AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
42.

A világ, ahogyan senki más nem látta...
Czóbel Béla halálának huszonötödik évfordulójára

Vajon mi lehet annak az oka, hogy az Isten a művészek közül leginkább a muzsikusokat és a piktorokat áldja meg különösen hosszú földi élettel? Nem mindegyiket, persze... vagy csak némelyek nem óhajtanak élni ezzel a kegyelemmel? Akárhogy is van, ha visszatekintünk a mögöttünk hagyott évszázadra, és találomra sorolni kezdjük a művész-matuzsálemeket, csak úgy tolulnak nyomban ajkunkra a nevek, akár rigmusba is szedhetni ôket: Matisse, Nolde, Picasso, Dalí, Chagall, Chirico, Miro, Max Ernst, Kokoschka, Toscanini, Klemperer, Böhm, Casals és Rubinstein, Heifetz, Horowitz... ki ne tudná folytatni a sort? Ismerünk tragikus sorsokat is szép számmal, tudom én jól, azokból is köthetnénk az elôbbinél gyászosabb szalagú csokrot; a betegséget, balesetet, háborút szenvedettekbôl, elborult elmékbôl, öngyilkosokból, fiatalon vagy éppen alkotó erejük teljében kettétört művészpályákból – mégis, azt hiszem, a zenei és képzôművészeti alkotás életmegtartó ereje létezik, és nem pusztán a véletlen műve. Abban gyökerezik talán, hogy egyszerre kíván tehetséget a szellemtôl s a testtôl, s a zseniális gondolathoz, a kifinomult érzéshez, látásmódhoz párosulnia kell ügyességnek is; ily módon a szellem és test egyformán magas szintű igénybevétele ellenállóvá tesz az élet nehézségeivel szemben. S ami még inkább csodálatos: mind a zenészek, mind a festôk mintha amúgy is kétszeres életet élnének, hiszen alkotóidejük legalább duplája az átlagemberének, ha tekintetbe vesszük, hogy a tehetség többnyire már igen fiatalon kiütközik, s attól kezdve az alkotni vágyás kényszere az utolsó leheletükig űzi-hajtja a művészeket. Ekként egy-egy festô olykor egy egész évszázad tanúja. Hát ezért lehettem én még „kortársa" például Czóbel Bélának.

Emberi léptékkel számolva Czóbel Béla ugyanis nagyon régen született. Wagner halálának évében, hogy valami fogódzót keressek. Nagyszüleim világrajöttekor Czóbel már javában alkotott. S mégis, milyen jól emlékszem rá, a szentendrei Czóbel Múzeum megnyitásakor a névadó még élt. 92 éves volt. A gimnázium elsô osztályában, ahová jártam, a közösség íratlan szabályai szerint két dologgal mindenképpen illett tisztában lenni: a rockzene legfrissebb hajtásaival és a modern képzôművészettel. Tódultunk Szentendrére megnézni a kiállítást (a négy évvel korábbi műcsarnokbeli életmű-tárlat még nem jutott el a tudatomig). Emlékeimben puha, vattás kontúrok, égôpiros és neonzöld foltok, egy-egy kendô keretezte nôi arc bizonytalan vonásai maradtak. Valamint az az érzés, hogy ránk nem jellemzô tisztelettel jártuk végig a képeket, jóllehet mint lánglelkű ifjak akkoriban a „mennél avantgárdabb avantgárdért" lelkesedtünk, amelyrôl olyan lesajnálóan szóltak a felnôttek és a tankönyvek. De Czóbel jelkép volt nekünk is, egyet jelentett a magyar művészet nagy megújításának utolsó mohikánjával, s ráadásul félig-meddig „nyugati" festô hírében állott, aki hol Magyarországon lakik, hol Párizsban. Ingázni Párizs és Szentendre között – teljességgel felfoghatatlannak tűnt. Nagy ember lehet, aki ezt megteheti! – gondoltuk.

