AZ EURÓPAI EGYÜTTMűKÖDÉS FOLYÓIRATA - MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
47.

Róka Enikô
ERNST LAJOS ÉS AZ ERNST MÚZEUM

László Fülöp: Ernst Lajos arcképe:
A Műcsarnoktól nemrégen önállósodott, újjáalakult Ernt Múzeum az intézmény fennállásának 90. évfordulóján, idén áprilisban egy átfogó tárlatot rendezett, mely a múzeum történetét, az Ernst-gyűjtemény fellelhetô darabjaiból egy válogatást mutatott be, valamint a két világháború közötti modern tárlatok anyagából adott ízelítôt. A kiállítás bevallott célja volt, hogy felhívja a figyelmet a múzeumtörténeti és gyűjteménytörténeti kutatások jelentôségére, és arra a kollektív emlékezetkiesésre, melynek nyomán az elmúlt fél évszázadban kultúránk kulcsfontosságú alakjainak neve törlôdött ki a köztudatból. Pedig az Ernst Múzeum különleges színfoltja volt Budapest kulturális életének. Az alapító Ernst Lajos intézménye egyszerre volt állandó kiállítással rendelkezô múzeum, kortárs kiállítótér és aukciósház. A nemrég megrendezett tárlat és az ennek kapcsán született publikációk révén immár méltóképpen emlékezhetünk e tragikus sorsú, izgalmas pályájú gyűjtôre és múzeumára.

Amikor 1937 tavaszán Ernst Lajos eltűnt, majd néhány héttel késôbb holttestét Ráckevénél partra vetette a Duna, a művészetszeretô közvélemény megdöbbent. Tragédiájának okai és körülményei máig sem teljesen tisztázottak. Halála után gyűjteményét elárverezték, nevét a szűkebb szakmai körökön kívül szinte elfelejtették, pedig 1912-ben alapított intézménye meglepô módon túlélt minden történelmi vihart, és a mai napig alapítójának nevét viseli.

Ernst Lajos 1872. április 20-án született, apja Ernst Mór, zsidó származású lisztkereskedô volt, bizonyos források vagyonos pesti nagyvállalkozóként és ingatlantulajdonosként emlegették, de voltak, akik egyenesen uzsorásnak tartották. Felesége, Steiner Róza három gyermeket hozott a világra: Sándort, Paulát és Lajost. Gyermekei jövôjét az atyja kereskedelmi ügyletei mellett jó ingatlanbefeketetésekkel igyekezett megalapozni. Ezen a néhány meglehetôsen száraz adaton kívül Ernst Mór és felesége személye is teljesen homályban marad. Semmi nyoma nincs annak, hogy a művészet szeretetét és a magyar történelem iránti érdeklôdését Ernst Lajos otthonról hozta volna, ilyen indíttatást kapott volna a szülôi házban. Sôt Ernst unokahúgának, Grünwald Valériának (aki Grant Valér néven publikált Ernstrôl) a leírása szerint Ernst Mórtól idegen volt fia „fellengôssége”. A család valószínűleg szívesebben látta volna, ha a gyermek tisztes polgári szakmát választ, avagy az üzleti vállalkozást viszi tovább. Mindenesetre az anyagi hátteret Ernst Lajos gyűjteményéhez az apa teremtette meg, aki beletörôdve Ernst pályaválasztásába, 1914-ben bekövetkezett haláláig támogatta fiát, halála után pedig ingatlanokat hagyott gyermekeire, amelyek még jó ideig anyagi biztonságot jelentettek Ernst Lajos számára is.

Tanulmányairól kevés és igen ellentmondásos adattal rendelkezünk. Ô maga egyáltalán nem beszélt, a kortársak pedig ködösen fogalmaztak, vagy megjegyzéseik nem tűnnek hitelesnek. Nem kizárt, hogy felsôfokú tanulmányaira vonatkozó korabeli megjegyzések valótlanok, és a híressé vált gyűjtô és művészetpolitikus műveltségének utólagos alátámasztását célozzák. Műveltsége egy nagyon speciális területre korlátozódhatott, és ismereteit valószínűleg autodidakta módon szerezte.

