélve. Az 1992-ben Chicagóban megjelent, tengerentúli szemléletű The World Book Atlas Central Europe-táblája csupán Svájcot, Németországot, Lengyelországot, Csehszlovákiát (a késôbbi kiadásokban Csehországot és Szlovákiát), Ausztriát, valamint Magyarországot tartalmazza. Érthetô, hogy a magyar térképezés Romániát Erdély miatt számítja Közép-Európához, s érthetô az is, hogy az óceán túlsó oldalán ez a kérdés egyszerűen nem létezik. De úgy látszik, hogy Európa más vidékein sem. * Ugyanis az 1992-ben Großer Illustrierter Weltatlas címen megjelent térképgyűjtemény, amelynek aktualizált változata 1998-ban Officina Képes Világatlasz címen került magyarul kiadásra, egyrészt önálló táblán tartalmazza Közép-Európa áttekintô térképét, illetve nagyobb léptékben nyugati és keleti részét, külön-külön. Az elsôbe Svájc, Németország, Ausztria, a másodikba Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország tartozik. Románia rajtuk kívül, önálló térképen szerepel.
A történeti térképek még tartózkodóbbak Közép-Európa vonatkozásában, bár azonnal felvetôdhet az a gondolat, amely a szemlélô álláspontját megértôbbé teheti: vajon a világtörténelemnek volt-e olyan eseménye vagy eseménysorozata, amely csakis és kizárólag Közép-Európában érvényesült volna? A ma is használható, tényeket és összefüggéseket egyaránt pontosan közvetítô és ábrázoló elsô gyűjtemények nagyjából a XIX. század utolsó harmadában születtek meg. * Közülük is az egyik legtekintélyesebb rajzainak szépsége és részletessége, adatainak megbízhatósága miatt a K. Spruner és Th. Menke által összeállított Hand-Atlas für die Geschichte des Mittelalters und der neueren Zeit című, amely 1880-ban már harmadik kiadásban jelent meg Gothában, Justus Perthes kiadásában. Igen jellemzô persze a kilencven kiváló lapból álló sorozat német történelmi központúsága. Szerepelnek benne természetesen az Európa középsô és keleti részein lévô államok – így Magyarország – is, de Ausztrália, Afrika, Amerika kontinense nem, s Ázsiából is csupán annyi, amennyi az európai történelem megértéséhez elengedhetetlen. A legismertebb kontinens égtájak vagy régiók szerinti felosztását/bemutatását szintén fölöslegesnek tartották a tudós szerzôk, nyilván meg voltak gyôzôdve az efféle beosztások szükségtelenségérôl. * Másféle, ám ugyanígy érthetô elfogultságot foglal magában a Halász Albert készítette és 1928-ban Berlinben német és angol szöveggel megjelentetett Das neue Mitteleuropa in wirtschaftlichen Karten című, táblázatokat és térképeket egyaránt tartalmazó mű. Ez címével ellentétben Németországot és Svájcot nem ábrázolja, viszont Ausztria, Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia mellett a Bulgáriára, Romániára és Jugoszláviára vonatkozó adatokat is közli, vagyis tulajdonképpen Köztes-Európa elsô világháború utáni utódállamainak egy részét foglalja magába. * A második világháború következményei ismét befolyásolták a térképkészítôk munkáját. Ezt mutatja, hogy a H. Kinder és W. Hilgemann szerzôpáros gondozásában elôször 1964-ben és 1966-ban megjelent, eredetileg kétkötetes, új szemléletű, igen attraktív Világtörténelem, amelyet 1992-ben adtak ki magyarul, sem a Kelet-, sem a Nyugat-, sem a Közép-Európa fogalmakat nem alkalmazza. * Az elemzési szempontok bôvítése miatt érdemes figyelembe venni M. Gilbert elôször 1969-ben kiadott s Magyarországon 1991-ben megjelentetett Zsidó történelmi atlaszát. Zsidók az ókortól folyamatosan éltek Európa különbözô területein, így Közép-Európa országaiban is. Ennek ellenére csak egyetlen tábla ábrázolja kizárólagosan ezt a területet, felirata szerint: Közép-európai zsidók 1000 és 1500 között. Lakóhelyeik a Bern–Trier–Köln–Hamburg–Berlin–Breslau–Buda–Trieszt–Velence–Zürich városok közötti területen találhatók meg; azaz: Svájcot, a Rajna nyugati oldalát, északon a német nyelvű területeket, Lengyelország nyugati és déli részeit, Csehországot, Ausztriát, Magyarországot és Itália északi részét ábrázolja. * Az angolul 1978-ban megjelent, magyarul 