Igen, nekünk, hosszú hajú suhancoknak már nem tűnt elég modernnek, de Nagybányán 1906-ban szinte esztétikai forradalmat robbantott ki Párizsból hozott képeivel. Fiatalember volt, de addigra már megjárta Münchent, sôt Párizsban a Julian Akadémiára is beiratkozott. A vadakkal, Matisse-szal, Deraine-nel, Vlaminckkal állított ki a Salon d’Automne Fauves-termében. Jó ismerôsei közt tartotta számon Braque-ot, Picassót, Modiglianit. A magyar szellem türelmetlenjei ekkoriban, ha csak tehették, Párizsban múlatták az idôt, szívták magukba a bohémvilág levegôjét. Nemcsak Adynak volt Párizs „az ô Bakonya", de a festôknek is: Czigány, Berény, Orbán, Márffy mind ott próbálgatták oroszlánkörmeiket. Ady Párizsban még két képet is vett Czóbeltôl – Bölöni György makacs rábeszélésére, mert eredetileg sem neki, sem Lédának nem tetszett ez a szokatlan, harsány festészet. Csoda-e, ha ez az új piktúra a napsütötte Nagybányán is végletesen felzaklatta a kedélyeket? „A mintegy tucatnyi kép, amit legelôször Bányán mutatott meg festôtársainak – emlékezik vissza Réti István a Nagybánya-monográfiában –, arcképek, csendéletek és aktos kompozíciók sorozata volt – plakátszerű festmények, vastag, színes körvonalak közé határolt élénk, pointilizált színfoltokkal, a figurális részek rajzában sok jellemzô erôvel. A természettanulmánnyal beidegzett valóságszemlélet kényszerű nyomait még nem irtotta ki belôlük egészen a stilizálás." Az ifjak egy része persze el volt ragadtatva, a nagy mesterek és a hű tanítványok többsége pedig gyanakvással méregette a neósoknak gúnyolt csoport tevékenységét. Rétiék nem tudták megbocsátani, hogy a Párizsban formálódó ifjak a természethűség nemes elvét egyre elszántabban cserélték fel az, úgymond, kétes eredményekkel kecsegtetô formai kísérletezéssel. Mai szemmel nézve talán nem túlzás azt állítani, hogy egy-egy, késôbb hosszú életpályát befutott magyar művész épp e neós korszakában alkotta leghatásosabb képeit. A Matisse-nál tanuló Bornemissza Géza vagy Perlrott Csaba Vilmos, Ziffer Sándor merész, rikító vásznai az ezredfordulós aukciók legkeresettebb darabjai közé tartoznak. Ám mire a neós mozgalom kibontakozott, és 1912-ben önálló „falat kapott" – azaz kiállíthatott a nagybányai jubiláris tárlaton –, Czóbel Béla már messze járt. Nyergesújfalun, Kernstok Károly körül gyülekezô festôkhöz (Márffy, Berény, Czigány, Orbán Pór, Tihanyi) kapcsolódott, akikkel együtt 1909-ben megalakították a Keresôk Társaságát. A csoport nem sokkal késôbb Nyolcak néven vált híressé. Szerepét sokan szívesen hasonlítják a Nyugat irodalmi körének jelentôségéhez. Miként az utóbbi az irodalomban, az elôbbi a képzôművészetben honosította meg a francia fôváros modern művészvilágából leszűrt és magyarra átültetett látásmódot. Érthetô, ha Márffy Ödön némi patetikus büszkeséggel emlékezik vissza a megújulásnak erre a viharos idôszakára: „A festôk egy csoportja (Nyolcak) hátat fordított a már megemésztett művészi eredményeknek és új utat kerestek. Ugyanekkor tűnt fel Ady tüneményes alakja, a zenében pedig Bartók merész akkordjai csendültek fel." (Érdekes, hogy a magyar századelô irodalmi, festészeti, sôt zenei újításai mennyivel inkább kötôdnek Párizshoz, mint a földrajzi értelemben sokkal kézenfekvôbbnek tűnô Bécshez!) Czóbel azonban ekkor is a saját útját járta, a Nyolcakkal szellemi közösséget vállalt ugyan, de aktívan alig kapcsolódott a csoporthoz. A Keresôk 1909-es kiállításán még maga is részt vett, a korszakalkotó, 1911-es Nyolcak tárlaton azonban már csak a katalógus címlapján olvasható a neve, képet nem küldött. Nem is igen volt itthon, leginkább Párizsban idôzött. Az elsô világháború kényszerítette csak el francia földrôl: az internálás réme elôl biciklivel menekült át Hollandiába. Czóbelt valójában ekkorra már más problémák foglalkoztatták, mint a csoport többi tagját. Lapos, síkszerű, torzított alakokat festett erôs kontúrokkal, már-már karikatúraszerű ábrázattal. A hollandiai periódusból viszonylag kevés képet ismerünk, jóllehet olyan fôművek születtek ekkor, mint a Fiú labdával vagy A bergeni lelkész. 1919-ben aztán Berlinbe ment, a Die Brücke (A híd) csoport művészeinek társaságában érezte leginkább otthon magát, ám hozzájuk is csak laza szálakkal kötôdött. A húszas évekre fejlesztette ki sajátos, csakis rá jellemzô stílusát, amely a késôbbiekben változott ugyan, de gyökeres átalakuláson már nem ment keresztül. A jellegzetes Czóbel-képeket nehéz rokonítani másokkal. Formailag leginkább Rouault és Soutine munkái állnak közel hozzájuk. De csak formailag, mert Czóbelt nem érintette meg sem a vallási áhítat, mint Rouault-t, sem az expresszivitásnak az a végletes szenvedélye, ami Soutine-t. „Kifejlôdött az a sajátossága, amely végigkíséri egész pályafutásán – írja Genthon a berlini évek kapcsán –: mindent, emberi alakot, tájat, szobabelsôséget, aktot egyaránt csendéletnek lát. Az ifjúságában izgága festô meghirdeti a nagy nyugalmat, az ásító jelentéktelenségek – valóban jelentéktelenségek ezek? – örökérvényűségét."