1912-ben az Ernst Múzeum megnyitásakor megjelent katalógus bevezetôjében így írt gyűjtésének kezdeteirôl: „Már kora ifjúságomban is csak az lelkesített, ami magyar volt. Ez az érzésem abban nyilvánult elsô sorban, hogy minden magyar vonatkozású tárgyat, amit képes lapban láttam, kivágtam és összegyűjtöttem. Tizenöt éves koromban már jól ösmertem a pesti régiségkereskedôket, akiket gyakran felkerestem. Kezdtem litografiai lapokat és metszeteket vásárolni. Szorgalmasan eljárogattam a Nemzeti Múzeumba, ahol elsôsorban a képtárban levô magyar történeti képek ragadták meg a figyelmemet.” Ezek a késôbbi megjegyzései és gyűjteményének a század végére már teljesen kirajzolódó struktúrája világosan megmutatják: elsôsorban a Nemzeti Múzeum kiállításai hatottak rá. Az 1880-as években a múzeum képtárában látható heroikus, idealizáló történeti festmények indították arra, hogy ilyen műfajú képeket kezdjen el gyűjteni, de éppen olyan nagy hatással volt rá a múzeumban jelen levô művészkultusz. Nem véletlen, hogy Ernst Lajos már gyűjtésének kezdetén törekedett arra, hogy magyar művészek arcképeit beszerezze. A Múzeum könyvtárát bújó fiatal Ernst művészek életére vonatkozó dokumentumokkal találkozhatott, és innen meríthetett inspirációt, hogy ô is művészek levelezésének gyűjtésébe kezdjen.

Az 1880-as években megalakuló Történelmi Képcsarnok a Nemzeti Múzeum romantikus történelemszemlélete helyett egy új szellemiséget képviselt, melyben a történeti vonatkozású műtárgyak kiválasztásának szempontja immár a hitelesség és nem a pantheonizáló, történelmet heroizáló szemlélet volt. Ernst nagyon korán kapcsolatba került a képcsarnokkal, mert amikor 1894-ben a városligeti régi műcsarnokban (ma Palme-ház) másodszor megnyílt a Történelmi Képcsarnok tárlata, egy külön termet az Ernst által kölcsönzött műtárgyak foglaltak el. Ezt a kiállítást Peregriny János és a történeti hitelesség fontosságát hangsúlyozó Pulszky Károly rendezte. Az ekkor 22 éves Ernst valószínűleg személyesen is ismerte Pulszkyt, és bizonyára nagyra becsülte személyét. Pulszky elképzeléseivel annyiban nyilván egyetértett, hogy törekedni kell egykorú, hiteles tárgyak megszerzésére. Sokkal romantikusabb alkat volt azonban annál, semhogy beérte volna olyan műtárgyak gyűjtésével, melyek történeti forrásértékkel bírnak. Ernst egyszerre volt a nemzeti história és a művészet rajongója, gyűteményében nem a történeti események képi dokumentálásán, hanem a nemzet történelmének művészi megidézésén volt a hangsúly. Jellemzô, hogy a Történelmi Képcsarnok kronoló-giai, korszakakokra tagolt rendezési elvét követte késôbb Ernst 1912-ben, múzeumában, amikor elôször állította ki együtt anyagát, de a forrásértékű ábrázolások mellett sokkal nagyobb számban szerepeltek XIX. századi heroikus történeti festmények vagy azok vázlatai. Ezáltal az egész gyűjtemény a történelemnek a művészi géniusz által megelevenített, idealizált képét mutatta.