1990-ben átdolgozva kiadott, nem Európa-központú történelmet felvázoló, G. Barraclough nevével fémjelezhetô Times – Világtörténelmi atlasz felfogásából viszont kitetszik, hogy világtörténelmi léptékkel nézve Közép-Európa bizony nem rendelkezik önálló históriai entitással. Említésére is csak az ókorban találtak lehetôséget, az úgynevezett „urnamezôs" kultúra, illetve a vaskori kelták és a keleti szkíták lelô-, valamint lakóhelyeként. Egyébként csupán egy idôben változó határú Kelet-Európa látható az egyik térképlapon, amely az egyes idôszakokban a Cseh, Lengyel és Magyar királyságokat, Litvániát, a Német Lovagrendet, a Szerb Birodalmat, Poroszországot, Ausztriát, az orosz és török birodalmakat, vagyis jelenkori azonosítással nyugat–keleti irányban az egykori NDK és Ukrajna, észak–déli irányban az Észtország és Albánia közötti területeket ábrázolja. * Az eredetileg 1983-ban megjelent, D. Metthew által írt, A középkori Európa atlasza nem tüntet fel az adott idô alatt Közép-Európát. Az Európa keleti részén különbözô országokat létrehozó népeket egy területileg változó Kelet-Európába sorolja be, amelybe a szlávok, a bolgárok, a lengyelek, a kijevi oroszok és a magyarok tartoznak. A szerzô fölfogása szerint ezek a területek a középkori Európa szempontjából legfeljebb másodlagosak lehettek. Feltételezhetô ugyanakkor az is, hogy az elnevezésben a megírás idejében érvényes politikai viszonyok is szerepet játszottak. Alátámasztja ezt az is, hogy a jelenkori Svájc és Németország területén lakó nemzetek egyértelműen Nyugat-Európa részét alkotják. * Nagyjából ugyanezt a felfogást képviseli a The Times Atlas of World History (1995, magyar változata 1999-ben jelent meg) is, amely a Nyugat-Európa/Kelet-Európa különbségtevést alkalmazza, az utóbbiba osztva a Cseh Királyságot (Brandenburg, Szilézia, Morvaország tartományokkal), a Német Lovagrendet, Litvániát, Ruténiát, Ausztriát, Stájerországot, Karintiát, Krajnát, a Velencei Köztársaságot, a Magyar Királyságot, Moldvát, Havasalföldet, Boszniát, a Szerb Birodalmat és Bulgáriát. * Befejezésül egy hazai példa. Az 1991-es megjelenésű Történelmi világatlasz az 1933. és az 1939. év Közép-Európájának országait így adja meg: Svájc, Németország, Kelet-Poroszország, Lengyelország, Cseh-Morva Protektorátus, Szlovákia, Ausztria, Magyarország, Románia.
Kételyek és következtetések
A példákat tulajdonképpen tetszés szerint lehetne bôvíteni, hazai, közép-európai és Közép-Európán kívüli kiadványok idézésével, melyekbôl rendre kiderülne: a földrajzi, történelmi, kulturális stb. alapozottságú meghatározások nem fedik egymást. Látszik, hogy az egyes korok felfogása, a Közép-Európáról szóló retorikák markáns érdekei nem egy esetben egymásnak feszülnek. Világos, hogy a régió tartalma sokkal inkább korfüggô, ha történelmi egységekben gondolkozunk, mint Nyugat-Európáé vagy például a Mediterránumé. Ez s az itt található állam- és nem államalkotó népek egymásnak okozott történelmi frusztrációi nem könnyítik meg a térség átfogó vizsgálatát; ezt lehet mondani, de vajon mi az ebbôl eredô érzések mértéke? S biztos, hogy más régiók más tájain ennél kevesebb? A vizsgálat mégsem lehetetlen. Hiszen a többi nagyrégió népei a történelem során ugyancsak gyakran kényszerültek konfliktuskezelésre, egymásra utalt közös fejlôdésük mégsem volt kizárt és lehetetlen. Közép-Európa esetében más az ok. Az tudniillik, hogy középen van, Európa közepén, ott, ahol a kontinens két eltérô mentalitása, világnézete találkozott/találkozik egymással, valamint – mivel ez a régió sem áll önmagában – a kívülrôl jövô sokféle hatással és ösztönzéssel. Más nagyrégiónak általában elég önmaga keleti vagy nyugati felfogását uralkodni hagyni, ha van ilyen különbség, valamint ütköztetni a régión túli késztetésekkel; Közép-Európában azonban elôbb e téren a belsô határok közötti indulatokat, jó és rossz elôítéleteket, ellentétes szándékokat kell közös nevezôre hozni, majd csak azután lehet másfelé fordulni. Nem könnyű feladat.