A húszas évek második felében már újra Párizsban találjuk. Témaválasztása leredukálódott a leghagyományosabbakra: tájképet, csendéletet, enteriôrt, aktot és portrékat fest. Nincsenek nagy, allegorikus látomások, politikai vagy szociális üzenetek, epikus jelenetek. Problémái tisztán festôiek: látvány és esztétikai mélység. Képei egyre inkább „visszateresednek", kezdik újra megmutatni a távlatot. Színei súlyosra, sôt ragacsosra fordulnak, olykor fülledt zsúfoltságban jelennek meg a vastag, fekete kontúros formák. Érdekes, hogy míg a másik jellegzetesen franciás Nyolcak-tag, Márffy Ödön, elhagyván a szigorú, konstruktív szerkezetet, mind légiesebb, párásabb képeket kezd festeni, Czóbel alkotásai ekkoriban egyre nehezülnek, szinte lehúznak a földre.

„Czóbel Bélából nem a talentum hiányzik, hanem az, ami Márffyban olyan elôkelô mértékben megvan: a komolyság, természetesség, ôszinteség" – írta még a századelôn, a Salon d’Automne-béli bemutatkozást követôen Fülep Lajos. A húszas évektôl mintha a „természetesség" és a „kimódoltság" viszonya jócskán megváltozott volna a két „franciás" pályatárs művészetében. „Az impresszív megfigyelésnek már régóta semmi köze képeimhez – jelentette ki Márffy a negyvenes évek elején. – Összevont és képpé szublimált emlékeimet festem meg." Czóbel viszont – nem lévén a szavak és a teóriák embere – nyomban mutogatni kezdett arra a kérdésére, hogy miként születnek a csendéletei. „Felemelkedik a székrôl – meséli Kassák –, odaáll az asztalhoz, s mintegy megjátssza a jelenetet, ahogyan egy csendélet motívumait összeállítja. – Ezt ideteszem, azt meg odateszem, addig rakosgatom a dolgokat, amíg észre nem veszem bennük az egységes képhatást. Ha ezt elérem, festeni kezdek. (...) Nem azt festem meg tehát, amit láttam, hanem azt, ahogy láttam. A felfedezésemet és meghatódásomat fejezem ki. Jó képet csak akkor festhetek egy csendéletrôl, s csak akkor hozok létre műalkotást, ha úgy festem meg a csendélet almáját, ahogyan azt senki sem látta. Nem olyan furcsán, hanem olyan lényegbevágón. De ha nem látom magam elôtt az almát, hogy festhetem meg az almát? Talán emlékezetbôl? Engem nem az emlékeim, hanem az élményeim foglalkoztatnak."