A Nemzeti Múzeum és a Történelmi Képcsarnok kiállításának szellemiségén kívül a millenniumi kiállítás és Jankovich Miklós gyűjteménye jelentettek, ha nem is közvetlen inspirációt, inkább megerôsítést Ernstnek. A Jankovich gyűjteményt – saját bevallása szerint –, amikor elkezdett gyűjteni, még nem ismerte. A Múzeum könyvtárában kutatva azonban találkozott nevével és bekerült anyagával, felismerte Jankovichban a nagy elôdöt, ráébredt kettejük törekvéseineik hasonlóságára. A dicsô nemzeti múlt feltárása, emlékeinek megôrzése, a nemzeti művelôdés szolgálata megfogalmazta kettejük közötti különbséget is, amikor így írt: „amíg ô könyveket, okiratokat, érmeket és ötvösműveket gyűjtött elsôsorban, addig én képek gyűjtésével kezdtem gyűjteményem alapját lerakni”. A század elejétôl mégis Jankovich gyűjtôköréhez hasonló anyagokkal, régészeti leletekkel, oklevelekkel, érmekkel, fegyverekkel bôvítette tárgyanyagát, ez azonban inkább alátámasztását, de nem alapvetô megváltozását jelentette gyűjteményének. Mintha hitelesíteni akarta volna a történeti festményeket e dokumentumok által.

Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a millenniumi kiállítás, a nemzeti história addig példátlan glorifikációja is megerôsítés volt Ernst számára. Bizonyos pontokon a kiállítás konkrét hatását is ki lehet mutatni. A millenniumi programtervezetekben többször felbukkanó tízes tagolásra vezethetô vissza az Ernst Múzeum 1912-ben kialakított tíz történeti terme, a millenniumi kiállítás történeti fôcsoportjának külön irodalmi, zene- és színházművészeti terme is megismétlôdött késôbb Ernstnél. Ezen a kiállításon is már mint kölcsönzô volt jelen Ernst, a történelmi fôcsoport bemutatóján több tárgy volt látható gyűjteményébôl. Az egész kiállításon való részvétele igazolta számára, hogy a nemzeti történelem és műtörténet teljességének szempontjából szükség van a gyűjteményére. Másrészt az ekkor huszonnégy éves fiatalembernek világossá válhatott: a gyűjtemény gyarapításával és kulturális tevékenységgel felemelkedhet a társadalmi ranglétrán, nevet, rangot szerezhet magának.

Igazán egy 1898-ban a Vasárnapi Ujságban megjelent cikk tette országszerte ismertté, melyben dr. Esztergár László alaposan elemezte Ernst gyűjteményét, és a lap e számának összes illusztrációja neki lett szentelve. A gyűjtemény szerkezete eddigre kialakult, az elkövetkezô majdnem négy évtizedben ehhez képest csak kisebb módosulások következtek be. Esztergár különbözô csoportokba sorolva ismertette Ernst műtárgyait, melyek a gyűjtô Üllôi úti lakásában külön-külön szobában voltak tematikusan elhelyezve. Külön gyűjteményrészt képeztek az irodalmi és politikai hunorisztikus rajzok, szobrok (nagyrészt Izsó Miklós munkái), XVII–XVIII. századi metszetek és viseletképek. A politikusok arcképeinek sorozata mellett rendkívül nagy számban szerepeltek történeti festmények és grafikák. Újabb csoportba az irodalomtörténeti arcképgyűjteményt sorolta, melyek közül egyébként jó néhány darabot a millenniumi kiállításon már láthatott a közönség. Ezen belül mennyiségében legjelentôsebbek a Petôfit ábrázoló festmények és grafikák voltak. Az egyik legfontosabb, legkvalitásosabb műveket felsorakoztató gyűjteményrész a „művészportré galéria” volt.

Nem véletlen, hogy Esztegár László nem említi az iparművészeti gyűjteményt, hiszen Ernst valószínűleg csak a század elején kezdett magyar vonatkozású iparművészeti tárgyak gyűjtésébe. Ezek vagy hazánkban készültek, vagy feliratuk, ábrázolásuk alapján valahogyan a magyar kultúrához kapcsolódtak, tehát beillettek a gyűjtemény alapkoncepciójába. A húszas évekre olyan jelentôségű és méretű lett ez a gyűjteményrész, hogy 1926-tól három éven keresztül az Ipaművészeti Múzeumban volt bemutatva a nagyközönség számára.