Manapság, és nem jogtalanul, szkeptikus vélemények is megfogalmazódnak Közép-Európával kapcsolatban. Bár maga a kételkedés nem alapok nélküli, mégis elôzetes ítéletet tartalmaz. Ha és amennyiben lehetséges, változtatni kell a probléma felvetésén. Tudomásul kell venni Európa adottságait, a földrajz kínálta Közép-Európát, s e premissza fényében vizsgálni tovább, nem eliminálva, de létezésüket elfogadva, az evvel kapcsolatos kételyeket is.
Az egyik Közép-Európa-illúzió a meghatározás nélküli fogalmat a humanizmussal, egy bizonyos, jól körülírható, egységes, de Európán belül elkülöníthetô kultúrával azonosítja, Rilkére, Mahlerre, Freudra gondolva. De vajon csupán ebbôl áll e régió? Nem tekinthetôk-e közép-európai jelenségnek (is) az egyes XX. századi népvezérek és népvezetôk? Az immár évtizedek óta tartó gazdasági hullámzás, a rendezetlen nemzetiségi ellentétek? Vagy mindez ugyancsak a térség két nagyhatalmának játéka volt csupán?
Az illúzió mellett a realitás. Közép-Európa egyes, fôleg keleti részén lévô országaira jellemzô a másik oldalon ismeretlen, bizáncias szemlélet szívós továbbélése, amely számottevô különbségeket teremt a két régiórész között. Valójában ez azt jelenti, hogy az élet minden területén a nyugati szellem uralkodik ugyan – hiszen mi mástól hajtva törekednének ezek az országok is visszajutni Közép-Európába? –, mégis, a társadalom egészében a kétféle szemlélet bizonyos kiegyensúlyozottságban létezik. E keleties felfogás megszüntetése, hatókörének nagymértékű csökkentése csak hosszabb távon képzelhetô el.
Egy évtizednyi szabadság távolából tehát úgy látszik, hogy a térség csak fokozatokon keresztül juthat el vágyott céljához, oda, ahonnan egy fél évszázada kiszakították. Kelet-Európát és talán Közép-Kelet-Európát már magunk mögött hagytuk. Most Kelet-Közép-Európa alapozása folyik Csehországban, Lengyelországban, Szlovákiában és Magyarországon. Nem könnyű ez sem, mert az önerô kevés, s a versengés szelleme egyre hevesebb. De minden jobb, mint az, ami korábban volt: a gazdaság, a szellemi élet és a politika csôdje. Önmaga árnyékát persze senki sem ugorhatja át: minden ország olyan adottságokkal vesz részt ebben az átalakulásban, amilyenekkel annak kezdetén rendelkezett. Ám a közös körülmények felfedése azok elviselését, talán együttes (rész)megoldásait is elôsegítheti. És be kell látni: itt, ezen az oldalon Közép-Európa lényege még messze van. Ezért örülni kell a fiatalabb generációk érdeklôdésének s annak, hogy egy részük keresni látszik ezt.
De nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy amíg Németország az egyesülésbôl adódó ellentéteket mind befelé, mind régión belül és régiók között nem rendezi megnyugtatóan, Kelet-Közép-Európának nincs sok esélye ez alapokról elmozdulni. Ám éppen ezért kell Közép-Európával foglalkozni, ápolni a kapcsolatokat, feltárni az egykor összetartó szálakat, hogy ne készületlenül, kiszolgáltatottan kelljen megjelenni akkor.