Megdöbbentô, hogy ugyanazt a témát a két kolorista mennyire másként oldja meg, akár csendéletet, akár tájat, akár portrét festenek. Sok hasonló beállítású képük van, tanulságos néha egymás mellé tenni egy-egy párt: két asztali csendéletet például. Mindketten igen sok színt használnak, Márffy azonban könnyedén, lendületesen, elegánsan keni fel a festéket, ügyelve a színek közötti kényes egyensúlyra, Czóbel viszont súlyos tömböket visz a vászonra, miközben a színeket egymásba fullasztja, a kontúros formákat újra és újra átfesti, amitôl a tárgyak tényleges vonalai elbizonytalanodnak, „dülöngélni" kezdenek. A hasonló beállítások ellenére szembetűnô, hogy Márffy szívesen helyez áttetszô üvegkancsót, poharat vagy karcsú lábú tálat az asztalra a gyümölcsök társául, míg Czóbel jobban kedveli a rozsdabarna agyagköcsögöt, a nehéz virágcserepet vagy az ormótlan fazekat. Márffy arisztokratikusan az emlékein mereng, valami esztétikailag ideálison. Czóbel a maga „földhözragadt" módján a valóságot a nyerseségében szemléli. Márffy poétikusan csapong, Czóbel prózaian megragad.

Ez a nehézkesség, anyagszerűség természetesen nemcsak a látásmódból, de a munkamódszerébôl is következik. Egyik elsô gyűjtôje, Fruchter Lajos lejegyezte, miként küzdött a festô a képeivel: „Czóbel nehezen dolgozott. Egy-egy képét számtalanszor átfestette. (...) Ha tehette volna, élete végéig festegetett volna rajtuk, sohasem tartotta ôket késznek. Birtokomban van egy képe, melyet ötször teljesen átdolgozott annyira, hogy az öt változat egyike sem hasonlított a másikra. Végre erôszakkal vettem el tôle azon nyersen a festôállványról. Elégtétellel állapítom meg, hogy egyik legjobb alkotását mentettem meg az újabb átfestéstôl." Még tanulságosabb, ha ideillesztünk egy másik, jó harminc évvel késôbbre vonatkozó visszaemlékezést is. Kratochwill Mimi, Czóbel monográfusa, akirôl az idôs mester több megkapó portrét is festett a hetvenes években, miközben modellt ült, tükörbôl figyelhette meg, hogyan készültek a képek: „A palettáján a tubusból gondosan kinyomta és elrendezte a festékhalmocskákat, és kezében a sok ecsettel (mert természetesen minden színhez más ecsetet használt) ült és figyelt. Azután kezdte el fekete kontúrokkal, gyors mozdulatokkal felvázolni a képet. Utána, kiegyensúlyozottan, a kép több pontjára hol kisebb, hol nagyobb felületet rakott – festett – fel egy-egy színt. (...) Egyszerre készült a kép, mert azonnal együtt látta az egész kompozíciót. A felvázolás fekete kontúrvonalait, pedig majdhogynem elfedték csodás puhaságú színei." Akárcsak az embrió, amely az anyaméhben fejlôdve végigjárja az evolúció fázisait, úgy hordozzák magukban Czóbel kései vásznai az ifjúkorban kialakított látásmódot és technikát. Nem hagyta el tehát – miként hihetnénk – a már fiatalkorban használt és a holland, majd a berlini években oly erôteljessé és jellegzetessé váló abroncsszerű, fekete kontúrokat! Ott vannak az öregkori festményeken is, csak éppen a színek festékrétege alatt. A sötét keretvonalak a harmincas évektôl kezdenek oldódni, feltöredeznek, szálkásabbá vagy éppen bolyhosabbá válnak. Tárgyait, alakjait továbbra is deformáltan láttatja, ám sokkal kevésbé groteszkül, mint a hollandiai vagy berlini képeken. A belsô szerkezet megbontása, a jellegzetes támolygó, dülöngélô formák, a gravitáció elbizonytalanítása a legnyugodtabb képekbe is feszültséget lopnak. Czóbel ekkortájt újra haza-hazajárogat: 1931-tôl mind gyakrabban tölti a nyarat Hatvanban, barátjánál, Hatvany Ferenc „báró, festô és műgyűjtô" birtokán. Szívesen festi a parkot és a kastélyt, ám legizgalmasabb vászna mégsem az úri miliôrôl, hanem a cigánysorról készül. Az alacsony, düledezô vályogviskók az egyenetlen földút mentén valószerűtlenül felmagasodnak, már-már rádôlnek a szemlélôre, a domboldal lejtése, mint valami vákuum vagy örvény, a kép közepe felé húz, arra, ahol a fák lombjai közt sejlô fakó égbe egy templom döfi a tornyát. Ám, úgy sejtjük, ez az agyagos, hepehupás, széttaposott ösvény mégsem a templomhoz visz – beleveszik valahol a faluszéli sikátor házaiba. Hasonló, csak még fokozottabban szédítô érzés vett erôt rajtam nemrégiben Bécsben, egy Soutine-tárlat tájképei közt járva. Nem tudom, ismerte-e ezeket a képeket Czóbel. A Falusi tér, Céret című zseniális vásznat a féktelen litván-zsidó-francia piktor mindenesetre egy bô évtizeddel korábban festette, mint ô a hatvani cigánysort. Chaim Soutine műve olyan hatást tesz, mintha egy száguldó, majd felbukó biciklirôl lerepülve a levegôben festette volna a mester. Ahogy a házak meglódulnak, szinte magunk is kipenderülünk a térbôl. Czóbel nem megy el idáig. Az ô nyári delelôn látott cigánysorában – minden képi mozgalmasság ellenére – nincsen semmi infernális, semmi egzaltált.