1901-ben, Hock János bukása után Ernst Lajost választották a Nemzeti Szalon ügyvezetô igazgatójának. Mintegy nyolc éven át tartó igazgatósága alatt a Szalon rendszeres tárlatain kívül gyűjteményes kiállításokat szervezett, melyeken neves XIX. századi festôink (Zichy Mihály, Paál László, Munkácsy Mihály, Madarász Viktor) és modern magyar képzôművészet megteremtésében jelentôs szerepet betöltô művészek (Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly, Vaszary János, MIÉNK stb.) is bemutatkoztak. A Szalon kiállításpolitikája ezekben az években jól tükrözte Ernst kettôs igazolását: nyitottságát a modern művészetre és hagyománytiszteletét, e szemléletben fogant késôbb múzeumának kiállítási programja is. Noha a kortárs művészettel és művészekkel rendszeres kapcsolatba került, gyűjteménye számára csak önarcképet, művészarcképet vagy történeti tárgyú munkát vásárolt modern festôktôl, olyan műveket, melyek beillettek gyűjteménye koncepciójába. Szinte hihetetlen, hogy a kortárs képzôművészeti életben aktívan részt vevô gyűjtô ennyire kitartott eredeti elképzelése, a történeti tárgyú művek, hungaricumok gyűjtése mellett. Különös Ernstnek ez a következetessége, de kiállításszervezô és gyűjtôi tevékenysége mégsem ellentétes. Egyik 1906-ban keletkezett írásában a XIX. századi akadémikus történeti festészet és a kortárs modern áramlatok közötti folytonosságot hangsúlyozta, melynek alapja a nemzeti karakter kifejezésére irányuló törekvés, mely különbözô korszakokban különbözô műfajokban jelentkezett. Számára a régi művészet gyűjtése és a modernek pártolása ugyanúgy nemzeti kulturális misszió volt. 1912-ben megalapított múzeumában történeti gyűjtemény mintegy szilárd alapot teremtett a honi képzôművészet jelen állapotának bemutatásához, kifejezve múlt és jelen művészete közötti kontinuitást.

Nemzeti Szalon-beli igazgatói státusa jelentôs társadalmi presztízst jelentett számára. Több volt már, mint lelkes ifjú gyűjtô: karrierjét tudatosan építô, neves műértôvé vált. 1909-ben elérkezettnek látta az idôt, hogy rangot is szerezzen magának. 1909 tavaszán a lapok egy botrányos esetrôl számoltak be. Ekkor megnyitásra készen állt a Petôfi Társaság által létrehozott Petôfi-ház. Ernst Lajos, aki az egyik legjelentôsebb Petôfi-gyűjteménnyel rendelkezett, felkereste Herczeg Ferencet, és felajánlotta a múzeum számára gyűjteményét. Az anyag átadásáért azonban feltételt szabott: a Petôfi Társaság közbenjár, hogy kulturális érdemeiért nemességet kapjon, amit a Társaság elutasított. Ez a nagy port felkavart eset világosan mutatta felfelé igazodását, vágyát, hogy a történelmi osztályba lépjen, ami talán nem is olyan meglepô a nemzeti história rajongójától. Bár Ernstnek a nemességet végül nem sikerült megszereznie, törekvése, hogy zsidó polgárból magyar nemessé legyen, asszimilálódjon és felemelkedjen, analóg a korszak gazdag zsidó polgárságának törekvéseivel. Igazán különlegessé Ernst pályáját személyes érdeklôdése, gyűjteményének nemzeti történelmi propagatívan hazafias jellege és kulturális tevékenysége teszi. Ô, aki kezdetben a történelem és a művészet ösztönös rajongója volt, egyre tudatosabban vállalta fel azt a mecénási, művészeti közéleti és gyűjtôi szerepet, amely a XIX. század végére elismerten hazafias cselekedetnek számított. A nemzeti történelem és kultúra glorifikálása gyűjteményében egyszerre volt eszköz és cél: út a felemelkedéshez és saját identitásának deklarációja. Hazaszeretet, identitáskeresés, jó értelemben vett karrierizmussal keveredett nála. Pályája különleges példája a magyar asszimilálódott zsidóság magatartásának.