Közép-Európa felépítésére csak akkor van remény, ha az erre irányuló szándék a régió minden országában kétoldalú. Azaz jelentkeznie kell az erre irányuló kívánságnak az egyes emberek, az elemi közösségek szintjén. S lennie kell egy hajlandóságnak fent a megfogalmazásra és a tevôleges cselekvésre. Úgy lehet, Közép-Európa létrehozatalának elsô mozzanata, amely persze nem a küldetéstudaton, hanem a józan szembenézésen kell hogy alapuljon, talán mégis inkább értelmiségi cselekvést kíván, ám e szándékot magukénak kell érezniük a társadalmi hierarchia tetején és alján lévôknek egyaránt.
Egy Közép-Európával foglalkozó tudományág
Felmerülhet azonnal a kérdés, hogy van-e szükség vajon egyáltalán formulázásra, s ha igen, vajon nem szűkíti-e az a tartalmat és az irányultságot? A válasz egyértelműen az, hogy szükséges, még akkor is, ha eltekintünk attól, hogy a definíció, a megnevezés elengedhetetlen feltétele valamely tárgy létezésének; ugyanis a meghatározásra vagy a körülírásra már csak azért is szükség van, hogy legyen mit kiegészíteni, módosítani, cáfolni, sôt horribile dictu: megsemmisíteni akár, s helyette újat alkotni – mert enélkül egyetlen tudománynak vagy résztudománynak sincs lehetôsége sem az egzisztálásra, sem a fejlôdésre.
Az elvárható definíció legalább két részbôl kell hogy álljon. Elôször meg kell határoznia, hogy milyen földrajzi és történelmi határok között érdemes egyáltalán Közép-Európáról beszélni, másodszor pedig azt kell tömören megadnia, hogy milyen vizsgálati módszerekkel lehet hozzákezdeni megismeréséhez. E kettôs meghatározás képviseli a Közép-Európával kapcsolatos tudományok elméletének alapját, melynek elôfeltevése, hogy Közép-Európa már valahogyan létezik, azt létre nem kell hozni, csupán az adott kereteket kell élettel megtölteni.
Az elsô részre, a felmerülhetô ellenvetések figyelembe vétele után, tulajdonképpen könnyű válaszolni. Mivel az egymással ellentétes kategóriák tulajdonképpen kioltják egymást, legkézenfekvôbbnek mutatkozik a földrajzi elhatárolást szempontul választani. Eszerint Közép-Európa országai a következôk: Svájc, Németország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Ausztria és Magyarország. A régió jelenleg társadalmi, gazdasági és kulturális vonatkozásban egy nyugati és egy keleti részre osztható. Legjellemzôbb tulajdonsága a kulturális és nemzetiségi sokszínűség; önálló értelmezésének és tanulmányozásának feltétele annak elfogadása, hogy határozottan megkülönböztethetô mind Nyugat-, mind Kelet-Európától.
Az úgynevezett Közép-Európa-tudománynak (jobb szó erre pillanatnyilag nem lévén) azt a tudományközi, nem statikus/leíró, hanem dinamikus/összehasonlító módszereket alkalmazó ismeretágat lehet nevezni, amely az elôbb felsorolt országok államalkotó népeinek és az egyes országok területén található nemzetiségeknek régión és nem országhatárokon belüli kapcsolataival foglalkozik, idôbeli korlátozás nélkül, de csak ezen a területen – itt azonban a ha- tárokat idôbeliségükben tekintve. Nem az egyes nemzetek és nemzetiségek önképét kutatja, nem a róluk szóló, velük összefüggésbe hozható, egyéb vonatkozásokban szintén interdiszciplináris ismeretekbôl alkotja meg rendszerét, hanem ezek közép-európai viszonylatait, a régión belüli közelebbi és távolabbi szomszédait, valamint a régiót közvetlenül körülvevô más régiók nemzeteit, nemzetiségeit tanulmányozza. Mindezt elsôsorban a komparatisztika eszközeivel. A régió nemzetismereti tudományai Közép-Európa egyéb nemzeteivel és nemzetiségeivel való kapcsolataikban válnak fontossá. Így például a hungarológia-magyarságtudomány, amely elsôsorban a magyar nyelv, történelem és kultúra vizsgálatát tűzi ki célul, igen fontos társtudománynak számít. A közép-európai stúdiumok tehát egyfelôl magukban foglalják a régiót alkotó országok egyes nemzetismereti tudományainak kapcsolattörténeti részét, másfelôl önálló kutatásokat folytatnak, amelyek többek között a más nemzeteknek a művészetekben és a tudományokban tetten érhetô önképeinek egymással való kapcsolatait kívánják feltárni.