A Hatvanyéknál töltött nyarak folyamán újra bekapcsolódott a magyar társasági-művészeti életbe. 1936-tól mind gyakrabban fordult meg Szentendrén, és 1939-ben (vagy 1940-ben, a pontos dátumról megoszlanak a vélemények) újdonsült feleségével, Modok Mária festônôvel meg is telepedtek a Duna-parti kisvárosban. A háborút Szentendrén vészelték át csodás festôi termékenységben. Az ekkor készült képek meglepô idillt sugároznak, ami annál is különösebb, mivel Czóbel zsidó származású művész volt, jóllehet már régen áttért a katolikus hitre – nem kisebb személyiség, mint Csók István vállalta a keresztapaságot. E lépésnek végül is döntô szerepe volt abban, hogy nem kényszerült bujkálni, sôt éppenséggel ô bújtatta Hatvany Ferencet, aki mint a család „kertésze" dolgozott náluk 1944-ben. A háborút követôen Czóbelék visszatértek a kétlaki életmódhoz. Szentendrei házuk téli lakásra valójában nemigen volt alkalmas: ezért a teleket Párizsban töltötték, s a tavasz beköszöntével tértek vissza Szentendrére.

Ahogy a világháború és a nyilas korszak rémétôl teljességgel érintetlen maradt művészete, a történelem késôbbi viharai is úgy múltak el számára, mintha nem is bennük élt volna. Orosz megszállás, Rákosi-rendszer, forradalom, megtorlás – nem hagyott érzékelhetô nyomot, még hangulatnyit sem a képein. És sem belsô meggyôzôdés, sem külsô nyomás nem vehette rá, hogy bármilyen kapcsolatba kerüljön a szocreállal. Sem úgy, mint a hívô kommunista Pór Bertalant, aki sematikus Sztálin- és Rákosi-portrékat festett az ötvenes években, és festôbrigádja élén megörökítette azt a fennkölt pillanatot, amint szocialista hazánk bölcs vezére a Parlamentben a dolgozók küldöttségét fogadja. De még annyira sem, mint az elegáns Márffy Ödönt, aki a Gyümölcsszedôkkel vagy a Koreai fiú a Kim Ir Szen iskolából című képével szintén tett némi engedményt a kor parancsának. Czóbel ekkor már teljességgel kívül élt az idôn. Volt útlevele, megtehette. Szinte minden évben kiállított Párizsban. Rendíthetetlenül és módszeresen festette tovább tájait, szobabelsôit és csendéleteit. És mind több portrét: fôként lányokról, fiatal nôkrôl, egyre lágyabb, álmodozó vonásokkal. A színei még inkább kivilágosodtak, sejtelmes pamacsokként ülnek a vásznon. Ez a lírai puhaság, ez az idôskori nosztalgia minden iránt, ami szép volt, azonban már egy másik dimenzióba vezet bennünket, oda, ahonnan nincs visszatérés.

Negyedszázad múltán öten állunk a Farkasréti temetôben. Jubileumi koszorúzás a sírnál. A nehéz, január végi esô lemos minden érzelgôsséget és ragacsossá áztatja a talajt. Megkésve egy csokor virág érkezik. Sötét kontúrja remeg a tócsa tükrében.

Copyright© Európai Utas-2001