Ernst a század végétôl kezdve állandó kiállítási helyet keresett lakásában ôrzött, folyamatosan gyarapodó gyűjteményének. Amikor 1909-ben kibuktatták a Nemzeti Szalon ügyvezetô igazgatói állásából, egyre intenzívebben foglalkoztatta egy önálló múzeum létesítésének gondolata, ahol végre otthont talál gyűjteményének, és minden művészeti intézménytôl függetlenül, szabadon dönthet a kiállításokról. Bizonyára nem véletlen, hogy múzeuma helyének a Japán kávéházhoz oly közel esô, Nagymezô utcai telket választotta. Ernst mindennapjaihoz hozzátartozott a Japán, itt, a Japán művészasztalánál körvonalazódhatott a múzeum programja, ide járó neves művészeket bízott meg a múzeum belsôjének kialakításával: az üvegablakokat és a termek festését a remek grafikus Falus Elek, a lépcsôház nagy üvegablakát a Franciaországból hazatelepült Nabis-festô, Rippl-Rónai József, a bejárat márványpadjait a magyar szecessziós építészet kulcsfontosságú mestere, Lechner Ödön tervezte.

A múzeum 1912-re készült el, az épületet egy kevéssé ismert építész, Fodor Gyula tervezte. A szecessziós bejárat két oldalán Mátyás királyt és Beatrixot ábrázoló domborművek a múzeum történeti gyűjteményére, jelen és múlt művészetének összekapcsolódására, a mecenatúra és művészetpártolás tekintetében Ernst elôtt lebegô történelmi példára utaltak. A gyűjtemény történeti anyagát kronologikus sorban, a millenniumi tervezetek szellemében tíz teremben helyezte el. További négy teremben magyar zenészek, színészek, írók és művészetekkel kapcsolatos tárgyak kaptak helyet, egy külön szobát szentelt Ernst Petôfinek. A gyűjtemény a maga teljességében elôször állt nyitva az érdeklôdô látogatók elôtt. A megnyitó alkalmával az idôszaki kiállítási termekben Szinyei Merse Pál retrospektív tárlatát láthatta a közönség. Szinyeinek mint elsô kiállítónak a kiválasztása elôrevetítette a programot: az idôszaki tárlatok a modern magyar képzôművészetnek kívánnak otthont adni. Nincs mód rá, hogy itt a múzeum 25 éves tevékenységére részletesen kitérjek. Inkább idézném Farkas Zoltánt, aki 1932-ben a múzeum szerepét a Nyugatéhoz hasonlította: „elôsegítette a megújhodást, szerette a fiatalságot, tisztelte a múlt igaz értékeit, és nem hódolt be azoknak, akik elmúlt idôk nagyságából tôkét szerettek volna kovácsolni.”

A múzeum tárlatainak rendezésében, a koncepció kialakításában Ernst Lajos méltó partnere, szellemi társa volt az irodalmárból kritikussá és művészettörténésszé lett Lázár Béla, aki rengeteg publikációjával, agitálásával elôsegítette, hogy a múzeum a város szellemi közéletének egyik fontos központja legyen. Az idôszaki kiállításokon és az állandó anyagon kívül a múzeumban rendezett elôadások és koncertek is vonzották a műértô közönséget. A legnevesebb magyar művészettörténészek mellett jelentôs német szakemberek (Meier-Grafe, Dr. Biermann) tartottak felolvasásokat a magyar és az európai művészetrôl az érdeklôdôk számára, akik más alkalmakkor olyan zenei eseménynek lehettek „fültanúi”, mint például Bartók Béla zongoraelôadása.