Ennek megfelelôen az összefüggések, vonatkozások, hatások, kapcsolatok kutatása is három, egyre bôvülô fokozat szerint történhet:
Nem mellékes kérdés, hogy Közép-Európában melyik nyelv legyen a kommunikáció, a kutatások nyelve? A legszerencsésebb, legbizalomtelibb és legemberibb az volna, ha mindenki vagy legalább az e tárggyal több-kevesebb hivatással foglalkozók egymással anyanyelvükön szólhatnának. Például magyar a szlovákkal szlovákul, szlovák a magyarral magyarul. A két- és többnyelvűség Közép-Európában a régió létezésének kézzelfogható záloga, megvalósítása ezért kulcskérdésként kezelendô. Ez ennek ellenére, a térségben élôk nagy egészét tekintve valószínűleg mégis csak ábránd marad, többek között azért is, mert a nyelvtudás (többnyelvűség) sehol sem csupán és kizárólag akarat kérdése. De általánosságban talán túl szigorú is ez a kívánság. Hiszen más, nagyobb régiók lakói sem beszélik egymás nyelvét, legfeljebb a velük szoros kapcsolatban lévôkét, akikkel már hosszú évszázadok óta szomszédságban élnek. Kevés angol tanul meg dánul, mégis a dánok között nagyságrenddel többen tudnak angolul. A példa persze kissé sántít, mivel az angol jelenleg a világ régiók fölötti közvetítô nyelve. A lényeg azonban az, hogy Közép-Európa népeinek feltétlenül egy közvetítô nyelvet kell használniuk, s ez magától értetôdôen és kézenfekvôen a német lehet. A régión belül persze egyetlen nemzetnek sem szabad múltbeli sérelmei miatt e nyelvvel szemben elôítélettel lennie, mert ennek használata a legegyszerűbben járható út egymás megértésére. Igaz ugyan, hogy egy nyelv bizonyos keretek között megszabja, befolyásolja beszélôjének gondolkodását, világképét, s ennek megfelelôen viselkedése bizonyos vonásait; de maga az anyanyelv is ilyen, s mindez elmondható Európa másik két nagy közvetítô nyelvérôl, az angolról és a franciáról is. A nyereség, ami a kölcsönös megértést követi, összehasonlíthatatlanul nagyobb annál, mint amit az elzárkózás kétes eredményű értékôrzése hozhat. Viszont a nagy nyelvek anyanyelvi használóinak felelôssége az egyes régiók más nyelvet használóinál is nagyobb: nem szabad engedniük, hogy régi vagy újonnan támadt elôítéletek értékítéletet tartalmazó különbséget tegyenek közöttük.
A fentiek alapján Európa nyelvi hierarchiája a következôképpen képzelhetô el:
Az anyanyelvi szintű társnyelvi tudásnál azonban sokkal fontosabb a régión belüli más nemzetekhez fűzôdô, nyelven túli, tényleges viszony. Ebben a vonatkozásban a negatív körülményeket túlértékelô fatalizmus épp olyan káros, mint a körülményekre nem tekintô, túlzó optimizmus, alapok nélküli idealizmus. A történelem, noha tudással, tapasztalattal felvértez(het)i az egyént s a nemzeteket is – valójában mégsem tanít meg senkit semmire. Ahogyan a múltban és a jelenben, úgy Közép-Európa országai között a jövôben is fenn fognak maradni az aktuális érdekeken alapuló ellentétek, vagy újak fognak keletkezni. Ráadásul e terület országai már sok esetben ki voltak téve a német és az orosz expanzió hatásának, elôretolt hadoszlopként vagy szenvedô alanyként. S bár Európa jelenlegi állapotában hasonló történelmi helyzet évtizedekre nem fordulhat elô, elvileg nem lehet kizárni, hogy ilyesmi bármikor bekövetkezzen. A közép-európai régió egészének szóló, régión belüli fokozott érdeklôdés egyik jelentôsége éppen ebben rejlik: az itt élô nemzetek egymás többtudományszaki megismerésével csökkenthetik az egymással való szembeállítás lehetôségét. Mindez fokozottan érvényes Kelet-Közép-Európában.