Noha a kiállításokon árulták a művek egy részét, az épületben pedig bérlakások voltak, melyek jövedelmet biztosítottak a tulajdonosnak, ez mégsem volt elegendô arra, hogy Ernst gyarapítsa gyűjteményét, és fenntartsa múzeumát. Ezért 1917-ben megindította aukcióit, melyek a gazdasági világválságig jól jövedelmeztek. A húszas évek végétôl azonban a műkereskedelem is válságba jutott. Az elmélyülô gazdasági krízis folytán gyűjtôk tömegesen mentek tönkre és kényszerültek megválni műtárgyaiktól, ezért a műtárgypiacon túlkínálat lépett fel, ami az árak csökkenését vonta magával. Ernst kétszeresen is nehéz helyzetbe került: a múzeuma fenntartásához és gyűjteményének gyarapításához szükséges pénzt nem tudták „kitermelni” az immár kevéssé jövedelmezô aukciók, melyeket ennek ellenére haláláig évente kétszer megrendezett, másrészt a magánvagyonának legnagyobb részét képezô gyűjtemény értéke óriásit esett. 1931-ben arra kényszerült, hogy Nagymezô utcai házát eladásra kínálja. Kézenfekvônek tűnt, hogy a nemzeti múlthoz kötôdô gyűjteményt valamely közintézmény vásárolja meg az állam költségén. A tárgyalások az állam és Ernst között valószínűleg 1931 folyamán megindultak. Az anyag a tárgyalások idejére letétként a Nemzeti Múzeumba került, ahol 1933-ban megnyílt Ernst történeti gyűjteményének eddigi leggazdagabb tárlata.

Hogy mi történt az 1933-as kiállítás és 1937-es öngyilkossága között, rejtélyes. Az állammal folytatott tárgyalások részleteirôl és a visszautasításról keveset tudunk. Kortársak, barátok visszaemlékezései szubjektív, de érdekes adatokat szolgáltatnak, ám keveset ahhoz, hogy a helyzetet tisztán lássuk. A műgyűjtéstörténettel foglalkozó amatôr, Géber Antal, valamint Stemmer Ödön antikvárius, aki személyesen ismerte Ernstet, egyértelműen Ernst zsidó származásával indokolta azt, hogy az állam nem vásárolta meg a gyűjteményt. A fennmaradt levéltári források arról tanúskodnak, hogy a minisztérium és a közgyűjteményekért felelôs Országos Gyűjteményegyetem – bár sokáig halogatta a döntést – 1936-ra megfogalmazta a gyűjtemény megvételérôl szóló szerzôdést, melyet azonban Hóman Bálint kultuszminiszter nem ellenjegyzett. Hogy miért, arra vonatkozóan nem sikerült hiteles adatot találni. Valószínűleg a műtárgyak zálogjogilag problémásak voltak, úgy tűnik – bár teljesen nem igazolható –, hogy Ernst végsô kétségbeesésében több hitelezôtôl is felvett pénzt, melyre ugyanaz a tárgy volt a fedezet, ez is hátráltathatta a tárgyalásokat. Ugyanakkor Géber szerint egy jobboldali képviselô a parlamentben megkérdezte Hómant, hogy valóban egy bajba jutott zsidó segítségére siet-e, mire Hóman közölte, hogy nem áll szándékában.

Ernst úgy érezhette, a kapuk végleg bezárultak elôtte. Akkoriban rendszeresen a FÉSZEK-ben kártyázott. 1937-ben egy tavaszi estén a FÉSZEK-bôl hazaindult, ám sosem érkezett meg. Az újságok azonnal felkapták a hírt, a lavina elindult. A megriadt hitelezôk és az Országos hitelvédô Egylet összeültek, és rövidesen kiderítették: Ernst adóssága több mint félmillió pengô. Ernst Lajost 1937. április 28-án a rákoskeresztúri izraelita temetôben hantolták el. A gyűjtô sorsa bevégeztetett. A gyűjtemény sorsáról még csak találgattak.

Ernst halála után, 1938-ban a minisztérium közölte, nem kívánja megvásárolni a gyűjteményt a maga teljességében. 1939 elején végül a M. Kir. Postatakarékpénztár aukcióján két részletben elárverezték, külön a kéziratokat, külön a műtárgyakat. Az aukción „a közönség távolmaradt, a múzeumi vezetôk vették meg az érdekesebb műtárgyakat” – számolt be az árverésrôl Az Ujság, tehát mintegy „kiszemelgették” a számukra érdekes műveket. A múzeumok és a kultuszminisztérium vásárlásainak köszönhetôen a gyűjtemény egy része különbözô közintézmények anyagát gazdagítja a mai napig. Másik része magántulajdonba került, bizonyos darabjai ma is felbukkannak aukciókon, de sok fontos és kvalitásos műtárgy valószínűleg örökre eltűnt a szemünk elôl.

Copyright© Európai Utas-2002