Közép-Európának régiók között már meglévô és fejlesztendô kapcsolataival azt is demonstrálnia kell Nyugat-Európa országai elôtt, hogy területének keleti országai készek az integrációra; persze a feltételek, azok változása és teljesítése más kérdés. Ugyanígy, a régión belüli kapcsolatokból annak kell kiderülni, azt kell tudatosítani, hogy országai, ha másképp nem, gazdaságilag még sokáig fôképp egymásra lesznek utalva.
Kérdések és javaslatok
A felvállalható, várható kutatások egyik központi kérdése: jelenlévô-e, létrehozható-e, szükséges-e valamiféle „közép-európai tudat"? Vagy ez már létezik ma is, és legpregnánsabban a történelemben, a politikában, valamint a művészetekben lehet tetten érni jeleit? Felfedezhetôk-e ehhez hasonló, mentalitásbeli azonosságok a Földközi-tenger partvidékén vagy a Csatorna két oldalán élôk között? Ha megelôlegezhetô ma is ható jelenléte, melyik történelmi idôszak terméke lehet? Az ókoré? A középkoré? Vagy csak a reformáció idejében alakult ki? A válasz persze annak is függvénye, hogy mennyire tekinthetô folytonosnak az európai történelem. Változott-e s hogyan az évszázadok során? Miképpen módosul napjainkban, a régió eltérô kultúrájú helyein? Megerôsítik-e összetevôi az egységes területként definiálható Közép-Európa jelenlétét, vagy csak kialakulásának kezdeteit?
Lehet-e, hogy ez a tudat egyben a virtuális Közép-Európa valóságossá válásának feltétele? Hogyan kell viszonyulnia e „közép-európai tudat"-nak az egyes nemzeti ideológiákhoz? És következik-e belôle valami a közép-európai életmódra vonatkozóan? A régión belüli szűkebb és tágabb területi egységek lakhatásának milyen gazdasági, politikai és kulturális feltételei vannak? Az egész életét önszántából vagy külsô kényszer hatására egy helyen eltöltônek lehet-e Közép-Európa-élménye?
Melyek azok a diszciplínák és jelenségek, amelyekben nagy valószínűséggel tetten lehet érni a Közép-Európa-tudatot? Nyilván azok, amelyek a maguk konkrétságában kevésbé kötôdnek az egyes nemzetekhez. Másképpen megfogalmazva: azok, amelyekben a gondolatok hordozói nem kizárólag a szavak. Azaz a művészetek, elsôsorban a képzô- és zeneművészet, és bizonyos megkötöttségekkel a szépirodalom is. A szaktudományokban a kutatás tárgya és az alkalmazott módszer (ami persze a rendelkezésre álló eszközök függvénye) egyaránt tartalmazhat regionális vonásokat, uralkodó regionális jellemzôket, amelyek természetesen az eredményeket is befolyásolhatják. És nyilvánvalóan az életmód, a szokások, a személyes és tárgyi viszonylatrendszerek, a gondolkodásmódbeli jellegzetességek. A történetírás azonban, ahogy a gyakorlat mutatja, igen gyakran válhat a nemzeti ideológiák másik hordozójává, azok pedig mindig bizonyos autarkiára törnek.
Ami a magyarországi Közép-Európa-kutatások nehézségét adhatja, az az, hogy kétfelé kell cselekedni. Egyfelôl meg kell teremteni a feltételeit a viszonylag hosszabb idôt igénylô munkák (tanulmányok, monográfiák, bibliográfiák stb.) létrejöttének, megjelentetésének, legalább a régión belüli közvetítô nyelvre való lefordításának és terjesztésének. Másfelôl szellemileg gyorsan megtérülô, jó értelemben vett hatásos akciókkal fel kell hívni a figyelmet ezekre a kutatásokra, illetve az egymásba kapcsolódó anyagi és szellemi körülmények felmutatásával érzékeltetni az európai integrációban való érdekeltséget, szándékot, törekvést.
A magyar Közép-Európa-kutatásoknak nem a határon inneni és túli magyarok kapcsolataival kell foglalkoznia, – az a hungarológus feladata. Igaz azonban, hogy e két, módszerében hasonló tudományszak egymás támogatását nem nélkülözheti. Talán még egy hungarológia – Közép-Európa-tudomány – általános művelôdéstörténet, koncentrikusan bôvülô/változó tartalmú, egymást támogató és továbbépítô tudományegyüttes is elképzelhetô. Az eltérô irányultságú kutatások ugyanis mindkettônél (mindháromnál) a nemzeti tisztánlátást és szembenézést segíthetik elô, hiszen kapcsolattörténetiségükben vizsgálva a múltat és a jelent, az eredmények talán kevesebb túlélô, esetleg feléledô érzékenységet sérthetnek. Országok szerint megkülönböztetve Ausztria, Csehország, Szlovákia, Lengyelország és Magyarország összehasonlító vizsgálata a hosszú közös múlt és szomszédság következtében nyilvánvaló. De ugyanígy nyilvánvalóvá tehetôk például a katolikus Bajorországgal vagy a református Genffel összefűzô kapcsolatok is. Meg lehetne próbálni egy Közép-Európára kiterjedô összehasonlító művészettörténet megírását, amelyben a német területek és hatások a nyugati kultúra közvetítôjeként szerepelnek. Ez persze nem német központú, hanem a német közvetítést s annak módosulásait nyomon követô művészettörténet lenne. Érdekes kiadványt lehetne létrehozni Közép-Európa nemzetiségeirôl, nem beszélve például egy közép-európai életrajzi lexikonról. De ezek csak gyors példák, melyek közül mindegyik megvalósítása éveket és régión belüli együttműködést igényel.
Végül: hol és milyen szerepet kap(hat) a Közép-Európa-kutatásokban a politika? Az elôzô évtizedek rossz tapasztalatain edzôdött értelmiségi reflexszerű válasza csak a sehol és a semmilyen lehet. E kérdést azonban érdemes még egyszer átgondolni. Elôször is a politikának is el kell köteleznie magát Közép-Európa mellett. Ezen már túljutottunk. Másodszor igényelnie kell az evvel kapcsolatos kutatásokat, és a saját lehetôségein belül meg kell teremteni anyagi és szellemi feltételeit is. Ez egy, a kutatásokra orientált intézmény vagy intézményrendszer fenntartásából, s egy ehhez részben, de folyamatosan kapcsolódó kutatógárdából áll. Magától értetôdik, hogy Közép-Európa kutatása (csak) nemzeti keretek között nem képzelhetô el, a hazai politikának ebbôl a célból (is) utat kell keresnie a régió többi országához. Mivel pedig a kutatások döntô része a kultúra valamilyen megnyilvánulása köré csoportosul, ez talán a mindenkori kulturális, művelôdési vezetés feladata kell hogy legyen. Ehhez természetesen kérje azok segítségét, akik ebben a kutatási körben már jártasságot szereztek. Szükségesnek látszik a helyszíni vizsgálatok elvégzésére egy ösztöndíjrendszert alapítani. Ugyanilyen céllal támogatni kell a régió más nemzetiségű kutatóinak magyarországi munkáját is. Erre egyébként a várhatóan közösségben elvégzett elemzések és kiadványok miatt is szükség van. Ahány személyes ismeretség létesül, annál több szál kapcsolhatja össze (rossz esetben választhatja el) az alrégiókat, országokat egymással/egymástól. És végül: a politikának számon is kell kérnie az eredményeket, hiszen a kutatásokat döntôen csak közpénzekbôl lehet támogatni. A számonkérés azonban a legkevésbé sem vonatkozhat az eredmények bármilyen elôzetes minôsítésére törekvô akaratra, a kutatás és publikálás szabadságát maximálisan biztosítani kell.
Copyright© Európai Utas-2001